Nyírvidék, 1902 (23. évfolyam, 1-26. szám)

1902-02-09 / 6. szám

IN í 1 ti T I í> *>- »< a annyiszor megsebzik az érzékeny női lelKet, úton-útfélen hallhatjuk egy-egy tehetetlen ember vészkiáltásait atnint kenyéririgységtől gyötörtetve kifakadnak: „Honnét e sok hívatlan lény pályánkon, a kik bájos mosolyaikkal beprotegálva magukat kiveozik a kenyeret a hivatottak szájából!?" Szegény férfi, szegény kenyér, de keserűek vagytok egyaránt! Én részemről lemondok ez elsőnek minden jogigényéről és kinyújtom kezemet a másik után, melynek keserűségét megédesíti azon tudat, hogy magam küzdöttem érte, magam kerestem, nem hányhatja föl azt egy kenyérkereső férfi sem. Szinte hallani vélem hátam mögött e felkiáltásokat: „Egy fecske nem csinál nyarat!" Ez igaz, elismerem ! Ámde nézzük meg a mai házasságok nagy részét, és nyilatkozat helyett csak annyit mondjunk rá: „Schvamm darüber!" Én ki sokat forgok a világban, még nem találtam olyan irigylésre méltó házasságot, melyért életpályámat szívesen fölcserélném, övezze azt bár fény, pompa és gazdagság! Ezen tényezők csak alkalmas eszközök ahhoz, hogy velők a belső emésztő lángokat oltogatva a külvilágtól takargassuk. Nem óhajtom én az emancipációt annyira fejleszteni, hogy nőink kisérhessék egyenjogaikban férfiainkat kezdve a czigarettától a sport legkülönbözőbb és legvégső skálájáig, sem pedig azon kort siettetni, mely a férfiak kezébe toll helyett főző-kanalat, bölcsőt, ajkaikra édesbús zenéjü altató dalt kényszerít, nem, ennyire lealacsonyítva nem szeretném a férfiakat látni. (Pedig talán egy-pár próbaév egy néhánynak mégse ártana!) Szerintem lehet valaki emancipált anélkül, hogy valódi nőiességből kivetkőzzék ezeket, magam adnám át a nyilvános közvélemény könyörtelen ítéletének. Csak annyit kérünk, engedjenek tért nekünk is a családi életen kivül a tevékenységre a közéletben is, s a tisztességes kenyérkereset utján pályáinkon háboritlanul haladva, ismerjék el egyenjogaiukat akkor, ha hivatásainkat e téren is betöltöttük épp úgy, mint Önök. Most p^dig hivatva érzem magamat köszönetet mondani Halasi úrnak mindannyiunk nevében, kik eddig hallgatagon türtünk ; azon nemesen érző fenkölt gondolkozásért, mely ügyünknek harczosává tette, jóllehet, mint ez irány további fejlesztésének úttörője első lépésénél is vereséggel találkozott! De kérem nézzük csak meg történelmünk és irodalmunk kimagasló alakjait, vajmi kevesen élvezték a babért életükben, legalább is oly mértékben amint azt tevékenységükhöz méltóan megérdemelték volna! Erre az utókor van hivatva! Én mint lelkes hive kibontott zászlójára irom jelszómat: Igazság, jöjjön el a te országod! Gáva, február 4. Zs. Cs. E. A népkönyvtárak szüksége és hasznairól.*) E mai összejövetel czélja és feladata egyesíteni az élvezetest a hasznossal, a szellemest a szükségessel. Élve*) Felolvasta a szerzi a nyírbátori „Népkönyvtár" javára f. évi január hó 25-ón rendezett zártkörű tánczmulatság alkalmából. Szeretném először is látni azt az embert, aki régi gallus büszkeséggel kiáll a dörgő ég alá s azt mondja, ide csapj villámoddal, ide az én keblemre, lássuk, melyikünk erősebb? S ha akad olyan s a villám — mert annak sok egyéb dolga is van — véletlenül odacsapna,s az illetőnek szóltányi ereje maradna, persze csak azt felelné rá: „nem gilt", mert nem vártad be, mig hármat olvasok. Ilyen a küzdelme mindeneknek, akik a történelem és természet igazságait hívják ki harczra. Szeretjük hinni, mondja V. 1., hogy van más világ! Igenis szeretjük s fogjuk is szeretni, nem mivel nincs és csak mi szeretnők ha volna, hanem mivel akár felettünk, akár mellettünk, akár alattunk van, volt és leszen. Kérdezze magától bárki, óhajt-e küzdeni semmiért ? Pedig aki azt hiszi, hogy nincs más világ, mint az, melyet látunk, semmiért küzd akkor is, mikor mások javáért fárad, mert hisz' azokból épúgy semmi lesz, mint önnönmagából. Van más világ, van egy oly világ, hol hideg s meleg szerint a mérték hossza meg nem változik, ez a világ, mit nem látunk, csak sejtünk, az erkölcsi életnek az a napja, melynek fényét szemünk ki nem birja, de mely minden cselekedetünket a tökéletesség felé irányítja, virágba, gyümölcse fejleszti a fa értékének bizonyságául. Van egy ilyen viláj, mely nem azt a léha elvet hirdeti, hogy az élet czélj i egyénenként a boldog élei, puha kényelem (V. I.), hanem a munka és örök faradság azért, mi örökké jó és igaz. S mivel van egy ilyen világ, azért helyezte a féifi a nőt arra a magaslatra, melyen nőisége megtartása mellett eddig volt és lesz ezután is. Érezte önnön fogyatékosságát, érezte azt, hogy a jótól mily távol kalandoz, s példát akart látni a tiszta nőben, kinek más czélt nern tűzött ki, mint azt, hogy tiszta és hogy jó legyen. Nem mondom, hogy a való élet a kérdést néhol torzalakban nem mutatja, de a kérdés lényege, ez és semni m.ls. zetes és kellemes a mulatság; a tarkaság idősebb tagjainak a szórakozás, mit egymás társaságában feltalálnak az ifjabbaknak a táncz, mely a zene vidám hangjai mellett a test tagjait rithmikus mozgásra késztetvén, magát a lelket is édes andalgásban ringatja, szerez számára gyönyört, örömet, úgy, — hogy a tánezot — mig az a tisztesség és illem korlátain tul nem megy, mondhdtnok az ifjúságra nézve a lélek andalító italának, a test ereje é3 mozgékonysága fejlesztőjének. A hasznos és szükséges pedig az a czél, a melyet e mulatság rendezése által elérni óhajtoltunk: a nyírbátori népkönyvtár gyarapítása. De hát csakugyan hasznos és szükséges volna ez a czél? Hát már nem a tudósoknak, hanem a népnek is könyvtár kell? Hát mi szüksége van annak az egyszerű fóldmivesnek vagy iparosnak a tudományra? Nem elég e az, ha megtanulja a saját foglalkozása körébe tartozó dolgok ösmeretél? Nem elég-e ha a főldmíves jól műveli földjét, jól táplálja barmait, a maga idejében szánt vet és arat? Nem elég-e ha a suszter jó lábbelit, a szabó jó tubát, a kovács, a kerékgyártó, a szatler, a varga, az asztalos, az ács, a kőmives, a bádogos, az ötvös, a lakatos, a gépész a saiát szakmájukba vágó tárgyakat jól, csinosan, tartóban, közmegelégedésre eltudják késíiteni; ezen kivül még egyébb tudomány is kell nekik ? Ilyen és efele kérdéseket még ma is hallunk felhangzani; ezekre a kérdésekie adta meg a feleletet a nagyméltóságú főldmivelésügyi miniszter ur, azon elhatározásával, hogy ő maga kezdeményezte községeukint a népkönyvtárak felállítását. Ő maga rakta le az alapot, a melyen a testületek tovább építhetnek. Felülről jött tehát a kedvezményezés s egyszersmind az intés azokhoz, a kik vagy tudományos kepzetlségök, vagy vagyonuk által a>ra vannak hivatva, hogy a népnek vezerei, tanácsadói, ugy testi, mint szellemi érdekeinek istápolói legyenek. A kormányon ülő jeles férfiak is meghallották és megértették az ó szövetség nagy prófétájának eme felkiáltásában rejlő nagy igazságot: „Elvéss ae én népem, mivel hogy tudomány nélkül való*; meg a kereszténység nagy apostolának eme felhívását: ,Ragasztatok a ti hitetekhez jó cselekedetet, a jó cselekedethez tudományt, a tudományhoz atyafiakhoz hajlandó szivet''. A régi római nép óhajtását e két szobán fejezte ki: Panem et czirczenses. Ami azt tette: adjatok a népnek „kenyeret és játékokat", azaz gyönyört, élvezetet. Ma a sebesen rohanó korszellem ezt kiáltja felénk: kenyeret és tudományt, kenyér nélkül nincs a testnek, tudomány nélkül nincs a léleknek élete. Ma midőn a népoktatásra az összes művelt nemzetek oly na„'y súlyt fektetnek, midőn a mi hazánkban is oly örvendetes lendületet vett, hogy a népszámlálások adatai szerint, évről-évre csökken az analfabéták, írni olvasni nem tudók száma, ma a midőn a gyermeki lélekben iparkodunk feléleszteni az ősmeretek, a tudomány utáni vagyat; ma a legnagyobb hiba volna félúton megállani s a felköltött vágyat kielégítetlenül hagyni. Ha válogatott s tápláló eledelt és üdítő italt nem találhatunk, megelégszünk, kevésbé tápláló eledellel és üditő ilallall is, sőt ha az éhség és szomjúság kínjától üldöztetünk, a fanyar bogyóhoz, a romlott eledelhez miazmákat rejtő, egészségünket veszélyeztető eledelhez és italhoz is hozzá nyuiunk; nem fontolgatjuk annak káros következményeit. Igy van a lélek is, ha benne egyszer a tud vágy felköltetett, ha éhezi és szomjúhozza az ösineretet, éhségenek, szomjuságának kielégítését keresi s ha nem talál tápláló, a lelket kielégítő az életet helyes irányba terelő az egyeni élet czélja, a tökéletesedés felé vezető, a mindennapi élet ugylátszó visszáságait, sokszor igazságtalan tényei altal a világgal, Istenével és önmagával meghasonlott kedélyt felderítő megnyugtató, a bánatot enyhítő, az öröm tul csapongó áradatát, mondhatnám szilajságát fékező, fajunk természettől örökölt nyiltszivüségét, barátságát, egyszerű, de romlatlan erkölcseit ébren tartó tudományt; élvezi azt a mit uton utfelen talál, a mit olcsó pénzen megszerezhet, rossz lelkű, pénzsovár embereknek, tudatlan prófétáknak haszontalan irka —firkát, a melyek Hisz', ne vegyék a keresztyén eszméket egyébnek költeménynél, akkor is kénytelenek lesznek beismerni, hogy ez a legszebb költemény — (bár óhajtom megjegyezni, hogy a hívőnek mindig valóság) s hogy ez a világnak legszebb költeménye, mit tisztán férfiak alkottak meg, nem lehetett el a tiszta nőiesség imádása nélkül. Férfi nem volt méltó arra, hogy a megváltásban Istennek tár.-a legyen, bármily nagy embereket szült is a Dávid háza, a nőben lett meg, abban öltött testet az eszme, melynek ma hódol a világ! Le a kalappal! Félre a jogtudományi vezérfonalakkal! vissza az Íráshoz, melyet oly könnyű olvasatlanul fumigálni. Arczod verejtékében keressed a mindennapi kenyeredet, szólt Isten a bűnös férfihoz! fájdalommal szüljed a te magzataidat, szólt ugyanaz az Isten a bűnbe esett nőhöz. Ennek alapján férfié a munka, mit az emberi nem közössége s a család szűkebb köre emberre ró; a nő mindent megtett, ideálját elérte ragyogásban, ha anyává lett s annak megmaradt. Ne prüszköljön senki az irás szavaira, ne mondja azt, hogy hosszú szakállú zsidók kombinálták; gondoljanak inkább arra, hogy a szó a szűk Palesztinában hangzott el, de valónak, igaznak bizonyult az egész széles világon, s úgy ítélje meg ! Ezek után, nem tréfálva már, de őszinte meggyőződéssel mondom, hogy nekem sem kell nöemaneipáció, nem még akkor sem, ha a való élet, amiben erősen kételkedem, megteremtené minden feltételét. Nem nöemaneipáció kell, hanem a férfi nem regenerálója, hogy Istenben s női ideálban hinni s bízni megtanuljon. Ez az egyetemes emberi s egyéni boldogság kulcsa, ezt pe.iig c-sak a nők valósithatják meg, ők is csak akkor, ha olyanok maradnak, milyeneknek a férfi álmodja őket, mikor lelke a földi salakból kivetkőzik s szellemszárnyakon az őrök eszmék légkörébe száll. X. lelkét elégedetIcnséggel, agyát elérhetetlen ábrándokkal, szívét vad gyűlölettel töltik cl, mindaz és mindazok iránt a kik önző érdekeiket nem szolgálják vagy a kiket az Isteni gondviselés jobb helyzetbe juttatott, mint a minőbe ök vannak. Az ilyen tudomány hasonló a mérleghez, nem táplál hanem öl, hasonló a paradicsomi tiltott gyümölcshöz, melyről a kisértő azt mondta; hogy a ki abból eszik az mindentudó lesz és megkóstolása szülte a földön a bünt és a halált. A népnevelés cz dját, az általános műveltséget csak ugy érhetjük el, ha necr állapodunk meg a félúton, nem elégszünk meg azzal, hogy a népiskolákban az irás olvasás, számolás tudománya mellett, az elemi ösmereteket megadjuk, az alapot lerakjuk, a melyen építeni lehessen, hanem ha az anyagot is megadjuk a mit arra építeni kell, az irányt is megmutatjuk, a formát is megadjuk, a melyszerint az alapra építeni szükséges Ila mindenki abban a helyzetben volna, hogy a népiskolában elsajátított tanulmányait vagy felsőbb tanintézetekben vagy tudományos, esetleg szakmunkák, hírlapok olvasása által növelhetné, öregbíthetné, akkor nem volna szükség a népkönyvtárak felállítására, akkor minden i megtalálhatná a maga lelkének a szükséges táplálékot. De mily csekély perczentjét képezik azok az egyéniségnek, a kik magasabb kiképeztetésben részesülhetnek, de még azok is, a kiknek módjukban van lapokat járatni, éitékesebb műveket beszerezni, a tudományért áldozatot hozni. A nagy többség az elemi iskola elvegzése után, zsoltárján esetleg bibliáján és sok esetben maszlagos kalendáriumán kivül egész életeben alig lát más könyvet. S ha a szellemi táplálék utáni vágy felébred lelkében, megy a vásárra és ott nézi az édes rigmusokba szedett rémtörténeteket, rabló históriákat, a savanyu Jóskák, Spangák, Lucbéinek vadállatias tetteit dicsőítő, házasságtörő, drámákat éneklő ponyvairodalmi termékeket, a melyektől a gyermek álmában felsikolt, a romlatlan erkölcsű fiatal leány fűiig pirul, az erőtől duzzadó ifjú legény dicsőségükre vágyik, a családapa, anya a jó példa követésére buzdul. És mégis panaszkodunk, hogy népünk romlik, nem előre, hanem visszafelé halad, az ősmagyar jellemet, a nyíltszívű becsületességet hirből is alig ösmerjük közöttük, ingatag, elcsábítható, megvásárolható, sem a politikai sem a társadalmi kérdésekben önálló véleménye nincs. É i Istenem, hát hol ismerné ezeket, mikor vele eddig senki sem törődött; az egyedüli hely a hol vaUmi jót tanulhatna a templom, a hova vagy nem jár, vagy ha eljár, sok helyen csak torzsalkodást, gyűlöletet, a más véleményüek becsmérlését, kissebbitését, szidalmazását hallga'ja. A lélek tápláló eledelének és üditő italának megszerezhetése végett tehát szükség van a szellemi életet helyes irányban vezérlő könyveket tartalmazó népkönyvtárakra. Nem szabad továbbá figyelmen kivül hagynunk, hogy napjainkban az egyéni fejlődés és haladás szárnyakat ölteni siet. Haladnak, fejlődnek nemcsak az exackt és technikai tudományok, hanem fejlődik rohamosan a mezőgazdaság is ipar is. ., Talán sehol a müveit nyugaton egy félszázad olyan roppant változást fel nem mutathat, mint a mi hazánkban. Elmaradt nép voltunk. A mult század közepéig, a meg-megujuló önvédelmi harezok, felemésztették erőinket, kedves mostoha testvérünk, ausztria gyámkodása tehetetlenné tette gazdasági életünk kiépítését, iparunk megszilárdítását; a rendi alkotmány csak a nemest fogadta be védő karjaiba, csak annak biztosított kiváltságokat, a jobbágygyal, a paraszttal, az iparossal nem sokat törődött. Arra való az — ugymondták atyáink — hogy dolgozzék, húzza az tgát és nc elmélkedjék. Petőfink is ezt a gondolatot satinzálja, midőn irja a „Magyar neaies' czimü költeményében: Jól készítsd paraszt az utat, úgyis a te lovad vontat Midőn az 1868-iki kiegyezésben olyan a milyen önállóságot nyertünk, midőn az alkotmány, nemcsak pgy kiváltságos osztályra, hanem a nemzet minden tagjajra, még azokra is a kik ellenségei voltak, szétterjesztette áldásait, midőn a parasztból szabad polgár, a jobbágyból önálló gazda lett: a helyzet megváltozott. És az addig elhanyagolt, csak a nyers erőrel rendelkező tömeg lelt a nemzet fenntartó elem. És ez, kiszabadulva a földesúri gyámság kötelékeiből, midőn az önálló cselekvés színterére lépett, szembe találta magát egy óriás versenynyel, a kőiűlte lakó művelt népek versenyével. a kik felhasználva a technikai vívmányait, okszerű gazdálkodással, a természet nyújtotta erők kihasználásával, olcsóbbat és jobbat termeltek, mint a magyar kis gazda, a ki sok helyen még most is a maga primitív eszközeivel túrja földjét, az atyáitól elsajátított módon, a századok óta megszokott terményeket kultiválván, hullatja arcza verejtékét a föld barázdáiba, kevés haszonnal, csekély nyereséggel. Pedig már régóta vannak a gazdászat minden ágában utmutató könyvek, jeles szakmunkák; okos, müv«U gazdáknak egy egész éíet tapasztalatai árán szerzett ősmeretei közkincsévé vannak téve, a melyek megmondják, hogy milyen talajon mit legczélszerübb termelni, mi a keresett czikk a világ piaezon, milyen növénynek milyen táplálékra van szüksége, hogy jutalmazza a gazda fáradságát, hogyan lehet a föld termő képességét fokozni a természetben rejlő erők okos felhasználása által fát, bokrot, cserjét, miként, milyen kezeléssel lehet gyümölcsöző vé tenni, a tél munkátlan napjait unalmas hosszú estvéit, miképpen kell és lehet hasznosan és jöved.huet hozóan eltölteni, melyik vidéken milyen baromtartás a legjövedelmezőbb . . . stb. De ezek a könyvek drágák, a szegény ember beszerezni nem képes, sőt létezésőkről sem tud. A népkönyvtárak lennének hivatva ezeket igazán kózkincscsé tenni, az ezekhez való hozzá jutást a szegény, de tudni, tanulni vágyó embernek is megkönnyíteni. Ez a mód talán még megmentené a teljes pusztulástól a kis gazdákat, hiszen fájdalommal kell tapasztalnunk, hogy a közép birtokosok, a régi nemesek utódai, a kik a haladó kor intő szavát megh dlani nem akarták, kiknek sem tudomány sem munka nem kellett, már nagyrétben elpusztultak, semmivé lőttek a népek versenyében.