Nyírvidék, 1902 (23. évfolyam, 1-26. szám)

1902-04-27 / 17. szám

3 Járjunk a színházba. Május elsején akarva nem akarva ünnepelünk. Ez a nap hovatovább socialista ünneppé növi ki magát, melyet a munka szájasabb hivei, mint az uj esztendő, mint a megujhoiás napját fogadják s megtartják nemzetre, vallásra, foglalkozásra való tekintet nélkül, a legkozmopolitább, nemzetközi szellemben. Nekünk pedig egy sajátos kis ünnepünk lesz, a helyi kultúrának az uj esztendeje köszönt be: ideköltözik hozzánk Thália tavaszi üdülőre, felfrissülésre. És mégis ugy kellene lenni, hogy nem a fürdőző istenasszony, hanem mi frissüljünk, elevenedjünk meg tőle. Mert mi a szinészetre nézve éppen olyan kis igényű, csekély erőkkel rendelkező fészek vagyunk, mint valamely eldugott falu a Kárpátok tövében, a hova nyáron pihenni vonul az emberiség s a mely éppen bájos egyszerűségévé!, csöndjével, együgyű falusiasságával vonz. Kis igényű? Nos, ezt talán nem lehetne ily egyenesen kimondani reánk. Számtalanszor megmutattuk, hogy vannak igényeink a művészet minden ága tekintetében, csakhogy nem szoktunk azoknak kielégítést adni. A kik tehetjük, fölrándulunk a székes fővárosba, ott teli élvezzük magunkat, aztán pihenünk rá jó uagyot, — és elfelejtjük azt, hogy oly fokon álló művészetet, mint a milyet olykor-olykor Budapisten megkóstoltunk, vidéken rendes körülmények közt nem kaphatunk meg A nagyobb vidéki városok mindegyikének megvan már, hogy ugy mondjam a külön, megállapodott művészi kívánsága. Saját színháza, saját zeneiskolája, saját mütárlatai lévén, szereti, dédelgeti, ápolja a magáét, ha az a fővárosénál még gyöngébb csemete is. Nálunk ez nincs meg, sajnos. Mi két táborban állunk, vagy egyáltalában nem érdeklődünk a szép művelési ágai iránt, vagy — a másik táborban — Budapestre járunk és magasan tartjuk az igényeinket. Hogy ez mennyire helytelen, azt átlátni nem nehéz. Ezzel csak aunak adjuk tanújelét, hogy nincs bennünk önállóság és erő. Meri a helyi művészet-pártolás ugyanazon fogalom alá e3Ík, mint a hazai és helyi iparpártolás. Csak akkor lehet nagy, akkor lehet erős, hogyha a kezdet nagy nehézségeit, sokszor gyarlóságait elnézve, magunk emeljük, magunk adjuk kölcsön neki szivünk vérét, izmaink erejét. Kölcsön adjuk csupán, mert a mi a miénk marad, azt nem idegenítettük el. Ellenben azt be ke!l ismernünk, hogy a rendelkezésre álló és a művészet oltárára lerakható áldozataink gyönge erőket képviselnek. Miért járnak vagy jártak eddig közülünk oly kevesen s oly ritkán a színházba? Hivatko zam ismét más vidéki városok példájára, a hol bérletben elkapkodják az összes jegyeket s a hol a N Y I B V ' " fe H közönség dicsőségnek tartja, ha bejut a színházba? Vagy nagyon szegéuyekuek, vagy nagyon indolens műveletleneknek kell lennünk. Melyik a kettő közül? A mi színházunk ugyan csodálatraméltóan izlés nélküli, egyszerű épület, sablonos, gondolat nélküli vonalakból összeállítva, de az éppenséggel nem akadálya annak, hogy napról-napra meg ne teljék. Ugy tudom, hogy ha minden zugában, zsúfoltan telve van, akkor jövedelmez bruttó 300 frtot, a mi pedig bizony, szerény tiszta jövedelmet rejteget magában. Es mégis arra gondolok, hogy a színház — egy kissé drága. Helyáraink ugyanazok, a mik például Debreczenben, holott a személyzet télen át bizonyára nagyobb, a főszezon is inkább csalogatja az embereket és a város is nagyobb. Viszont azonban a helyárak csökkentése absurdum volna, mert akkor a veszteség biztos. Ennek a részletnek a szanálását vidéki városaink abban találták meg, hogy kivétel nélkül subventióban részesitik a színházat, mint vállalatot. Teljesen ez a czélzata a Bessenyei-kör azon íntézkedésénék, hogy némi csekély támogatásban részesíti a társulatot s tagjainak olcsóbb jegyárakat biztosit. Mint hogy pedig színházlátogató közönségünk csaknem kizárólag Bessenyei-köri tagokból áll, ez az intézkedés egyenlő a subventio melletti helyár-leszállitás-al. A gondolat igen tapintatos, de talán a jövőben erősebben lehetne merni a végrehajtást, hiszeu a Bessenyei-kör ma hálistennek oly szilárd alapon áll, hogy jövedelmét is könnyen fokozhatná s igy a színház támogatására is nagyobb összeget szánhatna. De hiszen sokkal nagyobb betegségünk neküuk az iudolentia! Igaz, igaz, hogy agrár inegyd vagyunk, a „vagyonos osztály" gazdálkodik s májusban már a friss búzán jár az esze Ne feledjük azoubaa, hosy színházba eljárnál* tzok is, a kiknek az országban a legnehezebb, legfárasztóbb munkáik vannak; hogy magvar színházba jirui nemcsak élvezet, hanem kötelesség; hogy embert látni, összejönni, művelődni éppen és főképpen gazd ilko lóinknak szűkség-s Csodilatos túlsúlyra jutott manapság Thália, kolleginái, a művészetek többi személyesitői fölött. Ma a színház szükségleti tírgy. mely az embereknek ép úgy szenvedélyévé válik, mint egyéb „élvezetek" közt a kártyázás. Manapság egy színház director bukásáról vagy egy primadonnának bécsi vendégszerepléséről többet olvasunk, mint akár a brüsszeli munkásforradalomról, mely pedig talán prologja jövendőbeli nagy társadalmi átalakulásoknak. A színház ma legkedvesebb témánk, a mihez mindnyájan értünk és a mit mindnyájan szeretünk. El sem tudom képzelni tehát, hogy mikor a színészetkultura ennyire általános és ennyire intenzív, hogy akkor az alól egyedül csak mi vonjuk ki magunkat Előfordult, talán véletlen körűiméKéső este lett mire haza ért; mikor végig támolygott a hosszú folyosón, az apja utána szólt dolgozószobájából. Gépiesen szinte érzéktelenül vetette magát a kényelmetlen bőrkarosszékbe; a zöld ernyős irodalámpát nézte léleknélküli szemekkel; talán tudomással sem birt a szemegolyói eme aktiójáról. Egyszerre felriadt. „Nos" mondta az apja reá szegezve kemény szúró tekintetét, száraz parancsoló hangon. „Nos" ismételte mégegyszer, hogy választ nem kapott, halározlál e már? Sándor összeszedte minden erejét, hogy felrázza magát abból a tompa lethargiából melybe sülyedt. „Mit gondolsz apám? Nem értem!" lagolta alig hallhatóan. De hát elment az eszed fiu? a levélre válasz kell. Most — rögtön — azonnal. A fiu összeriadt, görcsösen tördelte az ujjait. „Nem tudom, engedj időt apám" kérőén, esdeklően emelte hozzá tekintetét. A kereskedő felkaczagott élesen kiabálóan. „Valami ujabb ostobaságon töröd a fejed? Ha tehát nem határoztál, ugy határoztam én.Válaszra nin.s szükség ; holnap rögtön hozzájok utazol. A dolog ismét rendben van s négy hét múlva meg lesz az esküvő, nehogy az a hóbortos kis liba ujabb galibát csináljon " Felállt s le fel kezdett járni a szobában, nagyon meg volt elégedve magával, hogy igy elbánt avval az alamuszi gyerekkel s ami a fő, a gyémánt karperecz, sorsa mely eddig főgondját képezte, ismét biztosítva van . . A fiu felállt s lassú léptekkel indult ki a szobiból. Ugy látszott megadta magát, sokkal gyöngébb ei őtkn^bb voít, hogysem nyíltan szembemert volna szállani az apjával az még utána is kiáltott. No ne busulj, a szép Faragóné majd csak talál vigasztalast. „Apám"! a h-ng fenyegetőleg zúgott végig a szobán, villámló szemekkel, összeszorult ököllel állott ott. Általában az ilyen emberekkel nem tanácsos kikezdeni Az apja is meghátrált egy pillanatra, aztán egyszerre sürgős dolga akadt a számúdísai köpött. „Jó jó csak eredj aludd ki magadat, szóiolt onnan reá csendes hangon." És a fiu ment lekorgaszlo'.t fővel, a szobaajto tompa dördüléssel csapódo't be utáuna. Másnap a megszokott órában beállított az asszonyhoz, szóthnu' ü't le az alacsony székre s alig felelt az asszony kérdésére. Egy fél óra múlva indult a vonat; még éppen tiz p?rcznyi idije volt kivenni részét a boldogságból. Aztán megkezdődhet a kalvária ut keresztül egy hosszú örömtelen életen, egyetlen czélért küzködve, nn ly a véghez vezet. Az asszony egy ideig fürkészve nézte. „Olyan különös ma Sándor". Talán rossz híreket kapott. Szótlanul intett nemet; kialudt fényű szemét folyvást a', óra la

f>jaia szegezte, melyen a mutitó egy derby ló sietségével hajszolta a perczeket. Utóbb megszólalt. Olyan színtelen volt a hangja, mintha valahonnan messziről, egy akna mélyéből hallatszana felfelé. „Búcsúzni jöttem" Az asszony csodálkozva vetette reá nigy gyerme\szemeit. „E megy, — hova." Felelet helyett a zsebébe nyúlt, ugy érezte őssszeszorul a torka, még a lélekzete is szakadozottan tört elő belőle. Az asszony gyanu'lan kíváncsisággal kezdte olvasni a gyűrődött levelet: aztán lassan remegni kezdtek az ajkszegletei s a pap'rhp kiesett a k> z -bői. Sokáig bámultak egymásra; halálos szomorúság ült a tekintetökben. Végre megszólalt a férfi. „A

7, apám akarja," mond'a tompa hangon. Az asszony nem felelt; egyszerre ugy érezte mintha egy mélységes fekete örvény nyílna meg előtte s ellentállás nélkül sodorná magával. „Igen az apja akarja" ismételte, maga elé szórva a levegőbe a szavakat. nyek összejátszása folytán, hogy a legközelebbi múltban néhány színházi szezonunk nem sikerült. Rá ik nézve nagy szégyen volt az, egyenlő volt a hazai irodalom és a hazai művészet negligálásával! Ha pedig — a mit nem hiszünk — állandó jelenséggé válnék nálunk, akkor önmagunkról a legcsúnyább bizonyítványt állitauók ki, annak a tanuságául, hogy bennünk nincs a szép iránt érzék, a művészet iránt érdeklődés, a magyar nyelv iránt szeretet. Ennek az ellenkezőjét most nekünk kéli bebizonyitauuuk, ne húzódjunk meg tehát a guba alatt, hanem fogadjuk szívesen örömmel a színészet bevonulását s jelentsük ki, hogy nem közénk való az, a ki zsugori közönyével visszahúzódik, indolentiánkról már is elterjedt rosz hírünket lerontani és színészetünkön ejtett csorbát kiköszörülni nem igyekszik. Nyíregyháza nagyszámú lakosságából egy egész téli szezonra való közönségnek kellene kitelnie. Hiszen színházunk több mint 600 embert nem képes befogadni. Ily csekélység csak kikerül városunk és környékének intelligenciájából negyven előadásra? Vagy nem hisszük magunkról, hogy ennyien volnánk „iutelligpns"-ek ? Az előleges színházi jelentés dús programmot ígér. Az érkezendő színészek nagy részét ugyan nem ismerjük, de ennek oka abbau rejlik, hogy messze vidékről jönnek, más körzetből, más igazgató vezetése alatt, mint a ki eddig vezette városunkba a színészeket. Az előadni szándékolt színdarabok sora a.ouban igizíu bizalomgerjesztő. Csaknem nipról-uapra premitrünk lesz Nyíregyházán, hiszen itt minden darab uj. A műsorban ott sorakoznak egymás mellett a legújabb szindarabterm^s legsikerültebbjei. Mi abban a kényelmes helyz'tben vagyuuk, hogy egys/erüen leszedjük a gyümölcseit annak a fáuak, mely-t legii-'gyobbrészbeu más város táplál, növes/.t. A mi helyi művészetünk sokkal kevesebb áldozatot kiváu, mint más városoké. Ezt a kevés áldozatot — saját magunkuak adjuk meg! J, Nyíregyházi kivándorlók Amerikát) in. Érdekes levelet kapott a napokban Amerikából Májerszky Béla polgírmester. H A levél irnja Bodnár Mihály, aki mint nyíregyházi földmives elvége-.te itt a pár év előtt fennállott gazdasági tanfolyamot s a tél folyamán kivándorolt Amerikába. A levél igy hangzik: Kelt levelem ápril 8. 1902. Mélyvii tisztelt tekintetes Polgármester Ur ! Jó kivánalát köszönöm, meri aszl kivánfa, hogy boldog és szerencses legyek, de áldása talán lógott is valamit rajtam, mert szerencsés , vagyok, naponla 3 forint a fizetésem, de van ojan nap, hogy 12 forint 50 és 13 f. 25 kr. is vaM, szép összegem van, m-g 2 hét Az arcza halott sápadt volt, s reszkető ujjaival a homlokát simogatta. Az Antiqu óra a falon m ly kongással jelezte az időt. A, férfi felugrott, ideges nyugtalansággal kezdte magára kapkodni a kabátját. „M nnern kell". • • Az asszony is felállott. Lassú fáradl mozdulattal helyezte hideg mozdulatlan kezét a férfi tenyerébe ; a másikkal görcsösen kapaszkodott az asztal sarkába p aztán lehunyta a szemeit. Olyan volt fehér arczával, csukott szemeivel, a puha fehér ruhában, mely plasztikusan simult lelt gyönyörű idomaihoz, mintegy márványszobor, A férfi nézte homályosuló szemekkel, aztán. egy kiáltás tört elő belőle. A viszafojtott szerelem szamjas vágyódása vad elementáris erővel vibrált benne végig. „Te te én mindenem! " • • • • : Az asszony zokogva, erőtlenül vergődött a karjai közölt Faragó úr ezen a szeles téli estén, éppen visszatérőben volt egy nagy szabású expedilióról, hol pompás üzletet kötött. Már pár órája, hogy szánkázott a végtelen hó területen s még mindeddig nem volt tisztában vele, vájjon a hegyes süvegü kirgéz — ki gonos kifejezísü szemeivel minduntalan hátra sindított, csípi egy váratlan pillanatbun nyakon, avagy a farkasok, mely kedves bestiák üvöltése mért földekre hangzott utánok — falják fel mindkettőjüket — vagy az ólom szürke g^giszi h ifelhők, melyek fenyegető idomtalansággal csüngtek a fejők felett tem' tik el mindayájokat, nyom nélkül az éjszakában. Aztán lehunyta a szemét és hazagondolt .... a feleségére, ki most bizonyára nyugodt lélekzetvétellel alszik a rózsaszinláinpás hálószobába s a fehér karja kint nyugszik a takarón, a gyermekeire, fehér ágyacskáikban amint moso'lyognak álmákban, s egy meleg könnycsepp lassan szivárgott elő, bozontos szemöldökei alól, s végig pergett gondozatlan zúzmarás bajuszán