Nyírvidék, 1899 (20. évfolyam, 1-52. szám)

1899-06-18 / 25. szám

..IN t K 1 D JÍQ M.' valami iránt, vagy pedig egyáltalán közönyös neki bármely életág a tanévek alatt — egész az érettségi vizsgákig. A mikor már késő a tapogatódzás. Utóbbi esetben a tapasztalt és világban járatos szülőnek kell intézkedni és választani, de korántsem szabad ezt a fontos lépést az utolsó pillanatra hagyni. Idejekorán tereljük a gyermek figyelmét az általunk jóhiszemüleg megválasztott pálya iránt és élesszük fogékonyságát — mig gyermek. Mert az még hajlékony és idomítható. Ilyenkor könnyen meglehet kedveltetni vele bármi szépet, jót és hasznosat . . . A szülőknek erről érdemes lesz a nyár folyamáu gondolkozni. Muzeumunk érdekében. A régészetet kedvelő, a kiknek soraiban én is állok, sportot űz, a mely nem sok hasznot hajt ugyan az emberiség fejlődésére, de kárt senkinek és semminek nem okoz. Ártatlanabb, mint a fosztogatás kártyával, a mi nélkül manapság casinó nem is létezhetik. A nagy Széchényi István nem kártyabarlangokat akart létesíteni, de a társadalmi műveltebb rétegek élénkebb érintkezésével fejlesztőleg akart hatni közéletünkre. Ha felébredne és látná, hogy ezreket rabolnak el egymástól olyanok, a kiknek a koczkára dobott pénz vagyonuknak legnagyobb részét képezi, üstökön ragadná a canisókat, visszafeküdne, de magával rántaná azokat a megérdemlett sirba, örök nyugalomra. Ezen sport nekem nem tetszik. Ha a kilencz-krajczáros kaláberen 20 krajezárt elvesztek, sírok, mint a záporeső. Az állat és embergyilkolás sportja sem felel meg mai Ízlésemnek, pedig fiatal koromban én is roppant vitézséget találtam abban, hogy a szegény nyulat, a savósugárt hátrahagyó agarakkal halálra űzettem és szétmarczangoltattam. Örüllem, ha rakásra puffantottam le, és hoztam teritékre a külömböző vadaknak mentül nagyobb mennyiségét, de most már belátom, hogy vadabb voltam én azon szelíd állatoknál. A lóversenynek nevezett legrafináltabb lókinzások alkalmával lelkem ugrándozott örömében. Az ártatlan galamboknak rakásra pisztolyozása, olyan kedvesnek tünt fel előttem, mint a macskának enyelgése a kis egérkével. A kis embergyilkosok, Angyal Bandi, Bogár Imre, Rózsa Sándor leventék, kiknek hőstetteit Tatár Péter lélekemelő költeményei csaknem mint uLánzandó sportpéldákat oltja a népnek fogékony keblébe. A nagy tömeggyilkosokat, Nagy Sándort, Scipiót, Julius Caesart százezreket érő szobrokban örökítették meg. Ujabbakat sajtópör veszélye nélkül nem merek felemlíteni. Az ilyen szobrok az én gyarló szememben pellengéreknek tűnnek fel. Arbuez Péter az Ur Jézus szeretettől áthatott vallásának legnagyobb eltorzitoja, a ki százezreket küldött sportból máglyára, mert nézetük neui minden részletben egyeztek meg az övéivel, több tisztelőt számlált, mint Pasteur, Lisler, Behring, és más legnagyobb jóttevői és mentői az emberiségnek. Az olyan sportokat, melyekkel az ember csuk magát kínozza, de végeredményében testileg még is fejleszti, tisztelem, bárha mindnyáját nem is űzöm. Reck, trapéz, súlyzó, biczikli, evező lapát stb. előtt meghajolok, de koromnál fogva ezekkel már nem foglalkozhatom. Valami sportot azonban még is csak űznöm kell. Csonkának nézem az olyan embert a kinek semmihez sincs kedve. A legártatlanabb sport a régészet, nem pusztítja ez ki a sírokat, de kiemeli a koromsötétségből azoknak emlékét, kik a kulturának úttörői voltak. Kíváncsiság ez, mely anyagot szolgáltat a szaktudósoknak, a kiknek körén én kivül esek — arra, hogy az ősidők homályát megvilágítsák. Ezen sport minálunk a Nyír 011 nem csak az általános műveltséget, hanem a magyar hazafiságot is szolgálja. A nyugodt európai művelt népek, melyek a gyarlóbb öldöklő fegyverekkel rendelkező amerikai és ausztráliai ősnépeket kirabolták, és csaknem teljesen kipusztítottak; az afrikai népeken most falatoznak javában; Chinának felfalásához fogtak, — ha ugyan torkukon nem akad; és aki. csak azért nem marják most egymást, és csak fogaikat vicsorítják, mert a győzőnek is nagyon kiszokták a bőrét lyukasztani, azt állítják, hogy a keleti nép nem kulturképes. C/oki török, ezoki magyar Európából haza Ázsiába. ők az igazi kulturnép. A m:ihomedán vallás akadálya a műveltség terjedésének. Nem hangoztatják, hogy a középkorban a mohamedán mórok voltak a csillagászat, mathematika, algebra és vegytan művelői és terjesztői. Építészei ük, melynek elpuszlíthatlan remekeit az Alhambrában, Alcazarban csodáljuk; a melyhez fogható remekeket sem a régibb Indusok, assyrok, phoeniciaiak, egyiptomiak, görögök, vagy rómaiak nem teremtettek, oly magaslaton állott, hogy azt a későbbi hivalkodó művelt népek utolérni képteleneknek bizonyultak. Mi magyarok nem azért maradtunk hátra, mert magasabb műveltségre képtelen fuj volnánk, hanem azért, mert vérünkkel védtük a nyugoti népeket a hóditó és pusztító tatárok és törökök ellen. — Védelmünknek köszönhetik, hogy míg mi ezer sebből véreztünk, ők addig nyugodtan fejleszthették kulturájukat. Jelenleg nem terjeszkedem ki azon állításomnak bebizonyítására, hogy a Krisztus előtti második ezredétől kezdve a honíoglaláskorig leginkább Beregen és a Nyíren át hatoltak be a keleti m>pek Európa szivébe, ahol azon időben barbár népek laktak. Az akkori kultura vidékünkön át terjedt oda és fejlődött tovább. Muzeumunk már eddig is sok okmánnyal rendelkezik ezen állitásnak bebizonyítására, és mentől inkább fog gyarapodni, annál nyomosabban érvelhetünk. Hálásan kell felemlítenem, hogy vármegyénk közönségének minden rétege lankadatlanul folyton támogatja, gazdagítja muzeumunkat. Gyűjteményünk gyarapodásáról a Nyirvidék következő számaibán ezentúl rendesen be fogok számolni, tehát ezen sorokat folytatni fogom. Nyíregyháza, 1899. junius 17-én. Dr. Jósa András, Vidéki levél. Ibrány, 1899. juuius 14. Tekintetes Szerkesztő úr 1 Al ibrányi művelődési kör bfllja folyó hó 11-én amint jelezve volt megtörtént s bár uera valami kedvező idő előzte meg s ámbár Nyíregyháza városából meghívott mintegy százharinici családból és ezek közzül nagy számmal meg is ígérkezett ismerőseink közzül szerény körünkben seuki sem jelent meg, nyugodt lélekkel mondhatjuk, hogy bálunk fényesen sikerült: bálunknak nevezem, mivel oly jól mulattam ott, miszerint mától fogva egészen hozzájok tartozónak tekintem magamat. De nem csak én, hanem mindenki otthon érezte ott magát. VuP ol>au jó kedv, hogy a lánciot nem csak a hajnal; de még a feljövő nap is csak alig volt képes beszüntetuí. Éa teremtőm, ebben a jó életben, de megfeledkeztem róla. Joppá Istvánné, mikor elvitte tőlem, különben is azt mondta, hogy vessek rá keresztet, nem életre való. Akkor sirattam is egy napig, de mindenki megszólt, hogy mit siratom. Ha a gyerek meghal az az Isten akarata lesz. — Az Istennel csak nem akar perbe szállani, — szó t Joppé Istvánné — és megfenyegetett a csontos kezével. Arra kértem az öreg asszonyt, tekintse az én gyenge szivemet és hi elföldelnék a gyereket, ne tudassák velem csak sokára. JoppS Istvánná megnyugtatott. Elvitte a gyereket. Én meg elmentem a jó életbe, dijka le tem a nagy uri háznál. És most, hogy a uagysági és a doktor fölemlegette az én életemnek ezen keserű nagy fájdalmát, megfordult az én lelkem érzése, mint kereszu'.on a hirtelen szélvész. Igazán elfelej'ettem ai altató nótákat, rnike a mult hetekben düloltam a hibának és számoltam az órákat, a napokat, mikor lesz már vi9ároap, mikor megytk Jjppé István néhoz. Hogy találtam a gyermekemet! Piszkos pólyában. A szeme vörösfjltos a sírástól; kis hjmloka szinte ránezos, csepp arc<a sovány, mint az öregnek és álla hegyes, mint a Szilvimig. Nem tudim én mi jutott hozzám, de ujy, ugy retteget az én szivem, mikor az ölembe vettem. C ak c,ókolgattim a pirányi kezét és hu'lott a sok köayü a szememből. Hi rám cé.ett az is ftjt, hi lehu iyta kis pilláját, azon évődtem, hogy rám sem akar tekinteni. Estefelé azt mondta Joppá Iitváiné, menjek már izibe, m:rt megharagszik a nigysága. — Megszop'atom előbb. — E'.t a gyereket? — kérdezte Joppő Istvánné e'álmélkodva. — A'tkor éhen marad a bubi. — A bubi? Az nem az enyém. — N !in a migáe? DJ maga a dadája. Azért fice ujk m igának 12 frtot; azért adják a drága kosztot éi a sok ajándékot. Nem álhattam tovább. Lsvágódtam az asztalra ós sirtam kegyetlenül, még a kő is megindult volna rajta, de Joppá Istváoné kaczigottés meg megveregette a hátam. — Mi lelt, borzas? — Ne bántson ... ne bántson. Nem ért maga engem. Joppánő durozsolt, azt mondta, ha a saját gyerekemet is szoptatom, felnő a kis sehonuai a nyomorúságnak, a nagysága pedig elcsap. Mit érnék vele? A gyermekem sem tudom eltartani, magamat sem. — Igaza van Joppéné. Lám magának több esze van mint nekem. Attól kezdve nem esett már jól az a kis falat. Ugy éreztem, mintha a saját vétkemet enném s arra gondoltam, mig én hizlatom mag im erőszakosan és hizlalom a bubit, addig Joppíné gonosz kezén egyre fogy az a kis ártatlan élet, amig elfogy. Milyen nagyon szomorúan nézett reám. — Nem tudom elfelejteni, mindig látom hiába hunyom be a szemem és egyre hallom gyenge nyögését még éjszaka is. Gyakran felkelek. Megnézem bubit, azt hiszem ő nyög. Nem, a bubi alszik jóízűen. Ki nyög, hát olyan rettenes keservesen? Mt«mp pinaszoltam, nagyságának, hogy nem tudok aludai, nem tudok enni Megint hívták a doktort. E íirtam neki mióta az ártatlan ságom szemébe néztem, mindig rágondolok : — Hi megszoptatnám legalább egyszer . . . A doktor csak hallgatta a panaszomat, és bámult rám a szemüvegén: — Éo, mint csekély, szegény nő, csókolom az irgalmas kezét a tekintetes doktor urnák, tejyen a bajomról. A doktor kinézhette a szemeimből, hogy micsoda fájdalom hasogatji az én szivem bensejét, mert megkönyörült rajtam s rábeszélte a nagyságát, hogy küldjön el a gyermekemhez vagy egy félórára, mert a madár is elpusztulna, ha nem etethetné a kicsinyét. Ilyeneket beszélt a doktor. Ugy forgatta a szót, olyan valami finoman, mint egy tudós. Mikor kiment, utánna szaladtam és sirtam örömömben: — Csókolom kezét, a tekintetes doktor urnák, ugy bánt velem mint ember az emberrel... Éi mint csekély, Anyagi sikere is oly nagy volt, aminő falusi mulatságoknál ritkán fordul elő. Különben beszéljenek a számok: Bevétel volt 235 frt 47 kr. Kiadás 174 frt 21 kr. Tiszta jövedelem 61 frt 26 kr. Hogy ily magas összegre rúgott a kiadás, annak okát azon ritka körülmény magyarázza meg, hogy két különböző helyen két bált is tartott a kör és hogy vidéki vendégeit, említésre alig méltó csekély árért pompásan megvendégelte mintegy száz terítékű bankettjén, melyen az általános jó kedv ős a tiszamenti.dalkör dalai által felvillanyozva egymást űzték, az ihletett lelkek szellemes diktiói. Hogy oly uagy és általános volt & jó kedv, Szerkesztő úr mindjárt meg fogja érteni, ha a jelen volt szép hölgyek ós elegáns urak névsorával beszámolunk, amint következik: Debreczenböl: özv. Liptay Gáborné, Gyarmathy Istvánué, Horváth Imréue. Sárospatakról' özv. Szabó Károly né. Tisza-Szent-Mártonból: Porzsolt Ádáinné és bájos leánya. Berczelröl: Kovács Istvánué, Ormós Boriska. Bujról: Horváth Ferenczué, Rác* Vilma, Audrássy Kálmánné, Audrássy Jolán, Hiller Juliska. Gáváról: Miskolczy Meuyhértné, Miskolciy Boriska. Halászból: Rácz Gyuláné, Rícz Piroska, Takáci Lajosné, Budaházy Pálué, Budaházy Etelka. Kótajból: Sípos Mihályné, Józan Józsefné, Ónody Margit. Paszabról: Mirossy Bertalanné, Veress Jánosné, Albert Pálné. Puskás Antalné, Gonda Lili, Puskás Piroska. Vencsellöröl: Tóth Gyuláné. Vissröl: Konkoly Károlyné. Ibrányból: özv. Bleuer Mórné, Bleuer Bertalauné, Bleuer Lili, Hegedűs Róza, Bindár Ilonka, B*ndár Miklósné, Szikszay Andrásné. A mulatság anyagi sikeréhez kiváltkőpen hozzájárultak felülfizetéseikkel: Kállay Leopold orsz gyül képviselő (Budapest) 5 frt, Dr. Horváth József és Herczfelder Pal 17 frt, Herczfelder Pál 10 frt, Albert Pál 10 frt, Gyarmathy István 8 frt, ifj. Kállay András 4 frt, Böszörméűyi Pal (Budapest), özv. Liptay Miklósné Bleuer Bertalan 3—3 frt, Andó Sámuel, Rolkó Albert' Frenkel Sámuel, íd. Horváth Imre, Andrássy Kálmán Jármy Márton, Tóth Miklós, Takács Lajos, Künn Bertalan 2—2 frt, özv. Liptay Giborné 1 frt 50 kr, Horváth Ferencz, B euer Jeuó, Tóth Gyula, Hiller Károly Konkoly Károly, Veress János, Korocz József, László Gyula, Fiegmann Bertalan 1 — 1 frt, Csépáu János, Boscháu Vilmos, Rácz Gyula, Kiss Mihály 50—50 kr! Fogadjak a nemesszivü adományozók ezen a helyen is a müv. kör hálás köszönetét. A mulatságot bevezető dalestélyen a Tiszamenti dalkör mint már ezen vidéken oly sokszor most is kellemes élvezetet nyújtott, szépen előadott dalaival. Dalünnepen: Thern Károlytól. Harangoznak: Méder Mihálytól. Kossuth halálakor (?) Rákóczy kesergője. Bandar Miklós néhány vonásban állította össze és olvasta fel a műv. kör történetét, mely felolvasás e lap hasábjain tanulság gyanánt méltán helyet foglalhatna László Gyula, E. Kovács Gyulának Árpád síri Álma cz. rapsodteus költeményét szavalta helyes mérséklettel kellemes szép hangján. Varga János komikus szavalataival kitörő tapsokra ós jó izű nevetésre ragadta a hallgatóságot. Volt tehát élvezetben bő része a szívnek és léleknek egyaránt, de minden nagyítás nélkül mondhatjuk, hogy másik alkotó részünk a testről is bő mértékbeli gondoskodva volt. Azok, akik a vidéki mulatságok étkezési hiányaitól nem egészen ok nélkül félnek, eljöhettek volna Ibrányba csak azért is, hogy velünk együtt meggyőződjenek arról, hogy nincs széles e hazának olyan veudéglőse aki száz embert oly Ízletes éa kellemes ételekkel minden kívánalmat felülhaladva, megvendégelne, mint a hogy azt az ibrányi papné és' tauitóné cselekedték. Eszel be is zárhatnám tudósításomat, csak azt az általános óhajt kell még örömmel tolmácsolnom, vajha minél gyakrabban részesülhetnénk ily nemes élvezetekben. Egy jelenvolt. szegény nő, ilyen nagy jóságot nem próbáltam, Csak ezt akartam mondani tekintetes ur, csókolom a kezét . Én sirtam, meg nevettem. A keze után nyúltam meg akartam csókolni, de olyan különösen nézett rám, mintha idegenkednék ettől s hirtelen behúzta maga után a külső ajtót. A nagysága az állótükör előtt éppen valami újmódi derekat próbált s idegenül nézett rám mikor elköszöntem. — Halja egy fél óra múlva itthon legyen. — Itthon leszek, kezét csókolom. Indultam lefelé a lépcsőkön, mintha kergettek volna, mert attól féltem, hogy még az utolsó pillanatban is kitalál valamit a nagysága és nem mehetek el. Az utczára érve bizony megemlékeztem a teszivaidra, hogy mily boldog az a szegény anya, ki fal órára elszabadul a helyből ós együ't lehet a kicsinyével. A madarak boldogabbak, mint az emberek, mert etethetik a kicsinyeiket. A sok nagy ház helyett, miéit nincsen sok kicsiny, hogy minden anyának jutna egy parányi fészek. Látom a sok őrállót a börtönök, a kaszárnyák előtt, szuronynyal a vállukon. Sseretnék hozzájok futni, megkérni őket igen szép n, hogy á'ljinak őrt Joppá Istvánué háza előtt is, akinél nyomorog az én kis ártatlanom. Mert nagy igazságtalanság, hogy az efeész világon csak Joppő Istvánnő őrizetére legyen bizva az én ölbeli gyermekem. Ámde nem akart rám nézni egy őr sem és nem mertem közeledni, féltem a szuronytól. E sötétedett előttem a gerendás szoba, mikor as ölembe vettem a gyermekem. — Vázzá zsugorodva feküdt a gyűrött piszkos pólyában. Vékony kis bőre rászáradt csontjára. És hogy nézett az apró szemeivel. Joppíó Istváuné durozsolt, hojy miuek mászkálok, még elveszítem a jó helyem. — L'ltni akartam. — Bolondot cselekszik. Csak háborgás támad a lelkében, mig ha nem látná s csak azt hallaná egy szép napon, hogy meghalt, kevesebb fájdalmat érezne, mint mikor a fo^át kihúzzák ős helye sem maradna a sebnek, mig igy csak töri, vérzi a szivét.