Nyírvidék, 1899 (20. évfolyam, 1-52. szám)

1899-05-21 / 21. szám

Pünköst ünnepén. Vígan mosolyg a fold a határra, Az ég felette tiszta, kék; Mintha e napját a világnak Ott fenn is megünneplenék! Nem híjába hozza pünköst ünnepe magasabb hevületbe a költői lelkeket, hiszen pünköst a lélek ünnepe. Történetei egyszerűek és mégis mélységesek s a legnagyobb gondolkodókat ámulatba ejtök. Főbb mozzanatai a következők: Mikor a pünköst napja eljött volna, a tanítványok mindnyájan egy akarattal együtt valának. Tény, hogy ezek a tanítványok egyszerű, iskolázatlan, jámbor emberek valának, egyedüli kiemelkedő jellemök a Mester emlékezetén csüggő vallásos hitök. A mit a világi ember, megnyerő modornak, neveltséguek, rábeszélő képességnek, ügyességnek tart, ezen apostoloknál nyoma se volt. Legalább a szent írások ilyenről nem tudósítanak. Ellenkezőleg, arról tudósítanak, hogy nagyon is korlátolt felfogásúak, félénkek, s csak a testi szükségekre ügyelők, a mely miatt gúnyolódva említették galileus voltukat; mert már születésök földe is kitűnt együgyűségével. S ezen egyszerű emberek „megtelének mindnyájan szent lélekkel és kezdének szólni más nyelveken, a mint a szent lélek ád vala szólamok.* Tény, hogy az ünneplésre egybegyűlt Jeruzsálemi közönség előtt fölléptek, beszédeket tartottak és pedig nem csekély eredménynyel. Ez már meglepő. Tudjuk, hogy egyszerű emberek, egyszerű dolgokról sem tudnak tömegek előtt szónokolni, annyival kevésbé vallásos igazságok befogadására meggyózni a sziveket. Vallást változtatni nagyon nehéz s annyival nehezebben mebetett volna Jeruzsálemben a Jézushoz hajtani a sziveket, hiszen csak néhány nap előtt játszódott le a nagy tragédia a golgotán. Zsidóknak botránkozás, görögöknek bolondság. Az eszmék története bizonyítja, hogy az uj gondolatok nem érlelődnek hirtelen — a mi tapasztalataink szerint. S itt az áll írva, hogy Péter apostol beszédére megtértek mintegy háromezeren. S minő kilátásaik voltak az apostoloknak és a hozzájok csatlakozóknak ? Bizony nem szabadultak meg az egyházi adózástól. Sót inkább hamarosan tapasztalták a Mester jóslatának igazságát: „a ki engem követni akar, tagadja meg önmagát!" Tény, hogy az apostolok és követőik üldözése, hamar bekövetkezett, ugy a zsidók, mint a rómaiak részéről. S ezen üldözés, ha néha csilapult is, de igen heves volt. Mint mikor a tűz gyorsan támad, gyorsan terjed s a fejét vesztett oktalanság doronggal akarja „

I* Y 1 R V I P E K" szétverni a tüzet s még inkább növeli annak terjedését. Tény, hogy az apostolok nem ijedtek meg az üldözéstől, „sőt örömmel vették, hogy méltóknak ítéltettek a Krisztus nevéért gyalázatot szenvedni." Kik pedig a Krisztushoz tértek, azokról igy emlékezik a szentírás: „A hivők sokaságának szíve-leke egy vala, mindenök közős volt s közöttük szűkölködő nem találtaték; mert a vagyonosok eladták vagyonukat és elosztották szükség szerint és minden nap egyenlő akarattal a templomban valának és házanként a kenyeret megszegvén, esznek vala n^y örömmel és tiszta szívvel." A történelem több példát mutat íől arra, hogyan támadtak koronként egye? ábrándozok, rajongók, kik kővetőket gyűjtöttek maguk köré, aztán — elenyésztek Tény, hogy az apostoloknál semmiféle álmodozás, rajongás nem tapasztalható. Ha csak azt nem vesszük rajongásnak, hogy a Jézus feltámadását hitték és hirdették, sót erre alapították összes tevékenységűket De e hitökben sem volt semmi rendkívüli A komoly, nyugodt, alapos meggyőződés mély hite és tudata volt ez, mint egy szigorú mathematikus bizonyító sarktétele. S e bizonyitó sarktétel adta nekik az igazságban helyezett rendithetetlen lelki erőt. Tény, hogy az apostolok cselekedeteiről, egyes gyülekezetekhez irott levelekből, az isteni lélek mélységének és magosságának oly meggyőző, tiszta, világos bizonyságai állanak előttünk, hogy nincs az a történelmi könyv, mely hasonlóval dicsekedhetnék. Tény, hogy a keresztyénség terjedésének semmiféle hatalom nem volt képes útját állani. Történelmi tény, hogy soha oly nagy Cézárok nem uralkodtak világbirodalom fölött, mint időszámlálásunk három első századában. Soha világbirodalom, az értelmi és anyagi gazdagságnak oly tömegét nem hozta össze, mint a római hatalom és műveltség a három első században. S tény, bogy ez a soha utói nem ért római hatalom, tudomány, bölcseség, káprázatos fény, minden erejét megfeszítette, hogy a Krisztusról^ hirdetett tudományt megsemmisítse. Es mégis. „Tetszett az Istennek, hogy az együgyűek bolondságával szégyenitse meg a világi bölcseséget." S a negyedik száz első tizedéjen, a római sasok, szárnyaszegetten vergődtek a kereszt előtt. S végre az is tény, hogy a szentírásban olvasható elvek és igazságok, az emberi igaz műveltségnek és közboldogságnak oly elemeitrejtik magukban, melyek uj erővel hatnak szívre és lélekre egyaránt, és ha, akár az egyes ember, akár család, akár társadalom vagy ország eme bibliai igazságokhoz tartja magát beszédben és cselekedetben, az igaz Krisztusi A „NYIRVIDÉK* TÁRCZÁJA Pusztai este. Egó-z nap sárszalonka után jártam a k—i mocsárban. Kifáradtam — magyarán szólva — mint a kutya. Nehéz bag»ria csizmában tapostam a sarat, meg a zsombókos vizét, mert hogy ilyenkor tavaszszal szellős még egy kiciit & kukoricza-nadrág s a lyukas bakkancn, amelyből szortyogva tódul ki a mocsárié, minden lépés után. Az oroszlakkal bélelt, torokban duplán bő bagaria ellenben, ha jól ki van tömve flanell-kapczával, egyetlen csöpp vizet sem ereszt a náthára hajló ember lábához. Hanem &z igaz, hogy aki meg nem szokta, az ezzel a nehéz csizma-szerkezettel félannyi ideig sem bírja & mozgást & süppedő talajban. Jó magam szépen tűröm, sőt annyira vagyok ezzel a saját találmányú cdzmavíseletemmel, hogy a legnagyobb kánikulában épp oly alkalmasnak találom, mint a leghidegebb télben. Csak hóban jobb ennél a halina. De aztán nyári tarlón, tüskés vágásban, őszi szántás rögén, vlzerekke! változó talajon nem cserélem el az én nehéz csizmámat semmi egyébbel sem. Ebben nyugodalmas a lépésem és akármennyit járok, nem fájul meg & lábam, ahogy megfájul sok vadásztársamé a vékony talpú könnyű czipellőkben. Ahány ház, anuyi szokás: hiszen nem akarom rádisputálni a magam gusztusát senkire sem. Nem is magyarázom tovább a csizmám előnyeit, mert az a hátránya bizonyosan megvan, hogy — nehéz lévén — bajos annyit járni benne, mint a lyukas bakkancsban. Elfáradtam s amint leáldozóban vala a nap, csöndesen ballagtam a zöldülésnek indult rét szélén a tanya felé, mely fehér sirályként látszott a messze levő nádas irányában. Szépséges szép tavaszi est volt. Ragyogó tiszta ég, amelyen csak ugy mutatóban úszott néhány felhő. Azoknak is áttetsző, világos volt a testök, esőt nem ígértek. A nap az égaljáról mosolygott már vissza s leírhatatlanul édes, bágyadt derűt hintett szét a csöndes világra, ahol nem volt az életnek más jele, minthogy a szárcsák néha halkan sikkantoltak a cseperedő sás közt, meg it' ott megmozdult egy vadrueza-pár és susogó röpüléssel ereszkedett le az apró tocsogókra. A csöndes pusztai ese magányát csak a röpködő szerelmesek tették idillivé. A tojó szállt elől, válogatta az apró tósággal csillanó síkságon a neki tetsző helyet; a zöldfejü, gyöngyös vállú gácsér vakon ment utána s ha elhápogta magát valamelyik társa cdalent, a nád közt: nagyot csavart a nyakán, ugy kíváncsiskodott, de csak el nem hagyta a párját. Az egész messze környéken, a tanyáig, egyetlen egy szomorú, most még c-upasz nyárfa emelkedett, annak a tetején egy ragadozó madár himbálózott a gyöngéd szellőringatásban. Egy „falco subbuteo" volt az, egy lesben álló kis haramia, amely még a leggyorsabb sárszalonkát is könnyen fogja el. Mentem-mendegéltem s figyelmemet egyszerre két felé osztottam. A rét szélén, ahol a talajnak egy kis emelkedése vo'f, lobogó fény támadt hirtelen, aminő nyáron a pásztortűz. Még fenn volt nap s jól láthattam, hogy a tűz körül nincsen nyáj, csak egy magányos ember guggol ott. Ugyanakkor a fejem fölött furcsa zuhogó mekegő hang szólalt meg, ütemesen, kis szünetek közt ismétlődve. Megösmertem. A szellős régi birodalomban egy hím sárszalonka járta különös násztánczát. Ugy látszik, arra vállalkozott, hogy itt telepszik meg. Talán nagyon is korai volt az első pásztoróra, amit párjával átélt az idén s most már késő volna uj hazát keresni. A következmények gyors fészkelésre késztetik s bizonyos, hogy itt pihen ó nagysága, a hosszú csőrü szépség, valamelyik zsombik horpadásában és gyönyörködik a lovagjában, aki a maga módja szerint tetszeleg és udvarol neki. Ez a szokatlanul kései légi táncz nem is tartott sokáig. Az én szerelmes madaram egy nagy körivet élet nyomában, életben és halálban, soha nem érzett öröm és boldogság fakad. S ha az elsorolt tényeken végig tekintünk; összekötve e tényeket a legszigorúbb logikával, csak a meztelen igazságot mondjuk ki, ha kimondjuk, hogy a pűnkösti történetek a világhistória központja! Jelenségeiben, eredményeiben, csodás, isieni s átgondolva is, mintha éreznénk, az apostolokra leszálló égi tűz sebes zúgását, mely tűzfolyam ujjászülte és folyvást ujjászüli azokat, kik sodrába kerülnek, mint Istennek kiválasztott gyermekei. Jövel szent Lélek Ur Isten! Töltsd be sziveinket épen Menyei szent ajándékkal, Szívbeli szent buzgósággal! Andrásy Kálmán. Nyilt leról Mezössy Bélához. Nagyságos képviselő úr! A „Nylrvidők" folyó évi 19-ik számában nemes szív bői fakadó, őszinte részvéttel emlékszik meg Nagyságod április 90-án elhunyt, érdemekben dús, veterán kartársunk, Pjpp Bertalanról. Az az őszinte részvét, a kegyeletnek ily helyről való megnyilatkozása, az elismerés és méltánylás adója szegény, megboldogult Berti bátyánk jó magyar szivének húrjait nem érintheti, rezgésbe nem hozhatja, hogy hasonló jó érzelmeket támasztana benne. De itt vagyunk mi, első sorban a család, benne a bánatos özvegy, a gyászba öltözött gyermekek, majd a rokonok és vigasztalhatlan kartársak — kik szivéhez kötél állottunk — szivüukbe foglaljuk, keblünkbe záijuk amaz őszinte szívből származó megemlékezést, a kegyeletnek adóját, melyet Nagyságod nyilvánított elhunyt kartársuuk koporsójánál. Mi is ott voltunk annál az egyszerű koporsónál, mi is hullattunk részvét könnyeket, a mi sziveinken is csatáztak a fájdalmas érzelmek, mi is gondolkodóba estünk az élet múlandóságán, mert hisz' igaz az, hogy : ,Nos jours sont un instant: c'est la feuille quitombe." Dj mi méltán, a természet rendes menete, törvénye szerint cselekedtünk akkor, midőu közénk tartozó ked vésünk végtisziességtételén megjelenve, szabad folyást engedve értelmeinknek — elpanaszoltuk bánatunkat, kisírtuk fájdalmunkat. Da hogy Nagyságod is velünk érez, velünk szomorkodik — enyhiti fájdalmunkat, megaczélozza akaraterőnket. Igen! mert az ily s h zzá hasonló esetekből egy szebb, egy jobb jövő hajnalhasadására következtetünk; mely következtetésünk helyes voltát mi sem igazolja jobban, mint az, hogy immáron elérkezett az az idő, a midőn a nemzet jobbjai, nemesebbjei is felénk fordítják tekintetüket, s beismerik azt, hogy a néptanító a társadhlom, az állam, az ország jóléte előmozdításának egyik leghasznosabb eszköze. Beismerik és mostoha sorsunkon, tarthatlan helyzetünkön javítani törekszenek. Tehát végre valahára eljön a mi or^záguuk is, a melyért eddig naponként hiába imádkoztunk. „Orando et laborando". Imádkozni és dolgozni foguuk tovább is, hogy az a rossz szabású fekete alak, a kit a kompossessor kosiának, vagy rektornak csúfol — ne legyen továbbra is igazságtalanul a társadalom páriája; nem azért, mintha hivatását hiven nem töltené be; nem is mintha szellemi tőkéje a htsonló végzettségű, rendű ős rangú hivatalnokéinál kevesebb volna, hanem csak azon egyszerű okból, mert magasztos, önfeláldozó hivatásával fizetése nincs arányban. Az az, hogy nemcsak hogy nincs arányban, sőt mélyen a minimum alatt áll. Így az állam, a társadalom kétszeresen is büntet bennünket. lendült s mintha lelőtték volna a magasból, ugy zuhant alá, suhogva, be a nagy zsombikba, a hol bátran telepedhetett a párj i mellé. Oda ugyan szárny nélkül utána nem mehettem. Egyre közel dtem a különös lidérczláng felé, ame1 lyet, hogy miért gyújtottak, nem tudtam elképzelni. Csak amikor már alig voltam ötven lépésnyire, ekkor vettem észre, hogy bizony még is csak pásztortűz az. Rövidíteni akartam utamat s átgázoltam az elém szögelő tocsogón, a melynek a sarkát tavalyi száraz nád boritá jó sűrűn. Uff! pattant ki előlem nagyot hördülve egy fekete állat; s utána minden oldalról robogás és ezuppogás nesz támadt. Egy konda disznó fetrenget volt a sárban, oly kényelemmel, mintha csak káuikulában lennénk s delet mutatna a nap. Az öreg gazda a tanyán, nagy dohogva élesztgette frissen tördelt náddal a tüzet. Odamentem. — Jó estét adj' Isten, Péter bácsi. — Ad, a kinek ad, — zsörtölődött a vénség, lássa, ténsur, már megint csak a bosszúság az enyém. — Mi az a bosszúság, no, fakgattam, minthogy úgyis láttam, hogy beszélni akar. Fogja csak ez a szivar, gyujtsou rá hamarosan. — Tudtam ón, hogy az a kölyök, az a kese'bajuszu, kifog rajtam. Itt járt a disznóval a kíséreten, alig egy puskalövésnyire a tanyától, oszt hogy odaát voltam a délután a kutásónál, mert beszakadt a tégla a kutamban, hát ezalatt elhagyta a kondát; bizonyos, hogy átment az éren a túlsó tanyába, ahhoz a vörös lányhoz akiért bolondul. Alig egy pár percze, hogy lecsúszott a nap. Most már csak a nyugati ég volt valamenyire világos. Zöldes- I sárga, egyre halványodó fény terült el ott, messze, széle eu, a föld felett Abban a misztikus fényben háromszorossá növekedve úszott egy pár vadlúd erre- . felé. Nagy szürke ludak voltak; ilyenkor már legalább > is fészken kellene ülniök a kicsinyeik mellett. De hát elszedték alóluk a tojást a rétjárók, azért bujdosnak