Nyírvidék, 1897 (18. évfolyam, 27-52. szám)

1897-11-07 / 45. szám

N Y í II V I D É K." üssék meg felette a dobot, és mi térjünk vissza — ha ugyau akad rá vállalkozó — a régi rendszerre, a deszka-bódéra, amelyet majd fölállít a gaboua piaczou, vagy a zöldség téren valaki, akinek sok a deszkája és van hozzá — köteles ingyen jegyen szinházba vágyó nagy familiája. Ha pedig kell, hogy szinház legyen Nyíregyházán . . . Szégyenletes dolog, hogy fölvetődik így ez a kérdés Nyíregyházán, ebben a „páratlanul rohamosan fejlődő" városban, ahol „bámulva néz szét, aki néhány év multán kerül ide vissza idegenből", és amely a város egyetlenegy kaszárnya épités költségeire 23000 forint minust számol el évenként költségvetésében és még enuél is többet zárszámadásaiban és igényli magának, az önálló törvényhatósági jog és ezzel együtt az igazi városi jelleg elösmerését Tehát kell! Ami különben Nyíregyházának egyébként és valóság szerint is városias ; viszonyaiból következik, Sziuészeti ügyeink idáig való történetének oktatásai bizonyára nagyon szomorú kilátásokat nyitnak ez ügy jövendőbeli alakulására nézve. Abból az álláspontból, amelynek mérlegelése szerint nálunk a színészet ügye megbecsültetik (és amelynek mértikére nézve jellemző az, hogy ez az ügy nálunk még ina, is rendőri szempontból való megítélés deliktuma) szinte hihetetlenül nagy változást jeleutene, ha a városi tanács, mint kezdeményező fórum fölvetné és tárgyalná a színészet ügyének a városi közdolgok közé való besorozása és azok között való ellátása kérdését, — és a képviselőtestület ebben az irányban és ebben az értelemben határozatot hozna. Pedig hát, ha Nyíregyházán csakugyan kell, szükséges, hogy színház legyeu, akkor a színészet ügyéuek ezzel összefüggő, ez/.el ugyauazt jelentő kérdését komolyan és rendszeresen be kell fogadni a hatósági ellátásban részesülő egyéb közdolgok közé, és ellátni, gondozni, istápolni és fenntartani azt akként, mint ahogy az egyébként való többi kulturális intézményeink elösmerve igénylik és megkívánják Es itt azután következik az a kérdés, hogy a színészet ügyének adminisztrálása érdekében a képviselőtestületnek mi a teeudője a színház-részvénytársaság amaz ajánlatával szemben, hogy a város a 63,000 frt befektetett értékű színház épületet, a részvénytársaságot terhelő 25,000 frtnyi adósság átvállalásával — vegye át. Erről legközelebb! Emlék beszéd néhai Lórincz lózsef 32 évet szolgált, volt gégényi ev. ref. oki. tanitó felett*) Tisztelt gyűlés, szeretett pályatársak! A sors, melyet Isten vezet, nekem jutatla osztályrészül azon szomorú de jóleső kötelesség teljesítését, legelsőben is, hogy egy mindnyájunknál közszeretetben élő márcsak néhai kedves barátuuk és pálya * Tartotta László fcíyula bakai ev. ref. tanitó, a Szabolcsmegyei ev. ref. tanítok egyletének okt. 27-én tartott gyűlésén. kiállhatatlan hangzavar, mint mikor szenvedélyes disputa közben egyszerre többen beszélnek. Az öreg megcsóválta a fejét és megállt egy pillanatra: — Már megint pörölnek. Ha nem vagyok köztük, mindig pörölnek. És még hogyan pöröllek. A négyszögletes kemény tölgyfaasztal körül álltak, szenvedélyes szavukat heves, brutális kézmozdulatokkal kisérték s sötétbarnára sütött arezukat, a melyen nyoma sem volt a szivjóságnak vagy valami nemesebb érzésnek, dühös irigység torzította el. A legfiatalabb, bajusztalan, nyegleképü suhancz, öklével ver le az aszlalt. — Nem engedem magam kitúrni. Azért, hogy a legfiatalabb vagyok, nem engedem magam kitúrni. Vagy . Írasson rám is az öreg, vagy kezdjük újra az osztozkodást. Az igazságomat nem hagyom. A másik kettő kaczagott, a hogy a torkán kifért. Velünk egyáltalán nem törődtek. Az öreg már ott állt köztük s hol az egyiket, hol a másikat nézte. Én, — eléggé kényelmetlenül érezve magam, — hátrahúzódtam s csak most vettem észre, hogy az öregBogdány tisztes arczán mély, nehéz gond tükröződik le. Rátette kezét legfiatalabb tia karjára és csilitva szólt közbe : — Ki akarja a te igazságodat, fia ? Mi bajod van ezekkel? Szükséget szenvedsz? Nincs szivarod, pénzed, lovad, ökröd? A fiu durván rántotta ki kezét. — Nem kell. Kegyelemkenyér nem kell. Minden jó föld ugy is ezeknek a nevén van és tudom, hogy ha, — hogy ha maga . . . — Mond csak ki, ha meghalok. Ne félj, tnondd csak ki. — No hát igen, — akkor innen is kitúrnak. Eddig hallgattam, most nem hallgatok. Én is olyan fia v.tgyok apámnak, mint ezek itt, itassa rám a belső tagot, hogy l társunk felett, ki e föld minden bajait lerakván, egv szebb, egy boldogabb honba költözött: közöttünk élő tevékeny munkáságáról, becsületes s jóakaratú igaz szeretetéről, pályájához tanúsított igaz hűségéről, szóval az ő rövid de hasznos pályfutásáról rövid emlék beszédben felelevenítsem az ő kedves emlékét, hogy az vésődjek be mindnyájunk szívébe örökre, kitörölhetetlenül. Megérdemli ezt egy nemes bajnok, megérdemli, hogy bajtársai szivükbe zárják emlékét örökre, igen mert a nehéz hircz után ez a babér, ez a jutalom. — Higyis bocsátauánk el őt sorainkból bűcsúzatlauul, még a Imzakéve is hi kidől a sorból, a sor csonkán marad és a hiáuyzó kéve észrevehető űrt hagy. Óh hát mi egy nemes s mindig az első sorban küzdő bajtársnak kMű'ésót ne látniuk meg, és hagynánk észrevétlenül? nem — ez bűt), ez vétek volna reánk. — Igenis mi látjuk, mi mélyen érezzük a tátongó űrt, melyet egy bajtársuuknak közzülüak való kiküldése okoz. E b. e. bajtársunk Lírincz József volt gégényi ev. ref. oki. tanitó, kinek előbb bölcsőjéhez s aztán élete főbb mozzanatait röviden bemutatva utolsó nyűgágyáig a sirig, — leikeink a képzelt sebes röptű szárnyain elvezetlek titeket, hogy megismertessem veletek az ő rövid bár, de munkás életét és halálát. Ezen rövid életrajzban főképeu azt kívánom kifejteni, hogy miért nevezzem őt bajnoknak, és bajtársaknak magunkat. Kérem egy pár perezre b. figyelmeteket! 0;t hol a bűvö ő szépségű Síjó vize csobogba foly, szép Gömör vármegyében áll Szutor község. E községben látott előszűr napvilágot 1865 ben a mi. b. e. polgártársunk o t rengett bölcsője, ott játszotta el gyermek éltének boldog éveit, ott nyerte szellemi képzettségének első világát, s aztáu fájó szívvel, köuuyes szemmel elhagyta a soln feledni nemtudó édes és boldog emlékű síüló helyet, Rimaszombatba ment tanulmányainak folytatására, hol apja néhai Lőrincz József vármegyei hajdú lett és édes anya a ma már bánatos özvegy és gyermektelen kesergő anya szül. Bilog Erzsébet, örömmel szemlélték szép reményű egyetlen gvermekök haladásán a tudomány téres mezején. — Innen a szükséges előismeretek megszerzésével már 1882/3. isk. évben a Sáros-p:ttaki állami tauitó képízdében láttuk őt. — Itt s ekkor áld ózta fel életét a haza szeut szolgálatának a kultura nemes lovagjának csapott fel. Itt s ekkor tette le a szeretet, hűség, szegénység és alázatosság fogadalmát. Szeretve fogja ti.-ztelui Istenét és hazáját, hű égben, szegénységben és alázatosságbau fogja szolgálni a tanügyet, a szellemi élet kulturáját. Felvette tehát a szeretet palástját és díszül ölté hozzá a szo génység és alázatosság köpenyét, hogy Istenét és ha záját méltólag szolgálhassa. Ezek azon (öltönynemek) melyekkel az ilyen fogadalmat tett bajnokok, a néptánifók felvannak övezve ama nagy harezra, melynek szolgálatába léplek. És tnár az 1884/5-ik tanévben mint Gömör Kisfaludi tanítót látjuk őt, — a nagy reményű kis honpo'gárok és a nép társaságiban miut világoló szövétneket a .sötét éjben tündökölni. Felöltötte most bajuoki öltönyét, körül övezte magát fegyvereivel, hogy neuies leikét szellemi küzdő heves csaták tü/ében edzhesse s hogy annál nagyobb erőt meríthessen a szeut küzdelemre s hogy legyeu kinek az élet küzdelmeiben kiizadt s homlokán gyöngyöző verejtéket hedves kezek kel letörölni, 1886. deczember havában nőül vevé a helybeli lelkész űr művelt ós kedves leányát Birtók Birtá ; igy családot alakítva a kisfaludi egyháznál nagyobb évi fizetést adó gégéuyi egyházba választatott tauitóul, 1887. szeptember 1-én foglalta el uj helyét, hol az isteni gondviselés egy általunk igen jól ismert magas műveltségű sziuvoualou álló, tudós lelkészszel vezérelte össze, — ki most is, midőn boldogult pályatársunk élete folyásáról tudakozódtam nála, igy ir ne kem levelében: „Melegen üdvözlöm a tanítói kar nemes elhatározását, hogy elhunyt kartársuukről megemlékeznek, amit az elhunytról irhatok az, hogy szeretetem teljes melegével zárom öt emlékezetembe". Ehez aztán a magam kedve szerint gazdálkodhassam. Én senki kedve szerint sem húzom az igát. Nem ! Az öreg Bogdány arcza neki tüzesedett, — vad, rusztikus vér dühös hullámokban szűkölt fel agyába és törődött, vén teste remegett szinte a féktelen. indulat hatalmában : — Igen, — mondta rekedtes hangon, — írassam rád, mindenemel írassam rátok, én meg menjek a kazal aljába feküdni! Hát ezért izzadtam, dolgoztam, hát ezért zsugorgattam, fösvénykedtem ötven esztendőn keresztül, hogy most kidobjatok öregségemre a magam hajlékából? Kerestetek eddig valamit, hogy most parancsoltok? Melyikőtök vett egy ökröt, melyikőtök egy ekét? Nem én kötöttem rátok a tenger pénzt — és te, tc tacskó, te komisz, most te nem akarod a más kedve szerint húzni az igát? G-ak kőteni tudtok, keresni nem; tőlem ne várjatok semmit. Halálom után egymásra gyújthatjátok a házat, a mig élek, én parancsolok ! Az öreg fáradtan rogyolt a székbe, a fiuk daezosan hallgattak; a két idősebb kinézett az ablakon, a fiatalabb a foga közt morzsolgatva a szavakat, duzzogott: — Ki mondja, hogy ki akarjuk túrni? Itt maradhat, a meddig akar, mellettem, itt élhet kedve szerint, de én is biztosita^fj akarom magam. A magaméban gazdálkodjam, mint a többi és ugy is lesz, — vagy perelek. Nagykorú vagyok. Az öreg kérges öklével törölgette szemét és gúnyolódott, mint a kétségbeesés szélén szoktak az emberek. — Milyen jó tiu vagy! Oh Istenem, milyen jó! Még el is tartanád öreg apádat? Hát azt hiszed, már végkép meghibbant az eszem és nem látok előre? Nem látom, mint dobálnátok egyikötöktől a másikhoz, mint hánynátok fel a harapás kenyeret, az ital vizet, mint a hangja és fogavesztett kutyának? A mig kezemben a vagyon, legalább megbecsültök és nem veszitek ki onnan, mig nem kell komentár, az eléggé illusztrálja, hogy ki ő. Ő a tanítók igaz barátja, tudja mit tesz tanítónak lenni. — Mondanom sem kell talán, hogy ilyen nemés lelkek egymással találkozva, mennyi sikeres diadalt arattak a szent ügy szolgálatábán. Hát azon örömet ki volna képes ecsetelni, mikor az ég b. e. pályatársunkat egy fiu gyermekkel ajándékozta meg, mennyire vértezte ez őt az élet küz delmeíben? — Oh de a sorskönyvében ugy volt megírva, hogy derüre-boru, hogy a ki ily nemes szent ügynek a szolgálatába lépett, ki a bajnoki vértet magára öltötte, annak lelke erős próbákat álljon ki, — mert nagy csaták diadalát, csak nagy küzdelmek árán lehet kivívni. — 1887. november 5 én szive fele, a kedves nő örök álomra hajtá fejét, aztán nemsokára ismét hogy jobban fájjon a szív, sajogjon és vérezzen, itt h igyá őt anyji után menvén a felejthetetlen fiúcska is, ezt ismét később követte a b. e. édes apja. Ily nagy megpróbáltatások sem bírták lelki erejét megtörni, nemesen lankadatlanul munkálkodott továbbtovább, mígnem megelégelvén az ur fiának küzde'meit nyugodni szólitá őt ez év május 7-ín mikor is a gégényi nemes egyház méltatva az ó sikerdus munkássá gát, mit egyházukban kifejtett, mély részvét között egyházi költségen tették órök nyugalomra. A késő őszi alkony hűvöi szellőt lenget egy kiskörű temető fák közölt, a koronás fejű akáczok jobbra-balra hajtogatják fejeiket, — a rezgő nyárfa levelei pedig halkan zizegnek, példázva a békés mély nyugalmas, a néma csendet, — mely a holtak hazáján vonul át . . . A gégéuyi temetőkertben vagyunk és egy 3 as fejfáju sirt állunk körül óh itt nyugszik a bajnok itt nyugszik egyszerű sírban az ő kedveseivel . Itt állunk bajtársaid, — nemes bajnok! itt állunk sir'nantod körül, eljöttünk búcsúzni, eljöttünk letenni sírodra a felejthetetlenség, az örök emlékezet virágaiból font koszorút. S im le is tesszük azt e néma han tokra. Nyugodj alatta békén, csendesen! Nyugodj bajnok, nyugodj, mi ígéretet teszünk sírodnál, hogy a dicső harezos, mely >en te elestél, mi is hálálunk perczeig, lankadás nélkül, bajnokhoz illő bátor, nemes elszántsággal folytatni fogjuk. Nyugodj bajnok, nyugodj, mi epedve várjuk e harcznak szent győzedelmét, mi szorongó szívvel nézzük pirkadását ama dicső napnak, mely befogja ragyogni fényével fegyverüuk diadalát. Ha pedig mi is elhullauánk sorainkból, mielőtt meg látnánk a kivívott győzedelmet, — hörgő keblünk utolsó sóhaja is ez leend: Isten! szánd meg végre a te igazán küzdő harezosaidnak, hulló véré^, hulló verejtékét! Ragyogtasd fel óh ragyogtasd reájok az oly sok ideig várt dicsőség nappalát! Nyugodj bajnok, nyugodj, Sirodnak éjeién. Ha feljön a szép oap, Bajtársaid egén, Eljónek ők újra Neked megmondani : • Hogy boldog a magyar,» S ez éneket zengi: A kultura harezosai Kivívták a szent diadalt, S ez a kis nép, e maroknyi, Oly szép győzedelmet arat. » » * Belátták az ország nagyok, Hogy a Magyar csak ugy lehet, Boldog ha igazán nagyok, S biztos a vezető kezek. » * * Igy válunk mi most tőled el, Kedves bajtárs, szivünk fele. Sirod hantja békén fedjen, Isten veled Isten veled I Folytatása a mellékleten. csak a halál össze nem zsugorítja. Perelj, fiacskám, perelj. Én is ott leszek! Csodálatos érzések kavarogtak fejemben a jelenet láttára. Köröskörül a kényelmes jólét minden eszköze. Az ablakon keresztül láttam a hazatérő gulyát, a tornáezon a cselédség gyülekezett, az udvaron jókedvű béresgyermekek vihánczoltak és itt benn három fiu, a kik apjuk életében apjuk halálára alkusznak. Lassan, egymásután ökölbe szorított kézzel és daezosan hátraszegett fővel szállingóztak ki a szobából. Örültem, hogy nem veitek észre. A pusztai alkony poézise lehámlott [elkentről és visszakívánkoztam városunkba. Az öreg nagyokat sóhajtva ült székén, kemény kezével ránezos, verejtékes homlokát törülgette, majd ránt emelte szemét és remegő, tompa hangon szól hozzám: — Lássa, öcsém, ezt irigyelte. Ez az a véghetetlen nyugalom. Ez, a hol mindenki csak a földet szereti, — a háládatos földet, a inely maga kiirt minden hálát és kiöl minden jobb érzést. Oh cz a föld, a mit véres verejtékkel túrtam, most már ellenem fordul, mikor nincs erő kezemben és fogytán-fogy a vér belőlem. A maga diplomájáért nem fognak veszekedni gyerekei; a mig él, együvé csatolja szivüket és ha meghal, nem lesz, a mi kiirtsa lelkűkből a testvéri szeretetet. Ugy, öcsém, a föld vágya búzza magához az ember fiát és a föld szeretete sokszor, igen sokszor eloltja a vér szeretetét. Valahogyan éreztem, hogy az öregnek igaza van. A szomorú jövő, ami sötét felhőként lebegett feje fölött, beárnyékozta a nagy gazdaságot, a föld kincseit; kényelmesnek, nyugodtnak, édesnek képzelt poétikus csendből fülembe harsogott a testvérek ádáz tusája és az öreg keserű sóhajtása adott megnyugtató feleletet irigykedő elégedetlenségemre : — Öcsémnek sohasem kell félnie semmi csapástól. A fejében a kenyere.