Nyírvidék, 1896 (17. évfolyam, 27-52. szám)

1896-10-18 / 42. szám

— Karók tartóssága. Sokkal tovább tart a karó vagy oszlop, ba azt, vagy bármiféle földbe ásott fát erős szappanoldatban áztatjuk, mely oldalba elébb nagyon kevés kénsavat, vitriolt tettunk. — Ugyanis ezen szappanos vizből a fa belsejében olyan anyag képződik, mely a fának minden legkissebb részét átjárja, a nedvességet előle elzárja és ez által megóvja a rothadást I. Ezen eljárási mód olyan czélszerünek bizonyult, hogy Francziaországban a vasutak talpfáit, deszkázatát, oszlopait, szóval minden olyan fanemüt, mely a fűidbe jut, mind e módon készítik elő és e szer kitűnőnek bizonyult. — Kis hirdetés. Egy uémet lapb-u olvastuk a következőket: .Vasárnap e hó 20 án, mig az operdiól lakásomig meutem, a feleségem elveszett. A uó Dyuáuk termetű, 27 éves, kék szemű, szőke selyempuha geszte nyesziu hajjal. Mivel rövidlátó, gyakran megtörtéuik, hogy azon hiedelemben, hogy eu vagyok mellette, más karjára fűzi magát és hibáját c-ak későn veszi észre. A becsületes megtaláló, ha haza uem hozza, ju aluiat kap. G. Lőhse.' — A Hunyadiak és Jagellók kora. A h«z tias lelkesedés vesz erot szivünköu, midőn Fraknoi Vilmos remek előadásában es rendkivűl vonzó leirdsábau ueuiZiKOnk legfényesebb korszakáuak, a dicső Hunyadyak koráuak törteuetét olvassuk, a mikor hazánk hatalmának műveltségéuek és gazdagságának fénykorát elte és a nemzet erejet ós fényét képviselő királyság legteljesebb erejébe tündöklött. Viszont kepieleuek vagyunk fajdal muukat elfojtani, midőn Faraknói nevezett müvébeu a Hunyaadyak fénykorát követő Jagellók korához érünk, melybeu a nemzet erejének rohamos hanyatlását s az ország pusztulását látjuk szemünk előtt lefolyni. Frakuóiuak ezeu nagyszabású munkája, mint az Athenaeum ki adásában megjelenő Magyar Nemzet Történetének negyedik kötető látott napvilágot. Az irodalmi kritika valóban csak csodálattal állhat ezen 700 lapra terjedő pompás kötettel szembeu, melyben a szembeötlő 44 remek műmelléklet ós a 300-nál több szövegkép épugy leköti a felületes szemlélő figyelmét, amint lebilinc eh az olvasót nagy történészünknek óriási tudással és remek stílussal megirt szövege. Négy könyvre osztva tárgyalja Frakuói a uagyfontosságu korszak történelmét. Az első könyv I. Ulászló uralkodásával foglalkozik a váruai csatáig.A második könyvben Huuyady Jáuos kormányzása és V. László uralkodása van ismertetve; a harmadik köuyvet, mely egymaga 150 lapra terjed, teljesen Mátyás király uralkodásának szenteli, a uegyedikbeu pedig II. Ulászló és II. Lijos szomorú országlását találjuk a végzetes moh esi vészi*. Bármily nagy legyen is Fraknói ezen részletekben, mint önálló történész, mély kutató és nagy stilista, korszakos művének legfényesebb részét az ötödik könyv képezi, melybeu hazánk műveltségi állapotát ismerteti 1440 töl 1520-ig. Ezen 150 lapra terjedő részben oly értékes dolgozatot adott, mely öumagában is ellendő arra, hogy Fraknóit renaisttance-korbeli kulturtöténtünk úttörő mesterének, könyvét pedig irodalmunkra nagybecsű nyereségnek tekiutsük. A inunka ezen része legfeuvesebben van meg illusztrálva; nem kevesebb mint 5 Corvin Codex nagy nzinnyomasu és heliogravure másolatát kapjuk, s az egyéb mellékletek ós szövegkepek oly gazdagságában váltakoznak, hogy ezeu rész lapozgatása közben valósággal a történelmi kiállítás renaissance csoportjában képzeljük maguukat. A külső disz dolgában a tiz kötetre tervezett nagy történelmi vállalat ezen negyedik köte tőről általában is ugyanazt kell mondanunk, amit az elóző három kötet mindegyikéuél már kijelentettünk, hógy miuden ujabb kötet az előzőket pompában, fényben, a képek gazdagságában és művészies kivitelében felülmúlja, és hogy büstke lehet a magyar uemzet arra, hogy van történelme, mely ily megörökítésre méltó, de arra is, h gy vaunak tudósai és művészei, kik ily munkát képesek ország és világ elé állítani. Rövid másfél év mult csak el azóta, hogy e nagyszerű vállalat első kötetét vettük, s akkor büszkeséggel bár, de némi kétkedéssel néztünk a uagy feladat elé, melyet tudósaink s a kiadótáraulat maguk elé szabtak; ma már teljes meg nyugvással ajánljuk a müveit magyar közönségnek, hogy az Atheuaeum ezen nagy történelmi vállalatát tekiutse koruuk egyik legnagyobbszei ü s ezen a téren feltétlenül legremekebb irodalmi alkotásának. A kötet ára rendkívül olcsó; fűzve 6 frt, kötve pedig 8 frt. — Ezer ér meseköltése. Beuedek Elek nagy köuj veból, az öt kötetes Magyar Mese és Mondavilág-bői három füzetet (44—46.) kaptuuk egyszere, Széchy Gyula szép rajzaival s igy az 50 füzetre tervezett könyvből még csak négy füzet vaan hátra. A most megjelent füzetekben ép ugy megtaláljuk Benedek mesemoudó képességeinek általánosan ismert jelességeit, miut az elóző füzetekben. Mesék és mondák váltják egymást e fűzetekbeu is s Beuedek mesemondó kedve, elevensége a uagy mű végefelé nem hogy lankadna, sőt iukább emelked ni látszik. Ugy irodalmi, mint nyelvi és peda gógiai szempontból örökbecsű munka e könyv, méltó arra, hogy miuden háznál meglegyen. A Magvar Mese és Mondavilác egy füzetének ára 25 kr. 10 füzeteuként elfiőzet ve 2 frt 50 kr., de kapható diszes kötésben is az eddig megjelent négy kötet, kötetenkéut 3 írtjával a kiadó Atheuaeumnál és minden könyvesboltban. — Mit néz meg a legtöbb ember. Ha furcsa fogadásról vau szó, azt bizonyosan az angoloknak tulaj douitjuk. A következő fogadás azonban egy angol, egy német és egy franczia között esett meg. Ez a három az ezredéves kiállítás megtekintése után abba fogadott, hogy ki állitja ki azt a tárgyat, a mely előtt a legtöbb ember fog megállani. A német tudós. a ki jól ismerte a nőket, egv temek divatc/.ikk-kirakatot reudezett be. Valamennyi nő megbámulta. , A franczia, a ki festő és a saját nemét jól ismerte pikáns festményt készíttetett. Valamennyi férfi odatódult. A harmadik, az angol, ki üveggyáros, nyerte meg mégis a fogadást. Olyasmit állított ki, a mi előtt megált férfi és uő egyaránt, ki hosszabb, ki rövidebb ideig. A kiállítót tárgy egy tükör volt. „IN Y I R VIDÉK" — Poste restante. Szép fiatal leáuyka áll a postahivatal po-te restante szakaszánál és pitulva. zavartan kerdezi a hivata'uokiól „K. V. 30* jelige alatt nem jött e levél ? A tréfás keilvü tj-zt ur megkéredzi : — Üzleti, vagy szerelmeslevél? A leányka zavartan ha'lgat egyideig azután még jobban elptu va szól: — Üzleti levél, kérem szépen . , . A 1

IIV.IIálnok u ána néz, hogy jött e a fenti jelige a'att levél s mivel uem jö:t, a leányka tlvozik. — Egy peicz múlva azonbian visszajön s félénken kopog az ablaton és vérvöröseu suttogja :| Kérem szépe.', legyen olyan szives, nézze meg a szerelmes levelek közt. Csarnok. Levelek hullása. — A ráund de Soubissao. — Lisettenek hivták. Alig volt 15 éves, s a cahorsi székesegyház mellett csergedező patakban szokta mosni a fehérneműt. Télen és nyáron egyaráut mosott. Télen a zordon hideg cserzette ki a bőrét, nyáron pedig a forró napsugár barnára pörkölte. Hanem azért Lisette formás maradt és gömbölyű. Üle volt, mint egy harmatos szőlőfürt, tiszta mint a hó, .s e mellett tű'.es és kívánatos, mint Médocz berai. 0 t mosott folyvást a templom mellett, ahol látták sokan, bámu va lángoló szemeit. Méliáuyolvti gazella termetét és dicsérve a szolidságát, meg sárgáimat. S Li sette mosott és énekelte azt a közkele ű kedves dalt: • Koszorút homlokára, Ha fou a szűz leány « A szegény szép Lisettenek egyebe se volt, csupán a dolgos két keze és az a koszorú, a mit a dalok oly sűrűen emlegetnek. A jó Pierre nagybácsi, aki Lisettet felnevelte, számtalanszor mondta neki: — Ne félj semmit, kis húgom! Csak dolgozzál szorgalmasan, maradj ártatlau és fogadd meg a tiszte lendő káplán ur tauitásait. Oh. a fiatal abbé ur való ságos szent! Lelke csakis az Istenségen csüng és gondola'ai nem is érintik ezt a mi poros földünket. — Isten aidása lesz veled, Lisette, bauem szót fogadj a te lelki atyádnak, aki megtanít arra, miképpen kell járni az erény ösvényén ! És valóbui. — A fiatal de Poutbriant abbé egy ési calvadosi család isarja, híven goudozta a Lisette lelkét. A huszonnégy éves abbé gyönyörű ifjú volt. Szemei égtek, miként a Lisette szemei.— Kreol bőre alatt hevesen hullámzott a vér, s agyában összetorlódtak a gondolatok, szivében az érzelmek. Hetenként meggyóntatta a kis mosólányt, azután peuitecziát szabott reá, de a mikor a kis leáuy reá te kiuteit : az abbé lesütötte szemeit, elpirult és szivét összeszoru ni éiezte, mintha nagy bünt követett volna el a szegeny hány elleu. Pedig, én Istenem, még nem volt büuös, még csak gondolt a bűnre, még csak észrevette, hogy Lisettenek uem a lelke, hanem a teste reá nézve olyan kívánatos. A kis Lisette csak mosott tovább. De egy idő óta ke Ivetlenül felelt, ha valaki megszólította, pedig előbb oly sziveseu csicsergett, mint a fecske az eresz alatt. Szemei sem csillogtak többó oly egetően, sőt láthatólag könyek árasztották el azokat, kivált olyaukor, mikor az abbé ur aranyos umbella alatt sétálva, vezérelte a buzaszeuti ksre induló körmenetet. Azután nem is énekelt többé. Pedig oly szép az a kedves kis dalocska, amit Lisette is ugy szeretett előbb: • Koszorút homlokára, Ha fon a szűz leány.« * * * Temetés vi nul végig Cahors görhe utczáin. A Szegény Lisettet viszik a temetőbe, s uem kisérte senki a kop>rsót, csak az öreg Pierre bácsi, az egyházfi s a fi ital halavány abbé, aki inélyeu megrendü.ve és zokogva mondta el u sir fölött: R'quiem aeternam dona ei domine." S az öreg Pierre is zokogott s elpanaszolta a papnak : — Oh, abbé ur! O'yjó volt és oly istenfélő. És mégis követ kötött a nyakára s ugy ölte magát a folyóba ! De Pombriant abbé csak annál halványabb lön s szótlmul tért szobájába. * * * Másnap Cihors közönségét ujabb öngyilkosság hire rázta föl nyugalmából. De Pontbi iant abbé. a trudiaci gróf és mozoni báró, a leendő püspök és bíboros, főbe lőttemagát! És a trudiaci grófok büszke cziinerét megfordították a családi sírbolt fölött. Szegény gyermekek ! Magam is könyezem. Hiszen oly szomorú látni a levelek hullását. Einlékszcl-e még? Ró'ad álmodtam az éjszaka. Elmúlt idők buját, üdvét átéltem újra. Én bohókás kicsiny leány voltam és te—te szerettél újra. Ott ültél mellettem az alacsony zsámolyon és olvastál nekem azokból, kiknek danájuk édesebb a csalogány énekénél. S egy-egy szónál egyszerre néztünk össze, egyenlő volt a goudolatunk — aztán össze néztünk többször. Egész elhallgattál, csak néztük egy mást, bohón, boldogan, emlékszel-e ínég ? Meleg nyári nap volt és én rám vettem a kék ruhám, azt, amely neked mindig ugy tetszett, mikor jöttél. Miért pirultam el, miért? Te leültél a zongorához. A t . . mit játszottál, annak nem volt szövege, csak dallama, különös dallama, mint mikor tavaszkor hajnalban ujjong a pacsirta, avagy este, méla este a fű'emile hivja kicsiny párját. S miért futottam előled, mikor egyszerre eluémult a dal és te közeledtél f-lém ? S mikor ott a zongora másik végénél utóiértél, miért remegtem és mikor átfontál karoddsl. miért nem tudtam szólni, mozdulni ? Ide a balarezomra csókoltál tneg először. Csak egy c»ók az első csók, Sokáig nem néztem rád, mert szemeim megteltek könynyel és te végig simítottál ha jamou hálásan, gyöugedeu — emlékszel még? És milyen szép, milyen gyönyörű szép volt az a nap, mikor egymáshoz simulva barangoltunk. Nem tudora, hul, merre voltunk, csak azt tudom, hogy felettünk összeborult a lomb és buja pázsit volt a szőnyegünk. Aranyos pillaugö himbálódzott egy virágon. Lekötöttem kalapom lassan alattamosan boritám virágra és lepkére, de ez ügyesebb volt, ellebent előlem és én futottam utána, csapongó boldog örömmel, Te meg futottál versenyt velem s a pillangóval, míg végre egymást kergettük és mikor végre elértél, diadalmasan vontál szivedre. És en pihentem ott hosszan, hosszan. Mire felnéztüuk, aranyszárnyu pillaugö messze tűnt el, de szivünkben megmaradt a boldogság, ujongó, vég'eleu boldogság — — emlekszel még? Egyszer összevesz űnk. Istenem, hogy jöit ajkunkra a szó! Nem csúnya, nem durva szavak, de hideg, idegen és fajt uekem is, neked is. Már nem is tndom. miért pöröltüuK. Taláu moso lyogtam valamely fiúra! tán láttalak beszélni egy leánynyál? Én duzzogtam és beszéltem a f ifi rosszaságáról, te példálóztál: „csalfa, a leány!" Vegte elhallgattuuk és szemünk összevillaut — dühös eilenségeseu. Kezemben pedig még mindig ott volt a virág, illatos piros czeuufiuU mit hoz'ál nekem. És kezdtem tépni tehetetleu baragb ni az ártatlau kicsin virágról a harmatos szirmokat. — Széttéptem! —Szirmai ugy összehúzódtak, vonag ottak és mikor ráuéztem a meggyilkolt szegény virágra, mintha kedves, szeretett lény balt volua meg ós hozzá te oly furcsáu néztél reám. Ho yau uiegbantam tettemet! Ugy emeltem ajkamhoz miudeu egyes levélkét. Te meg kivetted őket kezemből és szintén megcsókoltad ugyanazon a helyen, hol en és mosolyogtuuk ismét egymásra, kibékülve, édeseu emlékszel meg? De a harag, a duzzogás ott volt a légben és uieg is haragudtunk komolyan, véglegesen. Mennyit, nagy Ister, mennyit sírtam én ott, hol senki sem látta. Mások előtt büszke arezot mutattam, tüntettem, hogy uem törődöm vele: jösz-e vagy nem? Tel volt A tauez, a mulatság, a vigalom ideje. Éi már uagy l< áuy voltam és el akarlak vinni valahová bálba, mu aságba. Mily szives örömest mentem volna, ha ott vagy te is, ott velem. De igy! Fellázadtam a gondolatra, nem, arra még nem voltara képes. Végre valahogy megtudtam, hogy te is készülsz, de neked sem akaródzik és igy — összetalálkoztunk a fényes tündöklő bálteremben. Mi gardíroztunk eg" szép, egy gyöuyöiü leáuy Titkon gondoltam, ha hozzám uem szólsz, mulatsz am.izz.ai és mégis ott lész velünk. Nem csalódtam. Rögtön foglalkoztattad és azutáu nem tudom, mikép jött, egyszerre csak csügtem a karodon és táuczoltan'c együtt. Nem táncz, üdvösség, gyönjör volt és közben c-evegtli'ak édesen, felejtve haragot, neheztelést.csak örültünk egymásnak, egymás szerelmének — — emlékszel még? Nem, arra az időre uem is akarok emlékezni, mikor beteg voltál. Mily kin, mily gyötrelem volt ez? És a sarki hordár mennyit látott, futott koz&ííd és hogy vártam eptdve, ós hogy remegtem, mikor htizta a hírt. Egyszer két napig nem hallottam semmit rólad. Nem eresztettek hozzád, vagy uem szóltál neki? És én szenvedtem kimondhatatlanul. Nem bírtam tovább ki a bizouytalanságot, sürü fátyolt vetettem magamra és elmeutem orvosodhoz. Olyan szelíd Krisztusképe volt, egyszót uem felelt kuszált, izgatott szavaimra, cs^ik megfogott kezemnél és vezetett. Tudtam hová, bár ő nem mondta és én nem kérdeztem Lázasan, dobogott szivem, mikor beléptüuk hozzád. Az elbóbiskált ápolónő felriadt jöttünkre és én átvettem helyét melletted. Aludtál. Sápadt beesett volt az arczod, de nekem mégis legszebb voltál a világon. Kezemmel óvatosan simítottam el hajad homlokodról és ez ériutésre felébredtél. Először bámultál reám, mint egy álomképre. Aztán odavontad kezem ajkadhoz és egyszerre ejtettük ki egymás nevét ujongva, gyönyör-ittasan. Leültem hozzád, — Csendesek lettünk. — Arczom oda tettem a tiedéhez és ha orvosod fel nem riaszt és int! ,No gyerekek, eiég lesz!" Egyikünk sem • gondol a távozásra. S mikor elindultunk háromszor is visszahívtál » küszöbről — emlékszel még? Lement a nap, hogy oly sötét volt szivem, lelkem, mikor elválasztott a vak, buta sors és bucsuztunk tán örökre. Én zokogtam halálos kétségbeeséssel és te, te nera tudtál vigasztalni. Én nem akartam lemondani és kárhoztam örült szavakban a végzetet. Fejem ott nyugodott sziveden. Lassan-lassan kezdtem feledni bút, keservet, csak éreztem szived dobbanását és hallottam hangod danáját, Szemeim lebu íytam és könyeim leperegtek arezomon. Te iecsókoltad őket egyszer, száz-zor. Es mikor végre kellett válnunk, nem tudtunk elszakadni egymástól, uem tudtunk és bucsuztunk újra és újra. Szerelmein mondd, — emlékszel még? Rólad álmodtam az éjszaka, elmúlt idők buját, üdvét átéltem újra. Rólad álmodtam, hisz tegnap láttalak, évek multak, mióta bűcsuztunk. A hosszú, fájdalmas, kinos idő meghagyta nyomát lényemen. Komoly lettem. Okos higgadt. A te hajadban itt ott ezüst-szál vegyül, Bohó két gyerekből nyugodt két ember lejtt. S mentünk egymás mellett a pompás széles uton és a mit beszéltünk eszes volt mérhetetlenül. A hang hideg, a megszóllitás idegen: Nagysád! — Uram ! De egymás szemébe nem néztünk egyetlenegyszer sem. E.y u'czasarkán elvált utunk. Te megemelted kalapodat mélyen és én nem nyújtottam kezemet. Felemelt fővel mentünk utunkra, de két lépésnyire egyszerre fordultunk meg. Mosolyunk édes, egyuiásba fonódó tekintetünk meleg volt — szerelmes. Eszes két ember, újra bohó két gyerek lett: és én tudom, hogy te emlékszel még? Satanela,