Nyírvidék, 1896 (17. évfolyam, 1-26. szám)

1896-03-29 / 13. szám

Y X B T I D É K' Ezredik Húsvétunk! A húsvéti ünnep nagy goudolata érintse meg szivünket és termékenyítse meg lelkünket, mert a szeretet, az isten-ember föltámadása által ezen a napon lett vezérlő tőrvénye az emberiségnek. A Krisztus társadalma a szereteten épült. Ez az a leghatalmasabb törvény, mely az emberi társadalom rendjében megvalósult. Léhák, akik máról holnapra élnek, hazugok és csalók, akik a pillanatnyi siker verőfényében sütkéreznek; akik legfelül állanak vagy akik a sors rostáján alul maradtak: a méltóságos stré­berség éa a sebeit mutogató nyomorúság, ennek az ezredik magyar húsvétnak az ünnepi gon­dolatából érezzen meg csak egy parányit, hogy a Megváltó születése után való 1896-dik esz­tendőben, ezredik évében pedig a magyar nép állam-alkotásának, ne csak lássék, de ugy legyen; hogy ezer esztendő viharain és verőfényes nap­jain erős törzse növekedett itt egy nemzetuek, mély gyökerű, ezer éves, dús lombú és virágos. Lám, a szabolcsi dombok folyton változó és mégi9 örök egyformaságu homokjain is kinő közéletünk unalmas sivatagából egy egy ilyen üde zöld fűszál, és várja a harmatot, hogy való­sággá lehessen ez az imaszerű fohász. Nagy frázis ez, igaz! De a jövendőnek, mely a szeretet munkája nélkül való napok tétlen­ségeért egykor majd fizetni fog: hejh, keserves lesz az aratása; amikor majd ez a mi mester­séges módon széttagolt társadalmunk sok rosz kelése megérik. Az ezredik húsvét, ami magyar földön itt ránk virrad, nyissa meg a szemünket a tisztán látásra, az önzés nélkül való szeretet által. Lássuk meg, akik legalul vannak, s mérjük azokhoz, akik felülre jutottak. Ember! * * * Az is ember, aki alul maradt; ember az is, aki felülre került. Egyforma mind a kettő. Sírva jövünk a világra, s míg a koporsóig eljutunk, könyűink gazdag forrása kiapad! * * * Kezeljük és alkalmazzuk azonban Krisztus születése után, a tizenkilenczedik Század végén igen furcsa módon a szeretetnek törvényét. Kimondtuk az emberi egyenlőséget 1848-bau. De az a társadalom, mely ezt megcselekedte, eltűnt. Mintha nyoma se lenne már. A fiuk, az unokák már dehogy engednék el születésük y-ját, sőt arra épitik jogosnak vélt aspirációikat. Mint a „Kincsem"-csikók vagy az egykor híres üuccanier unokái, kikövetelik a maguk társadalmi pozícióját, holott pedig híres anyjuknak vagy nagyapjuknak sok zabon aczé­losodott lábszárai nélkül szűkölködnek És a társadalomi Igazi birkanyaj; csak a kolomp szavát hallja s nem látja meg hogy akinek a nyakán van a kolomp és akit o követ, tulajdonképen egy szainar! Nem folytatjuk azonban ezt a thémát! A „divina comédiá"-ban ami szerepet ját­szunk mi emberek, egy apró kis állomás nekünk ez a Húsvét. A föld, a maga forgásában nem áll meg egy pillanatra sem, de a megmérhetetlen örökké­valóságban nekünk embereknek jelentős pilla­nat, hogy ezer esztendőt mutat a mi történel­münk óra mutatója. A kezdet és vég nélkül valóság megérthe­tetlen nekünk „született" és „halaudó" embe­reknek. Ezer óv történelmének tanulságait megláthatjuk azonban, és — ahogy Húsvétnak magasztos ünnepe ebben az ezredik esztendőben ránk virrad, a „kezdet" és vég" fogalmának gondolatával korlátozott emberi ész gyarlósá­gaival megmérhetjük ezt a multat. Az eleje, a kezdete ennek az ezer eszten­dőnek a honfoglalás. Ugyanaz az egészséges ösztön, mely a nagy népvándorlást előidézte, ez a létfentartási ösztön vezette ide őseinket. Nem a véletlen, de a szükség. Es mire a harczok pusztításai után letarolt mezőkön újra kizöldült a fű, megvolt itt alapítva a konszolidált magyar állam. A történelem följegyzett dátuma szerint az úgynevezett vérszerződés volt ennek a magyar államnak a legelső alkotmánya. A vezérek föl­vágták karjaikon az ereket s vérük együvé folyt, jelképeül az általuk birt föld egységének. És ezer esztendővel ezután, mi, — most élő generáció — ahogy régiekről megemléke­zünk, tele vagyunk csupa frázissal, csillogunk hitvány külsőségekkel és szenvedünk írott tör­vények, zászlókra írott jelszavak és valóságos élet között álló nagy hazugságok elválasztó mélységeiben. Talán nincs is erre nézve rikítóbb példa, mint épen a mi vármegyénk társadalmának közélete. A „szabadság", „egyenlőség", „testvériség" kibontott zászlói lobognak mindenütt mi nálunk és e zászlók alatt a mindennapi élet legnyomo­rúságosabb látványát mutatja a kasztok szerint széttagolt és ezzel erőtlenné tett társadalomnak. Szegény Jankó János most halt meg a napokban! 0 talán tudott volna illusztrácziókat rajzolni egy magyar humoristának könyvéhez, aki megírná a szabolcsi társadalom életrajzát. Érdem már. aki csak publikum képen is a sok ticzamodásokat, ferdeségeket meglátui tudja. Eszembe jut a „nagyságos végrehajtó úr" üzenete a „tekintetes alispán" urboz; s ahogy megérzem ebből a jóizO jelenetből a mi társa­dalmi életünknek nevetséges hóbortjait, szinte tollam hegyére tolakodik az inspiráczió, hogy képet fessek a mi társaságunkról és szinceri­záljak a fölött, hogy a tehetetlenségnek, képte. lenségnek, lustaságnak ezek az eredendő büaei milyen nagy tekintélynek örvendenek nálunk olyan nagynak, hogy szinte lehetetlennek lát. szik nélkülök valamivé lenni, vagy legalább valaminek látszani közöttünk. Nevessünk rajta; de keserű nevetés ez! Az „egyenlőség", „szabadság", „testvériség zászlói azonban lengeni fognak továbbra is, „ nem lesz senki ezután sem, aki lerántsa ezeket a zászlókat mondván, hogy mindez ez egy nagj hazugság! A mi ezredik esztendőnk Husvétjén, amikor a szeretet törvénye megvalósítójának föltárna dását ünnepeljük, — ez az igaz szó zokon ne essék! A tekintetes ur. Irta: Oláh György. Sándorfalva elég csinos kis község ott a Bodrog mellett, még ha nem díszítené is az a két uri lak. Az egyik, mely a Bodrog felől eső oldaloD dombra építte­tett még a hatvanas években tekintetes Vágányossy Péter űrtől, ki már akkor is e község földesura volt ősei nyomdokán, — nem aunyira díszes voltánál, miut in kább erős szerkezetre és ódon külsejére nézve köti le a néző figyelmét A másik lak már a modern építészet készítménye: meglepő arányokkal s tetszetős ékítményekkel tarkázva. E háznak fiatal ember a gazdája. Ugyanis a Zeleméry­eknek nem jutott eszükbe, lévén nemesi birtokuk ős idők óta Aradvármegyében, hogy erre fele is szerezze­nek maguknak telkeket; de hogy Zeleméry Zoltán, mi : előtt elszakadt volna a családtól, mert takarékos apja kelleténél többször dorgálta meg ót. legényes kedvtelé­sei s költekezései miatt, — eladta egyik nagynénjétől rája hagyományozott birtokát, feljött gazdálkodni a Bodrog mellé s éppen Sándorfalvára. Abban ugyan semmi különös nincs, hogy két uri lak áll egymás mellett; még abban sincs, hogy tekinte­tes Vágányossy Péter ur vőlegény, Zeleméry Zoltán pedig nagyságos ur s esze ágában sincs a nősülés; de már azon fennakad minden ember fia, hogy ők ketten nemcsak nem járnak együvé, ha egyébért nem: politi­zálni; de szóba sem állanak egymással soha. Egyszer volt szerencséjük egymáshoz, mikor Ze leméry beleköltözött uj gazdaságába. Ekkor udvarias­ságból átment a szomszédba, hogy bemutassa magát. Azonban ugy tapasztalta: nem szívesen látott vendég itt, mert Vágányossy ur bátor volt oda nyilatkozni, hogy hadi lábon áll minden, úgynevezett iparlovapgal, aki, I«ten tudja; hogyan? — meggazdagszik valahol, azután elmegy messzebb gazdálkodni, hol nem ismerik, olt az­tán rábélyogozzák a „uagyságos" czimet, pedig, — meglehet! —• a nevét is 50 krajczáron szerzette — y-nal 1 Vágányossy az a név! Még a vasúti síneket is az ő nevéről nevezik — vágánynak! Ilyen forma tartalmú volt a „tekiutetes" ur fo­gadóbeszéde; természetes tehát, hogy a „nagyságos" ur nem tartotta meg programmbeszédét. A hogy jött, ugy elment. Vágányossy ur jobban örült ennek, mintha 20,000 forint tiszta haszna lett volna a dohányon, mivel a jö­vőbe ható tervét látta szépen megvalósulni e hideg ud­variatlanság révén, mert — nősülni akar! Az az: kell megnősülnie. Nem ugyan egy most alkotandó hazai tőr­vény értelmében, minő Amerikában életbe lép nem soká, mely szerint az agglegényeket nagy adóval fogják sújtani, (ilyen törvény ellen hej, de sok millenniumi menyecske tiltakoznék — nálunk!) — csupán egy vég rendeletnél fogva kell megnősülni Vágányossy urnák, a mely végrendeletben világosan [körül van írva, hogy: „Ha nőtlen állapotban halna meg Vágányossy Péter, e néven utolsó: elesik a fényes-mezei hagyatéktól' . . A tekintetes ur kiült a tornáczra és boldog meg­elégedéssel ereszgette a bodor füstöket. E közben elgon dolta, hogy nem félhet már e hetyke uracs személyében a — házibaráttól, hiszen ha szeme vau: nem jön ide többé se látogatóba, sem egyébb dologban. Nem is olyan leány a mennyasszonya, kit félteni kellene. Jónevü, er­kölcsös, árva leány ő, a kinek kis korától fogva mos­toha auya parancsolt. Az ilyen leány gyermek engedel­mességhez van szokva s nem csalja meg az urát, bárha 50 éves a — férj. Elköhögte e gondolatot Vágányossy ur, nem hí­zelgett neki, hogy már 50 éves. De azért meg van elé­gedve magával. A csüz se bántja, csak egyszer — he­tenkiüt, 3 ugy eszik még mindig, mint a farkas. Nem érte fel hát észszel, hogy mégis van valaki nemesi házában, a kinek szivén mély sebet ütött az a nagy uri gőg, melylyel a nagyságos urat .szélnek eresz­tette". Leánytestvére Eleonóra az a boldogtalan. Bemutatnám őt, ha éppen nem jönne ki a tor­náczra. Két évvel fiatalabb Vágányossy urnái, s ha még hozzá veszem, hogy költői lélekkel van megáldva: el­, gondolhatja kiki, milyen lehet ó? Még most is könyezik. A kövezetvám felemelése. Természetesnek találjuk, mert minden józan gazda­sági-kormányzat princzipiumát képezi, hogy a szükség, szerű kiadások ellensúlyozása és fedezete a bevételi ágak­nak fokozatos hasznosításában és kiaknázásában találja fel közvetlen ellenszerét. Körülbelől akként stilizálható ezen elv, hogy a „kiadásnak meg kell lenni, tehát a fede­zetét onnan merítjük, ahol van." Ki venné rossz néven, hogy amaz óriási feladatok súlya alatt, a minden irányban tapasztalható fejlődés készséges előmozdítása következményeként jelentkező fo kozott és ujabb kiadások, a bevételeknek intenzivebb ki használására sarkalja a város gazdasági administratióját teljesítő közegeket. Elismerésre számithat ezen adminis­tratióban legutóbb is érvényre juttatott azon elv, amely a mindig igazságtalan egyenes adóztatási rendszer helyébo a közvetett, — tehát bizonyos változó, visszatérő cselek­mény vagy állapothoz kötött, s egyéni elhatározástól függő előnyök megadóztatását lépteti. Az adóztatás alapja biztosabb, inczidense ellenőrizhetőbb ezen utóbbi rend­szerben. — Csak az kerül fizetési kötelezettségbe, ki önmagát juttatja az adóval sújtott helyzetbe, vagy vi­szonyba. Módjában van azt kikerülír, ellenben az egyéni elhatározástól függő viszony előidézése feltétlen adózási teherrel is jár. A kétségtelen előnyök mellett azonban, miket a köz­vetett adóztatás magában egyesit, még mindig marad el­döntésre váró kérdésül az, váljon a létező viszonyok alkal­mazását javalják-e? másrészről a hátrányai daczára nem opportunosabb politika-e, a nélkülözhetetlen kiadások ellenszerét az egyenes kirovás tisztább forrásából meríteni? Mert legyünk tisztábban azzal a tapasztalati igaz­sággal, mikép a közvetett adóztatás utolsó indicziuma, azaz az adóköteles tény előidézése a kötelezőitek egyéni elhatározásában tartja gyökerét s meggondolandó, váljon az adóztatás czélja nem szenved-e többet akkor, ha a kötelezettek kedve vétetik el az adóköteles tény végre­hajtásától esetleg nagyobb pénzügyi eredmény melleit, mint akkor, midőn az alacsonyabb adólételek mellett az esetek gyakorisága marad meg. Beszéljünk ad hoc! Nyíregyháza város képviselő-testülete a gazdasági szakosztály javaslatára jónak látta a kövezetvám-tételeket 25—50°j u-kal felemelni. Indok és czél: a város növekvő közszükséglete, illetőleg ezen közsrükséglelek fedezése. — Tlieoretikus nézőpontról szemlélve, a határozat helyes­lésre számit. Hanem vizsgáljuk az érem másik oldalát. V^yünk a kérdésbe politikai szempontokat is. — Péter, te minden fiatal emberrel igy teszesz:| elűzöd házunktól . . . Nem tudtál volna-é szebben be­szélni Zeleméry Zoltán úrral?! . . . Ah,' milyen szép neve van: Zeleméry Zoltán!! . . . — Ötven pénzen vette, — morgott a tekintetes ur, — ha nem vette: jussolta, mégis könnyen jutott hozzá. Láss inkább a dolgod u'án, ne érzelegj, hiszen kinőttél már a gyermeki korból! — Könnyű neked Péter, mennyasszonyod van! Oh, csak uekem nincs senkim, a kinek szivemet adnám . . . Ugy vágyom pedig egy megszentelt Ideál után . . . Szeretném egy magasztos eszmény képhez fűzni lelkemet, minden gondolatomat ... Ez egyet, őt is el­űzted ! . . . Lopva néztem őt a függöny mögé bújva a vizit szobában . . . láttam én néhány perez látása évek emlékeit véste szivembe ... Oh Péter, miért űzted őt el?! . . . — Csak!! kelletlenül, de aunál erélyesebben mondta ezt Vágányossy ur. S hogy ne kelljen több kér­désre felelni, a méhes felé vette lépteit. A méhesben aztán lefeküdt a kanapéra, s a [méhek dönticsélése álomba merítette. Igy tett mindig, valahányszor huga szemrehányá­sokkal illette. Reggelig is perelnének, ha ő sem en* gedné. Arról meg nem tehet, hogy Eleonóra még most is ábrándokat kerget. Volt kérője elég, válogatott köz­tük, éppen az most a bij. Hit bizony ez nem lenne igazság, hogy egy „jött ment* nagyságos ur kötné te a fejét. Egyrészt azért is siettetné egybekelését a tekin­tetes ur, hogy húgának legyen egy benső barátnője. Ki volna erre érdemesebb, mint az ő felesége? Majd job­ban telnek a napok e kis falu í, ha együtt vezetik a háztasitást. Neki macának se lesz annyi gondja, ha megosztja valakivel. Mert bizony a testvér csak sze­retetből viseli a terhet, de a feleség kötelességből is­Bár régebben vette volna elő a jobbik eszét ... de azért még nem késő. Ei életkérdések felett hánykódott a lelke álmá­ban. Mikor felébredt, egy jó gondolata támadt: elmegy Folytat&aa a luelléklötoo

Next

/
Oldalképek
Tartalom