Nyírvidék, 1896 (17. évfolyam, 1-26. szám)

1896-03-29 / 13. szám

IMulloklet a „Nyírvidék" 1896. 14-ik számához. Nyíregyháza Sxabolcsvármegyébcn nem tekintetik ui. g ina sem a megyével egy testet képező alkatrésznek, •le mint corpus alieni, mint nem is hospes, de peregnimus a megyénk alkalomszerűen ki-ki törő ellenszenvével dicsekedhetik. Az ellenszenv közelebbi elfogható indokát fölfedezni ugyan nem lőhet, sőt a megyére is fényt árasztó fejlődése .a pszihologiai szabályok szerint kell, hogy tiszteletre ösztönözze a vármegyét, — de hát Szabolcsvármegye nem pusztán ebben az egy kérdésben dönti meg a logikai rend uralmát s épen ezért a tényleges helyzetet a maga leplezetlen mivoltában kell a további lépések alapjául venni. Talán egy alkalommal sem nyilvánult ez akronikus ellenszenv oly frappansul, mint midőn az akkori földmivelésügyi minister Nyíregyháza városát a kövezet vámszedés privilégiumával ajándékoz!a meg. A vármegye lakossága addig se jött szívesen az idegen Nyíregyházára. S ha a vármegye urai között Nyíregyháza ellen egy kiterjedt, boykott-puccs létre nem jött — csupán annak tudandó be, mert egyetértés még ily általános rokonszervvet ébresztő kérdésben sem létesíthető. És valljuk uieg az igazat, Nyíregyházának a privilégiuma megszerzése idején a törvényes jogczimén kivül nem is volt egyébb támpontja, amelylyel a kövezetvám szedését elfogadhatóvá tudta volna tenni. — Sőt ma is legalább is problematikus, hogy az ide bejött, — tehát kövezetvám-fizetésre kényszeritett idegenek s|

3-ad része nem elégedetlen-e a használt kövezetének minőségével, illetőleg a közutaink mennyiségével. Tehát a tényleges jogczim még ez időszerint sincs megszerezve. Konczedáljuk, hogy a város nagy áldozatokat hozott a közutak építésére, s ebből folyólag nem tarthatjuk tévesztett intézkedésnek, ha az áldozataiért ellenszolgáltatást kiván azoktól, akik az előnyeiben részesítve, egyébként nem járulnak a közutak költségeihez. De jogosultnak kell tartanunk azon álláspontot is, amely a lefizetett kövezetvámdijak fejében kőutat kiván használni, s ne legyen kénytelen merően indokolatlan adóztatásnak tartani az egyébként is kényelmetlen kövezet vámot. A végső eredmény tehát az, hogy már a tényleges helyzet is a kőutak kifejlesztését előbbi feladatnak diktálja a vámdij-tételek felemelésénél. A politikai opportunitás pedig egyenesen a felemelés ellen van. Említettük a vármegye lakoságánál tapasztalható ellenszenvet Nyíregyháza iránt. A közös érdek, amely elválaszthatlan kapcsolattal fűzi össze a vármegyét székvárosával, az ellenszenv minden eszközökkel való eloszlatására int. Ha a vármegye lakossága részéről nem indul ki> az áldástalan hangulat abbanhagyása, Nyíregyházára hárul a feladat, hogy minden eszközt alkalmazásba vegyen és minden erejét arra fordítsa, hogy a Concordia res parvae crescunt mély igazságot élő és mozgató valósággá tegye. Hanem a kövezetvám díjtételeinek felemelése épen az ellenkező eredmény bekövetkezésével fenyeget. Erre pedig semmi szükség nincs, végül még annál is inkább, mert nincs begyőzve, váljon az a pénzügyi siker, amelyet a díjtételek felemelésetől reménylenek, nyomon követi a képviseletnek kissé filius ante páter határozatát ? Épen azért megnyugvással fogjuk venni a siker elmaradása esetén is a felemelt díjtételek életbeléptetését, ha a közgazdasági forgalom csappanást szenvedni nem fog, hogy pedig erre kilátás van, alig szükséges okokkal támogatni. És ez lesz a képviselő testület határozatának legodiosusabb folyománya. A vasúton érkezett áruknak kövezetvám fizetési kötelezettséggel való megrovását teljesen jogosnak tartjuk, még pedig azért is, mert a vasúthoz vezető ut rendezése tovább már el nem odázható, s ez körülbelől 80000 frtnyi kiadást-jelent a városra nézve! Reméljük, hogy ez a 19-ik századnak alkotmányával meg-is fog történni. • még ma meunyasszonyához, magával viszi Eleonórát, meg a társalgónőt; Kölesden is akad néhány vendég; holnap vagy holnapután asszonyt hoz a házhoz. Ugy is lett. És mert Sándorfalván valahogy megtudták: .mikor hozza nejét haza a tekintetes ur, minden háznál a palánk mellett várták az uj asszonyt. Nem győzték dicsérni szépségét, fiatalságát, sőt a rossz nyelvek azt is mondo

6atták, hogy — kár olyan időses embernek. Zeleméry az ablakon nézte a berobogó két kocsit. Az elsőn a menyecske ült Eleonórával, (ki mellesleg megjegyezve; le nem vette volna szemeit a Zeleméry ablakáról!) a másik kocsin a tekintetes ur a társalgó nővel. (Az auyós otthon maradt házat őrzeni, kiről már jó eleve tudták a Sándorfalviak, hogy Eleonóránál 13 évvel fiatalabb.) Tehát indokolt a Zeleméry gúnyos megjegyzése: — Egy kiasé vénecske ugyan a Vágányossy huga, de annál szebb és érdekesebb a felesége! — Pompás dolgóm lesz — udvarolni fogok Eleonora nagyságának, viszonyt szövők a fiatal asszonynyal. Ugy se tudják itt, — ily messze — hogy mi az a regény. No majd rög tönzök — én! S olyan jóízűen nevetett, mintha egy kedves ba rátja feleségének elcsábításáról volna bzó. — Pedig ők ellenségek. * * Egy szombat reggel — pár héttel az esküvő után — a szokottnál korábban kelt fel Vágányossy ur, alig volt öt óra. Kiült a tornáczra és pipázott, nézte a nap keltét 8 azon gondolkodott, hogy az ő életének egére is ugy jött fel a boldogság napja. Mégis csak jó portéka az asszony a háznál! Merengéséből egy ficzkó zavarta fel, aki éppen most jött be a kapun s hangos köszöntés után egyeneteo a szobába tart. — Hova mégy fiuV — tartóztatja föl a tekintetes ur a sáros csizmája látogatót. — Hát be. — Minek te? Ezredéves kiállítás. A katona-élet a kiállításon. Halra a nagy főkapu'ól, a városligeti tón innen is, túlnan is, meg magán a tavon is egy egész katonaváros épült. Erődök, váracsok, a pólai nagy és erős bástyák nézuek a tóra, s odaszegezik ágyutelepeiket, túl pedig a hatalmas hadihajó mintájára épült tengerészeti csarnok néz fenyegetően vissza, közbül, a tavon monitorok, torpedónaszádok, pontonok járnak; egyik sarokban pedig a balloncaptif száll minduntalan a magasba, hogy a legújabb kémlő eszköz használatát demonstrálja. A szabadban sátrak állanak, golyópiramisok, régi ós uj ágyuk, a termekben pedig a katonavilág egész tarkasága, elevensége, s a fegyveres erő minden hatalma ós ereje kerül szem elé. Amit a modern hadtudomány fölmutathat, mind megtaláljuk a hadügyi kiállításon s bólátuuk abba a hatalmas, erőtől duzzadó szervezetbe, amely békénk és nyugalmunk fölött őrködik. De nemcsak a hadviselés eszközeit látjuk, nemcsak a hatalmas fegyvertcchnikát, amely a Gusztáv Adolf bőrágyuiból hátultöltő Uchatius-ágyukat, a régi, nehéz muskétákból halálsióró ismétlő-fegyvereket teremtett, h nem látjuk magát a katonaéletet is, amely előttünk folyik le ugyan, de amelyet mégis alig ismer más, mint csak aki katona volt. A katonák életét, — itt a honvédek kiállításáról szólunk, — persze a kiállításon csak képekkel lehetett bemutatni. Fotográfiák ezek, nagy, pompás felvételek, amelyek minden mozzanatában ösmertetik a honvéd életét. Mivel a katona életnek az egyik fele a kaszárnyában, a másik a gyakorlótéren játszódik le, ez a nagy képgyűjtemény is két főcsoportra oszlik, az egyik a belső szolgálatot ós a katonai életet ismerteti, a másik a külső szolgálatot a gyakorlótéren. Neháuy érdekesebb képet bizonyára érdemes lesz ismertetni. Feltüntetve látjuk a katonaélet legelső momentumát, a sorozást, mikor az állam fiatal polgárai szorult szívvel várják a sorozó bizottság határozatát, mely azzal a jelentős szócskával, hogy .alkalmas", megnyitja számukra azt az életet, a melyet a képek tóvábbi hoszszú sorozatában ábrázolva látunk. Az alkalmasnak talált honpolgárokat ugyanis megtaláljuk legott azon a képen, melyen az ujonczok első felszerelése és felöltöztetése vau feltüntetve. Fontos pillanat a katonaéletben, mikor a fiatal katona a polgári ruhát a katona kabáttal cseréli föl és ezzel a katonai élet viszontagságait kezdi meg. Félénk kíváncsisággal bámul elöljáróira és nem tudja eléggé méltányolni az őrmester ur magas katonai önérzetét, a ki előtte a század-raktár kincseit tárja föl s egy pár ócska bakancs, óc^ka nadrág és még ócskább köpeny és az öltözeti, valamint főiszerelési czikkek több más bámulatos ócska példányainak átadása által mutatja be azt a gondoskodást, melylyel az állam fiatal katonája iránt viseltetik. A következő képek a rekruta-élet más fázisait tárják szemeink elé. Ott állanak a kaszárnya udvaron a százados ur mindenhatósága éa mindentlátó szemei előtt. Öltözetükön meglátszik, hogy az őrmester ur a ruhakiosztásnál a test és a ruha méreteinek összhangzásba hozatala fö ött sok időt nem vesztegetett, mit azonban a század parancsnok szakértő szemmel azon nal fölfedez és az egyes darabok kicserélése által nem sokára mindent katonát rendbe hoz. Ezek után képek következnek, melyeken már a kész katonát látjuk. Az ébresztő mélabús melódiája már fellármázta a laktanya udvar éjjeli nyugalmát és behatolt a legénységi szobikba is, a hol a szigorú szobaparancsnok „fel" kiáltással adja tudtul a szoba álmos hadfiainak, hogy most a munka következik. Szemeink elé tárul ez alkalommal a legénységi szoba, a hol honvédeínk a reggeli toilettel vannak el— Hát mert ugy volt parancsolva. — Ki parancsolta te? — Hát azt mondta, aki küldött, hogy ne kössem az orrára senkinek. — Kihez küldtek mégis? — türelmetlenkedett a tekintetes ur. — Hát egy fejércselédhez, na. Levelet hoztam a saját kezébe, de azt mondta, aki küldött, hogy csak annak a fejér cselédnek a saját kezébe adjam. — Melyik fejércselédnek te? — Hát amelyik előtt kötő vín, a fején keszkenő. Majd megismerem én, csak ereszszen bó az ur, na. Vágányossy ur sejteni kezdte a dolgot. — És mennyit ígért neked az a nadrágos ur, amiért elhoztad e levelet? — Hát egy garast. — Nesze itt van két garas. De agyonüttlek, ha elárulod neki, hogy én vettem át a levelet. Majd átadom annak, akinek szól. — Hát jól van, na. A bamba gyermek markában forgatva a sok pénzt, elballagott, — a tekintetes ur pedig kiejtette szájából a pipát, mikor ezt olvasta a levélből: Imádott oltárképem! Holnap egész napra elutazom, tehát ma éjjel ugy 10 óra tájban várom a templom kertben. Remélem' eljön most ia. Ne féljen semmit, ott leszek én. Csókolja: Z. Z. Mig a levelet darabokra tépte, boldogsága napját látta letűnni. Elsötétült vele a világ egyszerre, iszonyú féltékenység támadt bennsőjében. Egész valója reszketett a dühtől. Szerette volna egy ökölcsapással agyonsújtani azt a ciábitót, ki hitvesét igy behálózta, családi szentélyét feldúlta. S ki tette azt, — más nem lehet — mint Zeleméry Zoltán. — Megölöm, őt ö!öm meg!! Az asszony hadd éljen — hiszen ő enyém, — az ón feleBÓgem . . . Ő áldozat, lakoljon a g foglalva ós egy másik képen ott találjuk őket a kaszárnya-udvaron, a hol körbe felállítva csukló-gyakor-• latokat végeznek, ami közvetlenül a reggeli után mindennap az előjátéka a nap folyamán végrehajtandó katouai gyakorlatoknak. Ne kerülje el azonbap figyelmünket az a kép sem, mely a laktanya gyengélkedő-szobáját tárja szemeink elé. Ez egy elkerülhetlen kelléke minden kaszárnyának, ahol ápolást találnak azon gyengélkedő betegek, akiknél kilátás van rá, hogy rövid idő alatt felépülnek. A gyengélkedő-szoba abban a pillanatban van lefotografálva, amikor reggel a foglalkozás előtt az orvos elé járulnak mindazok, akik testi bántalmak miatt a napi fáradalmak elviselésére nem tartják magukat alkalmasaknak. Vannak olyanok is, akiket e szobába kevésbbé testi bántalmak, mint a boldog nyugalom kecsegtető reménye vezet. Az orvos gyakoilott szeme azonban ezeket hamar felismeri és ekkor a nyugalom ábrándját nem sokára fáradalmas gyakorlatok keserű valósága váltja fel. E gyakorlatok a fényképek hosszú sorozatán vannak bemutatva, melyek szisztematikus sorrendben a katonai kiképzés minden fázisát ábrázolják. Mielőtt azonbau e képek némelyikét élőszóval is bemutatnék, vessüuk egy pillantást derék honvéd-huszárjaink felé és nézzük meg, mi foglalkoztatja őket a laktanyában. — Ott látjuk őket az abrakolás előtt, amidőn katonás sorrendben kötényeikben lovaik számára az abrakot viszik, majd az istálló mögött, — amikor a lószerszámot tisztogatják Festőileg is kifogástalan ós megragadó szépek azok a képek, melyek a katonai kovács-műhely belsejét és a lovak vasalását ábrázolják. Nem kevésbbé érdekesek azok, melyeken huszárjaink a lovaglás művészetébe beavatva lesznek. Ezeken a huszár-élet kevésbé kellemes mozzanatai vannak bemutatva. A huszár és ló t. i. két különböző dolog s igazolva találjuk ezt ama gyakori nézeteltérésekben, amelyek e kettő között a lovardában igen gyakran felmerülni szoktak. — De még inkább a midőn e nézeteltérések ama szokatlan megoldása tárul szemeink elé, amidón a lovas nem valami irigylendő poziczióban a lovarda egyik szögletében találja magát, amíg a ló a másik szögletben prüszkölve élvezi a szabadság mulandó pillanatát. A képsorozat második csoportjában, mely honvédgyalogságunk és lovasságunk külső szolgálatát tárja elénk, mindenütt a háború eshetőségéi szolgálnak alapul és ezek a képek hiven tükrözik vissza, hogy honvédségünk miként lesz tulajdonképpeni hivatására, a háborúra előkészítve. Az egyik képen honvédgyalogságunk támadásra előnyomul, majd egy másikon egy magaslatot tartanak megszállva. Több képen a tábori élet éléuk, festőies és változatos mozzanatai vannak ábrázolva. Szemeink elé tárul e képeken, hogy a harczmező miként változik át a katona otthonává. A tájékot az apró sátrak tömkelege lepi el, amelyek körül katonáink sürü csoportokat képeznek. De nomcsak a honvéd-gyalogság és lovasság van a képeken bemutatva, hanem megtaláljuk egy hosszú képsorozaton csendőrségünket és a honvédség összes intézeteit is. A képek mindenikét felemlíteni nem volna lehetséges, miután több száz kép van hivatva arra, hogy az érdeklődő közönséget a katona-élet minden fázisába beavassa. Hazánkban a hadsereg iiánt való érdóklódés távolról sem oly nagy, mint Európa nyugati államaiban, ahol a katonai élet egyes mozzanatait a képes újságokban napról napra megörökítve látjuk. Talán ezek a képek fokozi i fogják a nagy közönségben a honvédségünk iránt való érdeklődést és művészeinknek is bő anyagot adnak jövedóbeli alkotásaik számára. ... És eljött az éj. Sándorfalva csöndes. Mint sötét árny, ugy húzódott meg a templom-kertben Vágányossy. Kezében gyilkos fegyver, — sárkánya felhúzva. Remeg a lélek is benne — Azért nem tartja vissza semmi bűnös szándékától. — Ő ölni akar. íme, másik sötét alak lépeget a templomkertbe. Meg megáll, mintha várna valakit. — Hirtelen elsüti fegyverét a tekintetes ur ós elfutott — baza. Ilyen éjje nem volt mostanában. Kerülte az álom. Mardosta egy vádoló tudat: gyilkos lettél. — A veríték belepte égő arczát, ájulás környékezte. Igy virradt föl. Majd egy nemes érzés igyekezett lelki tusáját enyhíteni, hogy siessen a megölthez, engesztelje meg, mert ő csak azért ölte meg, mert nagyon szereti a feleségét . . . Ment hát ingadozó léptekkel a gyászos hely felé. A harangozóval találkozott útközben, ki az ötórát indult elharangozni. — Nézze már tekintetes uram, ugyan mi lehet az a nagy csomó a templom-kertben — mutatott rá Sajtos gazda a látott nagy csomóra. Vágányossy majdnem összeroskadt, — meglátta áldozatát. Mikor odaértek, nagyon elbámult a harangozó, mert hiszen az ő szamara feküdt ott átlőtt horpaszszal. — Kit hajtok már most én ide legelni — miből vegyek másik szamarat? — tördelte kezeit a kárvallott ember. .... i Mert e történet igy végződik, egyedüli oka az, hogy nem Zeleméry Zoltán küldte ama végzetes levelet, — miként Vágányossy hitte — nejének, hiszen Zeleméry — mióta megtudta, hogy Eleonora utánozhatatlanul szerelmes belé — levetkezte magában a Don Juánt. — De igenis, Zámbó Zsiga kántor ur küldte a társalgó nőnek ós hogy viszonyuk föl ne fedeztessék — a találka napját egy nappal mindig előbbre teszik — levélben, vagyis ők holnap találkoztak volna a templom-kertben. Igy történt meg tehát, hogy üthello fárasztó szerepében szamarat lőtt a tekintetes ur.