Nyírvidék, 1895 (16. évfolyam, 1-26. szám)

1895-03-17 / 11. szám

. Melléklet a „Itfyirvidék" 1895. 11-ik számához. De hát akkor miért katholikus? Engedelmet kérek tisztelendő ur, de ez a négy évvel ezelőtt Öu által megalakított katholikus olvasókör nagy mentségére szolgál az önök községi jegyzőjének, a tisztelendő ur által ellene emelt váddal szemben! Ez az, a mit én „maszlagénak, „meg tüzes üszök

l

í-nek emlegettem. * * * Hogy magyar embernek vallás-felekezeti háborúskodásra nincs semmi hajlandósága, azt már a legközelebbi jövő fogja bebizonyítani. Gyökér nélkül nem élhet a fa, hiába süt rá, ha még olyan magasból is és olyan aranyosan is, a napsugár. Higyje el tisztelendő úr, hogy a felekezeti mozgolódásnak, akár katholikusok, akár reformátusok csinálják, nincs gyökere a mi magyar népünk vallásos bitében. Épen ezért engedje el, hogy bizonyítgassam önnek: „Te Deum laudamus" — „Erős várunk nekünk az Isten" egy ugyanaz a hite a mi magyar népünknek! Ne romboljunk tisztelendő ur, mikor építenünk kell! I. L. Petrovics Gyula ur czikkére vonatkozólag kaptuk és közöljük még a következő sorokat: Helyreigazítás tisztelendő Petrorits Gyula ur „A felekezeti alakulásokhoz" cz. czikkénclc egy tételére. Tisztelt Barátom s Kartársam! Azt irod fentjelzett czikked egyik pontjában: „Lám, mikor tavaly a nagy-kállói reform, dalára megalakulási ünnepélyét ülte, azt nem jutott eszébe senkinek sem megleczkéztetni; sőt ellenkezőleg hatalmas referáda jelent meg a Nyirvidék hasábjain ..." Engedj meg tisztelt barátom és kartársam, ha czikkelyednek ezen pontját helyre igazítom és kinyilatkoztatom, hogy Nagy-Kállón reform, dalárda tudtommal nincs, idáig nem is volt. Van ugyan itt egy „polgári dalárda" és egy rom. kath. dalárda, de a „polgári dalárda" annyira nem „tavaly ülte megalakulási ünnepélyét", hogy 1868-ban szerveztetvén, „tavaly", sőt már előbb, 1893-ban megülhette volna alakulásának negyedszázados ünnepélyét is. Igaz, hogy ennek a „polgári dalárdának" mostanában kevesebb rom. és gör. kath. vallású tagja van, mint régebben volt; de azért most is van s alig tételezem fel, hogy vallási érzelmeiben való háborgaltatás miatt okuk volna a panaszra. Régebben azonban, mig — ha jól tudom, Fekete István rom. kath. kántor-tanitó ur — a rom. kath. dalárdát, a „polgári dalárda" mellett meg nem alakította, ezen dalárdának vegyesen voltak tagjai reformátusok, római és gör. katholikusok, földművesek, iparosok, hivatalnokok és állami tanárok. Ezekből láthatod tisztelt barátom és kartársam, hogy N.-Kállón reform, dalárda nincs, hanem „polgári dalárda" van, a mint erről, ha hozzád bármikor szerencsém leend, az alapszabályok és jegyzőkönyvekről Tégedet bármikor is meggyőzhetlek. Van ugyan itt felekezeti „róm. kath. dalárda" is; de azt beláthatod, hogy azt mi nem alakítottuk, legalább én ahhoz soha nem járultam ; azt nem kezdeményeztem, nem pártoltam és igy a felekezetieskedés kezdeményezésében semmi részem nincs; de beláthatod azt is, hogy midőn a „felekezeti alakulásokhoz" cz. czikkedben a nagykállói reform, dalárdára hivatkoztál, hát tévedtél. Nem nagy baj! lehetett, ki az itt szokásos figurák közül egynéhányat divatba hozott, a melyekhez idővel több is hozzá csatoltatváu, lassaukéíit egy bizonyos keretet kapott. Ez a keret azonban nem igeu volt sohasem szilárdul összeállítva, főleg akkor, midón csak egy tánczoló párról volt szó. Igy alkalmakkor a keret az ízlés, ügyesség és kedv által lón szabályozva, ugy azouban, hogy e korláton be lül széleskörű szabadság iiyilt főleg a tánczos férfi előbb a szebb magyar rithmikus mozdulatok productiójára, nem különben ezerféle mókára, bohókás tréfára, minők abban a bizonyos ,vinkó — teremtette" áthmosphaerában bőven szoktak teremni, többnyire ügyesek, szellemesek és rendesen nem illemsértők. A ki mind ezekből a legtöbbet s legjobban tudta, az járta el legjobban a .kállai kettőst". Ezért szokták azután a kiváló ügyes és jókedélyü tánczosra mondani, hogy: eljárnó még a kállai ketiőst is. Megkísérlek az alábbiakban egy ily skeletet bemutatni, mely egyesek erős állítása szerint a kállai kettősnek — hiteles formája volna. Csak formát mondok, mert annak, művészi betöltése (tehát a kállai kettős lényege) mindig a tánczoló egyéniségétől függött. E szerint tehát a párok kiállván a középre, öszsze fogóznak s a fentemiitett andalgó menetű dallam első verssorái, igy egy mást átkarolva s bizonyos előkészülést jelző rithmikus hőczögtetés közt várják be. Majd a második sor elején megindulnak férfi és nó külön, s átellenesen, ugy hogy köztük mintegy 2—3 méternyi tér marad; miután itt megállanak a sorvégén levő u. n. „pityegtetésre", egy helyben állva végzik azt a sajátszerű rihmikus ődöngést, mely e tánczbau az u. n. „pityegtetős" helyeken refrainszerüleg megujul, melyet forrásom, utána én is „hőczögtetés" nek nevezünk el. — A zene harmadik során kezdődik el a tulajdon képeni táncz. Férfi ós nő (imaz csípőre tett kezekkel s daliás magatartással, emez pedig mindkét kezeivel ruháját fogva) megindulnak bizonyos lágy andalgással, egymással párhuzamos, de ellentétes irányban; a negyedik sor elején vissza felé u^yan oly lépéssel s a sor végén levő „pityegtetésre" hőczögtetés (esetleg bokázás.) Igy teszik ezt 3 szor (általában a figurákban rendesen a hármas szám dominál). Most megcserélve a Tévedni emberi dolog. Azt azonban beláthatod, hogy e helyreigazítást az igazság érdekében nekem megtenni kötelességem volt. Miskor vigyázz a forrásaidra! Azzal zárom, a mivel az ág. evang, atyafiakkal való egyesülés tárgyában irott czikkemet zártam" — a melyre a válasz szintén a „Nyirvidék" 10 számába átvétetett, hogy maradjunk mi, a mint azt a múltra nézve, a polgári házassági törvény megalkotása előtti időkről igen szépen elismered s nyilvánítod, maradjunk mi a polgári házassági törvény élétbeiépése utáni időkben is „édes testvérek". Nem érinti az a törvény,' sem a ti, sem a mi vallásunkat. Panaszra, mint hitfelekezeti tagoknak, nekünk reformátusoknak is volna sok okunk, főleg az 1868. évi 53. t.-cz. eltörlése miatt; de hát a Hazáért, a Haza békeségéért és a testvériségért, igaz hazafiaknak sokat kell tűrni, szenvedni, sőt meghalni is, ha az imádott Haza érdeke ugy kívánja, a mint erre elődeink, hazánk történetének lapjai szerint, oly sok dicső, magasztos és felemelő példát adtak. Hiszen abban azt hiszem, legalább szeretem hinni, úgy a polgári, mint a felekezeti dalárdák egyetértenek és egyformán éneklik a hazafias zsolozsmát, hogy: „Hazádnak rendületlenül Légy hive oh magyar!" „A nagy világon e Jkivül nincsen számodra hely". E hitben és tudatban válok ez úttal tőled is, hogy: „a haza mindenek előtt!" s maradok Nagy-Kállón, 1995. márcz. 12-én tisztelő barátod, kartársad Görömbei Péter, n.-kállói ev. ref lelkész, a n -kallói „polg. dalárda" elnöke. Márczius 15. megünneplése. A századvégi magyar társadalom felekezeties áramlatában a márczius 15-diki ünnep, nagy tradícióival, lelkesedésre gyújtó emlékeivel egyesiti talán egy pillanatra az elméket és a sziveket a haza szent szeretetében. Nálunk is, itt Nyíregyházán, mintha jelentősebb lett volna ez az ünnep az idén, az emberek felfogásában. Nagy s városunk csaknem egész előkelő közönsége gyűlt össze a'nevezetes ünnepnap délutánján a főgimnázium tornacsarnokában. A dalárda énekével velte kezdetét az ünnepély, azután Somogyi Gyula úr rövid, de tartalmas beszéddel megnyitotta az ünnepélyt, fölkérve Prok Gyula úrat, hogy tartsa meg az ünnepi emlékbeszédet. Prok Gyula úr emlékbeszédét alább — sajnos csak töredékesen — közöljük. A 48-diki nagy eszmék, ahogy keletkeztek, megnyilatkoztak s ahogy bevilágítanak — mint utmutató — a magyar nemzet jelenébe és jövendőjébe, az eralékbeszédben, mely mint történelmi essay is számottevő mű számba megy a magyar társadalmi forradalom magyarázatául szolgáló irodalmi müvek között — megkapó interpraetatiót nyertek. Mély és bizonyára tartós is lesz az a hatás, melyet ez az emlékbeszéd keltett. A zajosan fölhangzó éljenzés lecsillapulta után énekelt a dalárda, s azután dr. Vietórisz József úr szavalta el ez alkalomra irt „Kossuth emléke" czímű remek költeményét. Leirliatatatlan az a hatás, amit ez a szavalat keltett. A szerzőnek több izben kellett előadását a felriadó zajos éljenzés miatt megszakítania, s mikor a költemény végére ért, perczeken át zúgott föl az óriási éljenzés. A költeményt lapunk tárczarovatában közöljük. Az ünnepélyt a dalárda éneke fejezte be. * * # Prok Gyula úr, lapunk belső dolgozótársa emlékbeszédét — mint már emliténk — sajnos — töredékesen — itt közüljük: Mélyen tisztelt ünneplő közönség! 1848. egy oly drámai fordulatot képez nemzetünk történelmében, amelynek indiciumai között több helyet kér magának a szív heves dobbanása, mint a fontoskodó helyet, ismétlik a fentieket; majd újra kezdik az egészet, de bizonyos snjátságos fordulatokkal, melyek az egésznek érdekes színezetet kölcsönöznek. Ezek után jön az u. n. .csalogatás*, mely abból áll, hogy az átellemben álló párok, tártkarokkal, mintegy ölelésre készen közelednek egytnásfelé, de az utolsó pillanatban csalfán elfordulnak egymástól; igy végzik ezt háromszor, mig végre 4 ikszer csakugyan összeölelik egymást s körben foroguak, először szorosan egymás mellett („tányéron" — mint a hogy mondani szokták), majd karöltve. A „csalogatás" alatt a férfi néha beszélni is szokott, a helyzet illustrátiója czéljából, pl. ha te ugy, én is, ugy vagy: „nem érdemli, hogy utána járjak! stb. — Végre a párok megfogván egymásnak az ujjait, magasra tartott karjaik alatt többizben kifordulnak. — Ennyi a lassú. A „friss'-ben körülbelől olyan alakzatok fordulnak elő, mint fönnebb, de az egésznek hangulata vidámabb, módora pajkosabb s a gyorsan lüktető rithmus ezer féle toborzó, szökő stb. lépések vagy mókák muto gatására inkább alkalmasabb. Csak hogy .ember kell a gátra". Hogy hol és mikor keletkezett ez az egész érdekes specialitás, ezt alig ha lehet ma már biztosan kifürkészni. Itt is csak valószínűségek szerint szólhatunk. — Keletkezési helye — mint a czimból gyanítható — hihetőleg Kálló (hej, mert sok vig napot látott valamikor, ez a csendes város!); ideje — szintén valószínűleg — a mult század vége, tehát a Mlria Terézia korszak; talán épen az a nevezetes pár év, midőn a magyar nemzet a Mária Terézia és II. József németesitő rendszerének kábító álmából felocsudo.t s mintegy lázas törekvéssel sietett pótolni a multak mulasztásait; magyar lett, érzelemben, szokásban, viseletben. — Erre a korra látszanak utalni a szövegben előforduló „Márjás ütné markodat" és a „Rása szoknya . . ." kifejezések is A „márjás" vagy „máriás" tudvalevőleg egy a Mária Terézia korában forgalomba hozott ezüst pénz volt. — A „rása (vagy rázsa)- szoknya" pedig egy ugyancsak a mult század végén s a jelennek első tizedeiben használatos női alsó ruhának a neve; szőrkelméből készített s igen erős durva öltöny darab rideg ész. És ezen eszméi hasonlatosság, hogy ugy mondjam összeillőség képezte merész elhatározásom" mozgató rugóját. Kísérletem nem sikerülte esetén pedig megnyugvást és vigasztalást találandok abban „ut désint vives, tamen est laudanda voluntas." Ha a keletkezés perczétől kezdve valamikor nevezetes és horderővel bíró volt e napnak nemzeti ünnep jellegével való felruházása, ha valamikor is lélekemelő és magasztos volt e nemzeti ünnepnek az ország polgársága, illetőleg a polgárság egyeteme által való megtartása, s végül ha valamikor a lelkesedés magassabb és tisztább érzetét gyujtá föl a magyar nemzet szivében e nemzeti ünnep megtartása; ugy ma kétszeresen áll az, mert a márcziusi eseményekhez még egy nagy történeti dráma utolsó felvonása is járul. Mert a lelkesedésbe az imádat és hódolat ösztöne is vegyül ama férfiú emléke iránt, akivel a sokat zaklatott magyar nemzet az örökké valóság megteremtőjének különös előszeretetéből kitüntetés képpen megajándékozva lőn. Elmúlt a tavasz, az érlető nyárt felválta a gyümölcshozó ősz. Már egy rideg télt is át éltünk, s mégis oly közvetlenül, oly rázkódtatóan és oly kétségbeesően érezzük megdobbant szivünkben azt a kipótolhatatlau veszteséget, melylyel drága hazánkat a márcziusi napok lánglelkü megteremtője, függetlenségünk és állami önállóságunk lánglelkü bajnokának — Kossuth Lajosnak — 1894. márczius 20. történt elhalálozásával, a megmásithatlan égi akarat sújtotta. Mintha tegnap történt volna annyira uj még a a fájdalom zsibongása agyunkban, sőt mintha meg sem is történt volna annyira hihetetlen még ma is a mi büszkeségünk, a mi politikai önérzetünk — Kossuth Lajos — elhalálozásának fájó tudata. Mintha a természet megtagadta volna örök rendjét, s megtagadná a feledés áhított balzsamát. Szinte a képtelenségek hónába tartozik magunkra erőszakolni — Kossuth Lajos — halálának tényét Mintha megfosztatott volna a gondolkodó agy, hogy a megtörténtet megtörténtnek vegye. Az, aki egy volt szabadság szeretetünkkel, akit távol e hazától egynek éreztünk drága hazánk függetlenségével, — a kit azonosítottunk a hiányzó szabadság és függetlenségünk elérése iránti törekvéseinkkel, — a ki páter patriae volt nekünk, — akit a magyar, s minden nemzettől elütő jelleg legsikerültebb és legtökéletesebb típusának tartottunk, akinek nevével hazaszeretet és lelkesedést csepegtettek a gyermek szivébe, tettre serkent az ifjúság, s lelkesedésre az agg, — akinek érdemei, tetteinek tisztasága, s l.inglelke előtt bámulattal hajtotta meg fejét a szabadságszerető civilizált világ, s a kitől való félelmében mentettünk meg a gesamt monarchie rémétől, s végül a kit méltónak tartott a magyar nemzet arra, hogy mindennapi imájába vegye föl, valóban elég, sőt több volt ahoz hogy elvesztésének tudatával egy könnyen megbékélni ne tudjunk. És mégis ugy van. Kossuth Lajos nem a miénk többé, csak a föllelkesült nemzeti kegyelet által a kivánt hazai földbe eltakart élettelen teteme. Legdrágább talpalatnyi föld széles-e hazában; földi fogalmakkal nem érthető kincset rejt az a hármas koporsó magá

han, melyet e nemzet zokogó imája hantolt el a kerepesi temető lögével. Áhítattal állunk meg a gondolat előtt, s szivünket megszállja a búsongó hazafiúi aggodalom. Mert nem csak az képez vesztességet, hogy hazánk függetlenségének tántorithatlan bajnoka nagy hivatásától elszólítva lőn. De vigasztalhatlanná tesz, mert feltétlenül hiányzik az aki helyébe és örökébe léphetne. Lángelmék átka, hogy tudnillik egy betömhetlen ürt hagynak hátra maguk után ha valahol Kossuth Lajos halála által nehezült a nemzetre legnagyobb súlyával. A benne élt eszme nem talál utánna, hozzá méltó k-'pvis'I jiv. És minél ink íbb lerój i'; a napfény tiszta hazaszeretet istensége ir.inl, vili uiut a kötelesség tudás s kötelesség érzet r.igyo,'') Mi ntaképe iránt az emlékezés hódolatát, ann.il fájóbb szívvel vagyunk kénytelenek szemlélni a maga után hagyott tátongó ürt, a mely félő, az idővel és az időben lefolyó eseményekkel csak álhidalhatlanabbá és még betölthctetlenebbé válik. Az elvek veszélyeztetve, a törekvések koczkáztatva, s a Kossuth volt ez, mely — amint az unokák (ma már galambősz hajú lisztes öregek) beszélik — olyan erős .alkotmánynyal"-birt, hogy a földre letéve is minden támasz nélkül megállott egyenesen;, aztán meg, ha egy asszony egy ilyen szoknyának a birtokában jutott, hordhatta azt bátran egész halálig, sőt örökségül hagyhatta leányának, ez meg az unokának a nélkül, hogy elszakadt volna. Szóval a .rása-szoknya" három kapilulátiót is kiszolgált, mégis ,rása szoknya" maradt, (de nem is volt ám akkorában annyi divat- és piperekereskedés, mint mai nap. ,0 tempóra, o móres! . . .') Mindenesetre igeu derék volna, ha valaki ez érdekes kállai species keletkezési körülményeit s annak gyakorlását illetőleg bővebb kutatásokat tehetne. Az ily csekélységeknek látszó dolgokkal sokszor igen érdedekeo és fontos kulturális mozzanatok állanak kapcsolatban, melyek a nép belső életére, szokásaira, lelkületére nézve megbecsülhetetlen adalékokat tartalmaznak s a művelődés történet irója által gyakran többre becsülteinek, mint a külső események száraz egymásutánjának ivekre terjedő leírásai. Sőt talán — amennyiben ez még ma lehetséges — nem volna felesleges e kállai speciest magára a milleniumi kiállításra is felvinni, hol az nem csak mint a magyar tánczok egyik (bátran mondhatjuk: országos hirO) faja, de mint a magyar társadalmi és népélet históriájának egyik momentuma is bizonyosan helyet foglalhatna s széles körű érdeklődést keltene. Végül örömmel jegyzem fel, hogy az elmúlt hetek alkalmával egy pár ügybuzgó agitátor kezdeményezésére a kállai kettős iránt egész Kállóban csodálatos érdeklődés támadt. Ószfürtü, roskatag öregek s viruló ifjak és hajadtuok seregestül tódulnak esténkint a ref. főiskola egyik helyiségébe ; amazok, hogy tanítsák, emezek, hogy tanulják s aztán a rendezendő „polgár-bá[on* be be is mutassák a kállai kettőst Tanulták is sokan és buzgón, elő is adták a polgárbálon tanulmányuk eredményét; de hogy az előadott „kállai kettős" mennyiben egyezik meg „igazi" kállai kettőssel, ezt ma már bajos eldönteni. Hja! „debuisí 9t pridem!" Farkas Lajos.