Nyírvidék, 1895 (16. évfolyam, 1-26. szám)

1895-04-14 / 15. szám

Kesurexit! Kesurexit, sicut dixit! Feltámadott! .... A hétnek pedig elsó napján igen jó reggel elmenének a koporsóhoz vivén a drága keneteket, melyeket készítettek vala. Találák pedig a követ, hogy elvétetett volua a koporsóról. És lón, hogy mikor abban a dologban kételkednének, akkor ime két férfiak eljövének hozzájok, kik fényes öltözetben valának. Mikor pedig megrémülvén a földre hajtották volna orczájokat, mondának azok nékik : Mit keresitek a holtak között az élót! Nincsen itt, hanem feltámadott! . . Imigyeu adja eló Lukács evangyélista a feltámadás történetét a könyvek-könyvében. .Mit keresitek a holtak között az élót? Nincsen ott, hanem feltámadott!" * * * ölnyi magas hó fedte, pár hét előtt is csak, a hegyek kietlen ormait, a völgyek szelid hajlásait, a mezők sík felületét. Dermesztő szél zörgette a levéltelen fák zuzmarás gályáit; madár elült, elköltözött; állat elbujt, aludni tért; patak, folyó inerev biliucsbe zárult: a föld, a mindezeket tápláló édes anyaföld elpihent, elaludt, meghalt! De megjött az első tavaszi napsugár. Onnan felülről a magasból titkos áram gyanánt, előbb csak mintegy sejdités, mint remény futotta át a légört. Majd eróben gyarapodva mind sikeresebben vivta életadó harczát a tél zord lehével. Segélyére siettek az enyhe szellő, a langyos eső: hárman együtt szétszakgatták, megsemmisítették a tél nehéz, fehér, fagyos rablánczait. Ma már sejtelmes bangók o'vadnak össze lágyan zsongó zümögéssé a légben, a megújhodott természetben. Elköltözött madár visszatér, a fák gallyai rügyeznek, mező kizöldül, patak, folyó megelevenül: a föld uj életre kelt, föltámadott! * * * Mit keresitek a holtak között az élőt? Nincs ott? Mit keresnétek a földsarkok örökös jégmezőin a tavaszt? Nem ott van az! Mit keresitek az elmúlásban az újjászületést? Nem ott van az, — de tul azon! * * * Van-e szebb, igazabb, meggyőzőbb példája a föltámadásuak az újjászületett földnél, a megújhodott természetnél ? A hosszú, kemény tél rideg napjainak valamelyikén vájjon kinek nem ötlik eszébe az a sötét gondolat: mi lenne akkor, ha a várvavárt tavasz elmaradna? És ha kinek agyában e gondolat egyszer megvillan, nem érez-é szivében vérét, megállítani képes szorongató veszedelmet? Es a másik perczben már igyekszik kivetni fejéből a nyomasztó képtelenséget, hiszen A „NYiRVIDÉK4 TÁKCZÁJA. Albrecht koszorúja. Azt hiszem, Menander mondta, hogy a kit az istenek szeretnek, azt fiatalon veszik magukhoz. Azt a jó fiút, a kivel négy nappal azelőtt még együtt dőzsöltünk a Garda tóra néző Romanzolló olivaerdős oldalin, egy latteria verendáján egy verdung — kecsketej mellett: szerethették az istenek, mert huszonnyolc! éves korában, épen születése napján, szólitották el magukhoz. Nem tanácsos ugyan kritizálni az istenek dolgát, de én azt hiszem, hogy az istenek magukhoz vehették volna őt — először esztendőkig tartó lassú kinzás nélkül, m&sodszor: akkor, mikor mellette van az édes anyja. De mit használ minden beszéd — ott, a hol az ember istenekkel és fait accomplikkal áll szemközt. Hogy hívták ? Nem tartozik ide. A névtelenség nyugalma illeti őt meg legjobban. Neve föl volt irva az osztrák-magyar hadsereg tiszti lajstromába: onnau most már kitörülték; rá van mázolva esetlen, nagy fehér betűkkel egy sárga fakeresztre az arcói temetőben; onnan őszi eső mossa, nyári nap süti majd le; be vao vésve egy messze távol fcesergő székely anya szivébe s onnan nem törli ki soha semmi. Az ó neve tehát meg van örökítve. Szebb, dicsőbb pantheon az emlékező, bus aoyasziv, mint a hitvány köoyvpapiros, e mától holnapig tartó, haszontalan rongy. Ezért kimélem meg nevét a nyomdafesték egy napos halhatatlanságának olcsó nimbuszától. De mert hazámfia volt, mert idegen ég alatt, idegen földben nyugszik: egy pár magyar szót hadd szen teljek emlékének, ha már hazai virágból kötött koszo rut nem tehetek sírhantjára . . . A rivai katonabanda megszólalt ma délelőtt is, csakhogy valamivel korábban, nem a Kur-Hotel sétatéren, hanem a mezitlábos barátok zárdája mögött és nem , tudja, hogy a tavasz elébb utóbb, de bizton megérkezik. Milyen megkönnyebbülést nyújt ez a tudat! De minő megkönnyebbülést nyújt a hit azoknak, akikben hit lakozik, akik hisznek a feltámadásban, akik hiszik azon a kietlen hoszszu télen tuli tavaszt, a siron tuli életet! Most ma, a feltámadás napján illő, hogy erről gondolkozzunk! A természetben semmi sem vész el, — mondja a természetbölcselö. De hát a lélek mennyivel volna alábbvaló a porszem utolsó atomjánál? Avagy Tamás példáját kövessük-e, aki nevezteték Kettősnek és aki tanitvány-társai előadásának hitelt adni vonakodott, azt mondván hogy „hanemha látandom az ö kezein a szegek helyeit és bocsátandom az én ujjomat a szegek helyébe és bocsátandom az én kezemet az ó oldalába, semmiképen nem hiszem"? Bizony boldogok akik nem akarnak látni s még is hisznek, mert uem adatott embernek, hogy mindent tudjon! * * * Zsúfolásig tömött templomok ajtóin széles, lassan hömpölgő hullámokban áramlik ki a felzengő „Hozsánna"! A feltámadás örömünnepét üli a keresztényvilág. Harangok zúgása, orgona bugása egybevegyül a megiudult természet rejtelmes hangjaival. Megkönnyebbülten lélekzik fel a hittel teljes kebel: Feltámadunk! Az ápril 7-iki gazdagyülés. A felső tiszavidéki gazdasági egyesület által összehívott gazdagyűlés, daczára annak, hogy a várakozásnak, legalább a megjelentek számát tekintve nem felelt meg, mégis sikerültnek volt mondható. Hogy a gazdák nagyobb számban nem jelentek meg, magyarázatát nem tudjak, miben lelheti. Egyedüli igazolásul talán azt lehetne felhozni, hogy ápril 7 én a szabolcsvármegye nagy részén fenyegető árvízveszély gátolta gazdáinkat a megje lenésben. Jelen voltak: Kállay András főispán, Gróf Pongrácz Jenő, Nyiri János, Miklós László, B)dnár István, Bencs László, Batta Ignácz, Bleuer Lajos, Bleuer Sámuel, Csillag Béla, Burger Pál, Mandel Gusztáv, Mandel Dezső, Groák Sándor, Klár Andor, Groák Ödön, Kun Ármin, Fried Dániel, Deutsch Géza, Deutsch Ignácz, Nyiri Ferencz, Keresztessy Istváu, Nagy László, Nádassy Mihály, Liptay Jenő, Risenthal Ferencz, Síomjas Ignácz Szalánczy Bertalan, Sztárek Ferencz, Zucker Henrik. Gróf Pongrácz Jenő, mint a gazdasági igyjsölet elnöke, röviden vázolva a gyű'és összehivásátaí okát és előadva annak czélját, kéri a megjelenteket a gyűlés szervezésére, nevezetesen elnök-előadó és jegyző választására s egyúttal ajánlatba hozza elnökül Nyiri Jánost, a gazd. e. I. alelnökét, előadóul Simitska Eadre gazd. e. titkárt, jegyzőül pedig Klár Andor urat. Az ajánlatba hozottak egyhangúlag elfogadtatván, helyeiket elfoglalják. Nyiry János elnök megnyitó beszédjében vázolja a gazdik nehéz helyzetét, okát e helyzetnek nemcsak a túltermelésben keresi, hanem különösen a gazdatársadalom szervezetlen voltában és abban, hogy épm a szervezetlenség miatt együttesműködésre a gazdák nem voltak képesek. A nehéz helyzeten segítendő, az országos operette-nyitánynyal kezdte, hanem egy indulóval, mely melódikus zokogás gyanánt töltötte be az arcói völgyet, bús, szaggatott visszhangot keltve föl a hegyoldalakban. Az én kecsketejes székely czimborám muzsikáltatta ott magát; szegéDy hadnagy barátomnak szólt ez a nagy tisztesség, aki különben nem volt többé sem hadnagy, sem székely, hanem meghonosult, békés arcói polgár. Arcóbau polgárjogot nyerni padig annyit tesz, mint meghalni és eltemettetni arcói kavicsos föld kebelében. Ezt a viczczet, mely találó volta daczára sem Devettet meg soha senkit, egy német ujságiró csinálta. „Ha meghalok, szólt orvosának, tudassa kérem, a redakczióval, hogy oe várjanak : mert expatriáltam és arcói polgár lett belőlem.' Eí az ötlet volt a szegény fiu hattyúdala. Misnap már megnyerte a polgárjogot. E halálverejtékezés közt született ötlet azóta mindig fölelevenül, a hányszor egy egy kurgaszt beadja a ku'csot. Siettem a halottaskamra felé, a honnan a temetés történni szokott. Az istenek által szeretett ifjú hazámüira akkor tették rá a koporsó fedelét. Temetéseknél mindig ez a legszomorúbb pillanat. Ekkor kezdődik az a rettenetes soha többé, melynek elsó pillanatai legkinosabbak. A mint a kopirsófedél ráborul arra a lényre, a kinek kiszenvedett arczárói, elhidegült vonásairól le ne tudjuk venni tekintetünket: az örök válás gondolata rettenetes villámként nyilallik át leikünkön. Ne, ue tegyék még rá azt a fedelet! Hadd lássuk még egyszer, még egy perczig, csak egy szempillantásig azt, a kit soha többé uem lát földi szem. Halva bár, de miénk ó addig, a mig szemünk rajta csügghet, mig láthatjuk a vonásokat, mig némiságukbau is beszélnek hozzánk — az elhagyott boldogságról, az örök válás fájdalmáról, a soha többé rettentő végtelenségéről . . . Szegény fiu! magyar gazdasági egyesület kongresszusba hivta össze az ország gazdaközönségét, melynek czélja egyrészt a gazdatársadalom szervezése, másrészt, a legégetőbb bajok orvoslása. Hogy a congressus működése sikerben, eredményben meddő ne maradjon, szükséges volt a vidéki gazdaközönségnek előkészítése a congressusra, szükséges volt, hogy már itthon megállapittassanak az alapelvek, a melyeken állva, az egyes napirendre kerülő ügyekben közönségünk elkészülten lépjen ki a vita sorompói közzé. Ezután üdvözölvén a megjelenteket felhívja az előadót, hogy a napirendre tűzött kérdések közül az idő rövidsége miatt, Szaboicsvármegye gazdáit legközelebb érintőket előadja megjelölvén egyúttal azon határozatukat, melyet ezen kérdésekben a gazdasági egyesület intéző bizottsága már meghozott, hogy a gazdaközönség azokról tájékoztatva lévén, hozzájáruljon, ugy azokat a maga határozataival kibóvitse. A napi rendrá kitűzött kérdések közül első volt: Miiéit ós menuyibeu volnának a gazdasági egyesületek függetlenségük veszélyeztetése nélkül a mezőgazdasági bizottság teendőinek ellátásával megbízhatók. A gazdasági egyesület határozata e kérdésben az, hogy a függetlenség megóvásának fenntartásával az egyesület a vármegyei szervezettel organicus összefüggésbe hozva, a mezógazdasagi bizottság teendóiuek ellátásával megbizassék, de ugy, hogy egyrészt a vármegyei autonom intézkedési jog a vármegyei hatóság részéről ne korlátoztassék, másrészt a gazdasági egyesület szabad ténykedése a hatóság részéről akadályokba ne ütközzék. A kérdéshez többen hozzá szóltak, kik közül külösen Bodnár István magas lendületű fejtegetései és Kállay András főispán ajánlatára a gazdasági egyesület által hozott határozatot a gyűlés elfogadja. Ezután Kállay András kinyilatkoztatván, hogy bár rendkívüli örömére szolgálna, ha az ülésen továbbra is résztvehetne a tárgyalásban, azonban elfoglaltsága ezt meg nein engedvén, még csak egy javaslattal lép fel, nevezetesen pedig azzal, hogy tekintve azt, miszeriut az egész ország területén nyílt titkot képez az, hogy a congressusnak politikai czéljai is vannak, határozza el a gyűlés, hogy a congressusou, midőn a tárgyalás szigorúan a mezőgazdasági térről a politikai térre lépne áf, a tárgyalástól tartózkodni fog és semmiféléle ily irátyu határozathoz hozzá nem járul. A gyűlés a javaslatot egyhangúlag elfogadja s elhatározza, hogy a menynyiben a megválasztandó képviselőktől fog függni, utasítani fogja őket, hogy a szigorúan mezőgazdasági térről le ne térjenek. 2-ik kérdés: Mikép szerveztessék a mezőgazdasági szakoktatás minden részletében, a legalsó foktól a legfelsőbbig? Határozat: A földmives iskolákban a paraszt gazdák és alsóbb rendű munkafelügyelők nyerjenek gyakorlati irányú kiképzést, a felsőbb gazdasági tanintézeteken intéző tisztek és intézkedő közép és nagybirtokosok nyerjenek különösen gyakorlati irányú kiképzést s képesítésükről csak akkor nyerjenek oklevelet vagy absolutoriumot, ha az elméleti kiképzést követő meghatározott idejű gyakorlati működésben i° bemutatták kiképzett voltukat, végül a tanári kar kiképzésére a tudomány egyetemeken mezőgazdasági facultás felállításával kell segíteni. 3-ik kérdés: Mikép volna szervezeudő a mezőgazdasági kísérletezés intézménye? Határozat: A kísérletezés megállapított alapelvek szerint kísérletezési állomásokon hivatásszerüleg űzessék ős a kísérleti telepek organicus kapcsolatba hozassanak. 4 ik kérdés: Dohánytermelésünk csökkenését elő* idéző okok megszüntetése mikép volna elérhető? Határozat: A dohány minőségének emelése mellett a beváltóhiva'alok a jobb minőségű dohányt magasabban díjazz ik, a rosszabb minőségű dohányokat lehető legalacsonyabb áron bocsássák a hazai szegény munkás osztály fogyasztásara. 5 ik kérdés: Mily intézkedések volnának szükségesek folyóink és patakjaink szabályozása terén? HatáNeked nincs senkid, a ki a ráboruló koporsófedelet, legalább egy perezre, visszatartsa. Ebben a végső pillanatban, midőn utolsót csillan végkép lezárt szemeiden isten napvilága: idegen szemek néznek te rád. Ha édes anyád itt volna, hogy öntené rád szerető, gyászoló lelkének, nagy tengerét e pillanatban! De 'b'y — egy köny, egy szó, egy sóhaj nélkül rád teszik a fedelet, egy szerető szem se néz, egy hang sem kiált utánad midőn elsülyedsz az ismeretlen, nagy, sötét mélységbe, — a koporsó enyészetébe. Leszegezték a koporsót . . . A halottas-kamra ajtajában egy csoport mindkét nembeli olasz ácsorog. A tompa kalapácsütésekre a nők kötényeikkel törlék szemöket. Lehet nem a halottnak szólt a köny. Lehet, hogy azoknak a fehérhajú, fahéjbarna ránezosképü anyókáknak ez a holt katona eszükbe jutatta fiaikat, kiket a császár elvitt messze katonáknak s kiket, ha meghalnának, ép igy nem siratná senki ... A férfiak azzal a végtelen közönynyel nézik a jelenetett, a mire csak olasz ember képes. Két kezét mélyen sülyeszti le nadrágzsebébe, lábait szótveti, nem szemközt, hanem oldalt áll és csak ugy a vállán keresztül nézi az egészet. Egész magatartásával, egész lényével azt fejezve ki, hogy neki semmi köze az egészhez; nézni megnézi, mert nincs más dolga, de bele nem avatkozik, sem tett, sem érzés utján. Egyiknek-másiknak szeméből részvét helyett bizonyos lappangó, gonosz káröröm olvasható ki — a felett, hogy kevesebb van ismét egy ellenséggel, egy osztrák katonával. Örökzöld koszorút tesznek a koporsóra. Anyja, kedvese virágokból fontak volna koszorút a fiatal halottnak. De katona volt, harczolt egykor és győzött: megilleti ót a cserkoszorú vagy a babér is. Ki volt az, a ki erre gondolt; kinek a koszorúját viszi az ifjú hős a másvilágra? Kérdém a koszorú hozóját, hogy ki küldte az örökzöldet? Egy nevet emlit, egy nevet, melyet egy katona visel, olyan katona, ki csak a királytól fogad el parancsot. Jól ismerem e nevet; történeti Dymbusza van; nyert csatának fénye Folytatása az Í7 mellékleten.