Nyírvidék, 1893 (14. évfolyam, 1-53. szám)

1893-05-14 / 20. szám

„N y í B V I D É K." A „Bessenyei" szobor. Emeljen Szabolcsvármegye közönsége szobrot Bessenyei György emlékének — hangzott el a jelszó körülbeiől négy évvel ezelőtt a megye közgyűlési termében. Sokan voltak, akik helyeselték a tervet elvből, a nagy emberek iránti köteles hála és tisztelet Őszinte érzetéből. Sokaknak nem volt ellene kifogása, de csak azért, hogy kislelkűség vádjával illethetők ne legyenek. Voltak végül, kiket teljesen hidegen hagyott a nemes indítvány, sőt teljes indolentiájukkal találkozott, de oppositiót nem képeztek ellene. Igy történt azután, hogy Bessenyei György emlékszobrára a gyűjtés egész Szabolcsvármegye területére elrendeltetett, s rendkívül lassú menetben, 4 év alatt 1300 s néhány forintot eredményezett. Ilyen körülmények között, figyelemmel az elért csekély eredményre, félő, hogy a vármegye e kiváló fiának emlékoszlopa nem igen fog ékeskedni egy ujabb millenáris ünnepig Nyíregyháza valamelyik alkalmas közterén. Kevés az érdeklődés a kezdeményezőknél, hivatalos lassúság az intézőknél, s a hidegen hagyott, máskor áldozatkész közönség a közelről érdeklő czél iránt csak addig tanúsított némi figyelmet, mig a megküldött gyüjtőivektől — édes őrömmel — megszabadult. Aztán néma csend lőn. S ha olykor-olykor a lapokban megjelent egy jóakaratú szentelt viz zamatu czikk, szinte csodálkozva olvasták el, s hihetetlennek látszott, hogy ez az utópikus mozgalom még mindig meg van, még mindig reménykednek, hogy valamikor majd nyélbe lesz az üthető. Hát ez csak természetes akkor, midőn senki sem volt, ki ébren tudta volna tartaui a figyelmet. Az amúgy is eléggé fel nem lelkesített közönség elfeledte, majd kicsinyelte, végre beleuntak azok is, akik eleinte érdeklődést tanúsítottak iránta. És kit lehet az ügy ezen elposványosodásáért vádolni? Senkit! A közönséget bizonyára nem, mert az áldozatkészség önmagától nem terem, annak fel költésére impulsus kell, és ezt az initiativát sajnosan nélkülözte, s nélkülözi még most is a Bessenyei György-emlék mozgalma. Vagy talán magát az eszmét, mely nem elég méltó, nagy és nemes ahhoz, hogy Szabolcsvármegye nehezen mozgatható társadalmát melegséggel töltse el, nem elég közellevő, hogy épen Szabolcsvarmegye közönsége lelkesedjen érte? Ez sem áll! De elvégre is a hibát csak fel kell fedezni, mert meg van! Megvan annyira, hogy már-már a reménytelenség örvényének szélére dobta a jóakarattal, de a közönség nevetségesen kevés buzgalmával megindult mozgalmat. Hiba mindenek előtt, hogy azok maguk sem biztak a sikerben, akik megpendítették az eszmét. Még kevésbbé biztak, akikre az eszme megtestesitésének szép, talán hálás, de mindenesetre fáradságos feladata ruháztatott. A megkeresett közönség pedig joggal elvárta volna, hogy „si fis me tiere, dolendum est primum ipsi tibi." Nem sirt senki, csak a „Bessenyei"-emlék ügye hullatott vigasztalhatlanság facsarta keserű könynyeket. íme a feiedhetlen emlékű Baross Gábor szobrára vármegyeszerte elrendelt gyűjtés rövid idő alatt oly szép eredményt ért el Szabolcsvármegyében, mint aminőt alig mutathat fel még egy törvényhatóság! Nincs ok tehát a közönség áldozatkészsége elleni panaszra, csak meg kell találni a szivéhez, illetőleg innen az erszényéhez vezető utakat. Igaz ugyan, hogy Magyarország közgazdaságának és kereskedelmének az utóbbi évek alatt lefolyt, s épen Baross szerepléséhez fűződi története még élénk emlékezetében van mindenkinek, az ország lakossága még mindig közvetlen befolyása alatt áll a tragikus végű államférfiú nagy jelentőségű áldásos működésének, a hevenyében megindított mozgalom tehát még virágjában találta vármegyénk közönségének az elhunyt miniszter iránt érzett tiszteletét és hódolatát, miknek hatása alatt ösztönszerűleg rótta le mindenki a hála adóját, A teljesen sikerült gyűjtés szép eredményének ezen indító okát a „Bessenyei"-emlékre rendezett gyűjtésnél nem helyettesitette semmi. Egy rég elhunyt, s kora által is mellőzött nagyság, kiuek emléke elmosódva, érdemei alig tudva, működésének nyomai csupán az irodalomtörténetben emlegetve jutott el hozzánk, nem igen lelkesíthet, legalább nem oly inteusivitással, mint a kit nőni láttunk fokozatosan, láttuk tenni, teremteni és alkotni, s csodálni mindenek fölött. Ez a „Biross"-szoborra eszközölt gyűjtés eredményének, s a „Bessenyei" gyűjtés 4 évi eredménytelenségének ethikai oka. Ehhez járul még a gyűjtések hivatalos közegek által, hivatalos felszóllitás után, hivatalos buzgalommal, erélylyel és hivatalos formában való eszközlése. Tökéletesen elég, hogy a máskülönben vonzó eszmének is sirját ássa. Nagyon itt volna már az ideje — amit régen hangoztatunk, — hogy egy szobor-bizottság küldessék ki, illetőleg alakitassék. Annak illusztrálására, hogy egy ilyen szoborbizottság kiküldésére milyen nagy szükség van, elég utalnunk az összegyűlt 1367 frt történetére. A dolog menete körülbelül ez volt. Az első évben a megpendített eszme elfogadtatott, a második esztendőben határozattá lőn, hogy a gyűjtés a vármegye területére elrendeltetik, a harmadikban az első gyűjtés eredménye tudomásul vétetett, az idén már annyira luladtu ik,hogy az ország lakosságához appelláluitk ügyünk pártfogásáért, jövőre pedig a tavaszi közgyűlés sajnálattal fogja tudomásul venni, hogy az országos gyűjtés nagy eredményt nem ért el. A megfontolva, illetőleg lassú haladás prototyp elvének ezen követése mellett a milleniumi nagy nemzeti ünnep in, midőn az ország öröinrivalgásába harmonikusan kellene belevegyülnie a Bessenyei György szobrát leleplező Szabolcsvármegye büszke ünnep zajának, hallani fogjuk m íjd ismét a megyei közgyűlésen, hogy a kedvező len viszonyok, az ország közönségénél tapasztalt kevés érdeklődés kitűzött czéluukban megakadályoztak, kénytelenek vagyunk teliát bevárni, inig az akkorra körülbelül 3000 frtra megnőtt tőke a számtani haladvány szédítő elméle„A NYÍR VIDÉK TÁK0ZÁJA." Egy orosz nábob története. Golosiae »Arisztokr.íczia ruaakaja* czimü munkájából. Kievtől két verstuyi távolsághau egy erdős hegyláocz tövében a lientkovi várkastély roppaut kiterjedésű romjai láthatók. Pedig alig mult harmincz éve, hogy ott mesés pompa és fény uralkodott. A világ minden részeiből összehalmozott műkincsek milliókat értek, s az angol mintára berendezett melegházak, istállók és kocsiszínek bármely fejedelmi udvar díszére váltak volna; egyszóval minden oda mutatott, hogy a ház ura nem csak dúsgazdag ember, hanem az Oroszországban dívó durva külsőségeket tökéletesen mellőzve, az uj világ kényelmeit mutatta be honfitársainak. — Lientkov ura, Sarematjeff Nikolajevics Boris herczeg 1844-ben atyjától Oroszország különféle részeiben 25,000 jobbágyot, s miutegy 180 mértföldnyi kiterjedésű urodalmat örökölt. Az öreg herczeg nem volt fukar, de jövedelmeit, melyek éven ként 8 — 9 millió rubelre rúgtak, nem költhette el, mivel az ország határait soha sem lépte át. Halála után a vert arany medvebőrökba varrva, az ezüst píuz nagy hordókban hevert a lientkovi várkastély pinczéibe°u, azonkívül a moszkvai és sít.-pétervári bankok könyveiben mesés összegek voltak a herczeg uevére irva. Midőn Miklós czár a krimiai hadjárat után Kieven keresztül utazva Iíieutkovban Ssremetjeff Boris herczeg nél megebédelt, szóba kerültek a szerencsétlen háború roppant költségei. — „Te Nikolajevics Boris, — mondá mosolyogva a különben rosszkedvű czár a herczeghez fordulva, — a te tokaji borod sokkal jobb, mint az enyém, de még azt is hallom, hogy több pénzed vau miut nekem!" — „Felséges uram — feleié a büszke főúr földig meghajolva, — ezt a magyar bort egyik ősöm a boldog emlékű Katalin czárnétól kapta ajándékba; a mi pénze met illeti, az a legutolsó kopékáig felséged rendelkezésére áll u.'yan, de uem tudom mennyim vau . . — „Na, veté közbe uevetve a c/.ár, ha meghalszi kitöinetlek, miut valami ritka állatot, mert annyi bizonyos, hogy te vagy az egyetlen ember Oroszország ban, a ki nem tudja hogy mije vau; s hogy e nevezetes faj ki ne vesszen, parancsolom, miszeriat egy év alatt megnősülj. Érted Nikolajevics Boris? egy évet adok, töbket nem !" Ezzel a fejedelmi pompával felszolgált ebéd véget ért, s a czár lakosztályába visszavonulva, a köruyezetéhez tartozó tábornokok és főurak vigan pohirazva, irigy szemekkel nézték az óriási é'terem minden zugában arany edényeket és drágaságokat. Adlerberg gróf, a czár első hadsegéde, ura piraucsára felhívta Sjremetjaff herczeget, hogy a reudes w'aist pirthieban részt vegyen, melyet Miklós czár minden este játszani szokott. A jítszó asztal a kastély ugyaovezett m ilakhit tervéb3u volt felállítva, unlynek lapis lazulival és malakhittal bevon

t falai két millió rubelbe kerültek. A czár leült, de kártyát nem látván az asztalon, a mögötte álló herczeg Dtlgoruc'ci fókára irásrt nézatt, ki rögtöu észrevette a hiányt, mire Serematjev az ajtóküszöbén várakozó udvarmesterének lilik hm*on magpir.incsolta, hogy azonnal kártyát hozzon. Di sem az udvarmester, sem padig az u ána küldött főhadsegéd nem hoztak kártyát azon egyszarű okból, mivel a szám talan milliókat érő pilótában w'aistkártya nem voit található — „Na S9remetjeff — kiálta nevetve a czár — látom, nagyon okos ember vagy

1 mert kártyát nem tar tasz házadnál, de máskor, ha erre jövök, akarom, hogy legalább egy játszma tisztességei frauczia w'aistkártya legyen; nesze két ezüst rubal, ezen vétess számomra kártyát." Ezzel a czár nyugalomra térve, egy óra mu'vt síri ciend uralkodott az egész házban, a herczeg lakosztályán kivül, hol az udvarmester, az első franczia komornyik, tének kényszerű alkalmazása mellett eléri azt a magasságot, hogy komolyan gondolhatunk a szobor létesítésére. Kérdjük továbbá, hogy a vármegye, Nyíregyháza városa, valamint a megye nagyobb községei, mint jogi személyek, hol maradtak adományaikkal? A pénzintézetek, egyesületek és testületek felszólítása miért lett ismét elodázva? A főváros nagyobb napi lapjai Szabolcsvármegye ezen mozgalmáról mit sem tudnak, tehát az ország lakossága sem tud. Ha tehát i ffektuiltatik az idei határozat, az országot teljesen készületlenül fogja találni, s csak természetes lesz, hogy eredménye számba sem fog jöhetni. Do mindez hagyján! A „Bessenyei" mozga lomról még az Akadémia, sem tud semmit, armálkevéssé természetesen a Kisfaludy- és a Petőfitársaság. A keddi közgyűlés határozata, mind e faktorok bevonása nélkül, eredményre vezetni nem fog. —k—a. Közgyűlés n vármegyén. — Május 9—10. — Külföldi, külöuösen német és olasz szaklapok az utóbbi időkbeu nagy érdeklődéssel foglalkoznak Magyarország állami berendezkedésének legrégibb, de egyébként is fő jelentőségű organizinusáuak: a vármegyei közigazgatásnak, természetesen az autonomikus vármegyei közigazgatásnak a kérdéseivel. Hogy idegen tudósoknak és államférfiaknak figyelme igy és ebben a dologban felénk fordult, tredő okát eunek az a törvényhozási akció szolgáltatta, mely a közigazgatás államosításának elvi kijelentésót tartalmazó törvéuy meghozatalát eredményezte. Magyarország politikai történelmének tudása s e történelem tauulságaiuak megértése nélkül is bizonyára érdemes tárgya volt az államtudományi theóriák kutatóinak is, minden speciálisabb érdek uélkül, észrevenni és figyelemmel kisérni azt a forrongást, mely Európa egy államában fölszinre vetette azt a nevezetes kérdést, hogy miképen rendeztessék be a közigazgatás, ez a legközvetlenebb rendje az egy uemzeti eszmékben és törekvésokbeu élő emb rek társadalmának, ez a szervezet, mely a maga ezer águ vonatkozásaiban az állami kötelékben élő ember miudeo élet-mozgásának szabályozója. Hogy a magyar közigazgatás, szervezete alapjaiban eunek az országnak ezer éves állami létével egyidős, hogy a legrégibb ilyen organizmusa Európábau a társadalmi berendezkedésnek: ez ínég iukább érdekessé tette a megfigyelést és megokolttá, hogy idegen tudósok is a kérdést tanulmány tárgyává tegyék. Kíváncsiak vagyunk rá, hogy a dicsőitósuek miféle még magasabb hangján foguak szólani ezek a külföldi tudósok és államférfiak a migyar közigazgatási szervezetről most, a legújabb események után. Bizonyára észre fogják venni, hogy a m igyar közigazgatási szervezetben azon tul, urait már beune tudományos theóriák alapján konstatáltak, t. i. hogy ez az organizmus ideális Lrmája egy olyan gépezetnek, amely az áilami kötelékbeu élő emberek tömegét a magok sorsáuak, a saját raiudenuapi szükségleteik szeés egy óriási cserkesz vadász remegve várták uruk megérkezését, ki azonban egyelőre a szeieucsélleu tit káron töltötte boszuját, a meuuyiben ezt okozta, hogy a czár szokásos w'aist p irthiejét uem játszhatta el. — „Ti kutyák! — orditá vad dühébau Siremetjeff, raidőn szobájába lépett, — hát c^ak azért vagytok a világon, hogy lopjatok, de semminek goudját uem viselitek? Majd holnap számoluuk; izeukéut szedetem le hátatokról a hust: takarodjatok." A szegények jól tudva, hogy a fenyegetés uem puszta szó, mert ezelőtt ueháuy nappal a herczeg fejbe lőtte egyik szerecsen szolgáját, ki véletlenül a kedveucz agár lábát kitörte, — virradóra valamennyien megszöktek, mi azonban a herczeg dühét csak fokozta. Korán reggel a czár kíséretével eltávozva, újólag arra figyelmeztette Sereraetjeffet, hogy a ket ezüst rubelnek gondját viselje, azonkívül pedig az év lejárta előtt nejét Szent-Pétervárott mutassa be. Alig, hogy az utolsó császári kocsi a várkapun kigördült, előállt a herczeg pompás ötös fogasa is, mely őt uyilsebességel Kiewbe vitte. Itt mindenekelőtt egyik ügynöke által valamennyi whistkártyát megvásároltatta, mire aztán a uemesi klubba ment. Itt mindenki tudta a fatalis kártyaesetet, de azért nem mertek a herczeggel kikötni, kinek barátságára, illetőleg miudeukor teli erszényére, oly gyakran rászorultak . Saremetjeff, ki előbb soha sem kártyázott, büfelejtésül a mindenkor kész haz»rdjáték-kompániákoz csatlakozva, reggelig vagy 500 ezer rubelt vesiitettt, oly kikötéssel, hogy másnap revanche-ot vehessen. A revauche fejében azonban ujabban valami 900,000 rubel maradt, a zöld asztalon. És ez tán két. hétnél is tovább tartott, ueháuy millió vesztességgel, mig csak véletlenül a herczeget valami rokona arra nem figyelmeztette, hogy az egész társaságtól a iegjobb esetben még 50,000 rubalt sem lehetett volna nyerni, ennélfogva őrültség lenne; velük tovább játszani, illetőleg a pénzt torkukba tömni. Folytatása a mellékleten