Nyírvidék, 1886 (7. évfolyam, 1-52. szám)

1886-10-31 / 44. szám

Melléklet a „Nyirvidék" 44-ik számához elismerés és tiszteletből kifolyólag az egyház, a jubiláns agg lelkész nevéhez és intentiójáboz kivánja kapcsolni. A mély tiszteletre gerjesztő aggastyán érzékeny szavakban köszöné meg az egyháznak az anyagilag bár csekély, de a szivek s lelkekben mélyen élő tisztelet s szeretet nyilvánulását. Hogy pedig az egyház ebbeli óhajának eleget tegyen : megnevező a czélt, amire az alapítványi tőke kamatai fordittassanik. Nevezetesen mig ő él, az alapítvány kamatait az általa, holta után pedig a nyíregyházai tanítói kar által kijelölendő de mindig cs*k egy az elemi iskolából a gymuasiumba lépő ifjú élvezheti. Végül egyházának iránta tanúsított ezen tiszteletnyilvánitását az által viszonzá, hogy ugyanezen alkalomból ő maga is 100 frtot t'tt le aíapitváayul valamely szegény sorsú nyiregjházai tanuló részére. Ennek végeztével a közszeretet és tiszteletben nyilvánított üdvözleteket fogadá tisztelőitől a jubiláns lelkész ur saját lakában. Az itt közölt egyházi ünnepélyek berekesztése után, az együvé tartozás meleg érzelmeinek kapcsával, egy sziv S lélekké olvadt templomi közönség a városba vonult s nagy számmal vett részt a nagyvendéglőben tartott barátságos és vidám hangulatu jubiláris ebéden. Monda nunk sem kell, hogy a jelenvoltak kedélyeinek pezsdü lését, föllángolását és derűit kedvét Benczy Gyula kitűnő zenekarának lelkes közreműködése s a szeretet forrásából merített üdvpoharak csengése, a minden jót és áldást kiváuó toasztok kifogyhatatlan bősége nagy mérvben fokozá. Legelőbb főtiszt, püspök ur emelte üdvözlő poharát s kivánt áldást az ég urától hazánk felséges királyára, mint a vallási egyenlőség koronás fejére ; majd nt. Farbaky József lelkész ur mondott ékes szavú pohárköszöntőt vármegyénk kormányzó fejére, Főispán ur Őméltóságára, s ő viszont Szabolcsvármegye közönségére; dr. Meskó László a főtiszt, püspök úrra, iLÍnt az erdélyrészi evang. egyháznak a tiszakerületivel való egyesitőjére; majd gr. Dessewffy Miklós ur Őméltóságára; főtiszt. Yerzár István r. kat. lelkész-esperes ur az ünneplő egyházra; nt. Lukács Ödön ref. lelkész-esperes ur és Leffler Sámuel gymnásiumi tanár a jubiláns ps.pra nt. Bartholomaeidesz János úrra; Martinyi József fő gymn. igazgató Nyiregyháza város polgármesterére és elüljáróságára mint a főgymnasiumi uj épület lelkes megteremtőire ; majd Palánszky Sámuel főgymnasiumi felügyelő úrra, mint a gymnásiumi nevelés-tanítás buzgó támogatója s lelkes pártfogójára, és a jelenvoltak közül még sokakra emelték az áldások és szerencsekivánatok üdvpohárait. A testvéries egyesülés eme nagyszerű ünnepélye a fokozott öröm lángoló érzelmeivel tölté be kebleinket elannyira, hogy a csaknem délutáni 5 óráig tartott társas ebéd végeztével a soha nem muló kedves emlékekkel szivünkben, tapasztaltuk megtestesítve az irás igéit: »Haec est dies, quam fecit Dominus, exultemus et laetemur in ea.« A fönnebb elmondott kettős örömünnepély estéjén házias jellegű batyubált rendezett a jubileumi bizottság, melyet a főtiszt, püspök ur is legmagasabb megjelenésével szerencséltetett s melynek a legvidámabb kedélyesség mellett csak a már későre haladt hajnali órák vetettek véget. A bál nagyon jól sikerült. Folyó hó 25 én indult főtiszt, püspök ur a hozzá csatlakozott egyházi s nevelés-tanügyi küldöttségek kíséretében Hugyajba, hol az újonnan épült evang. kis templomot üzenteié fel s avatta egyúttal az erkölcs, vallás hirdetésének csarnokává.' Az ünnepélyek teljes befejezése után f. hó 26-án délelőtt 9 órakor távozott el a főtiszt, püspök ur városunkból, az egyházi küldöttségek diszes kíséretében s a templom előtti téren felállított főgymnasiumi és népiskolai tanuló ifjúság sorfalai között, atyai jé szivének főpásztori áldását s szeretetét hagyván hátra lelkünk emlékezetének. Miként leliet a tanítók anyagi helyzetén segíteni? (Vége.) A legtöbb egyháznak nincs elegendő, pénze tanítóját nem javadalmazhatja kellőleg; azért mégis minden áron iskolát tart fenn; a nevelést nem akaja állami tőkének tekinteni; a község éppen igy gondolkozik; a legtöbb községi iskola kényszer gyümölcs, melynek nagyon rothadó a sphárája. A községnek pénze nincs iskolára, a legtöbb esetben nem is akarja, hogy legyen. Minek? Van felekezeti iskola ! A kormány iskolái sem tesznek teljesen kivételt. Itt sincs elég pénz a nevelésre. E hármas bajnak következménye a negyedik, a legfőbb baja az, hogy az elemi iskola ügy teng-leng, a tanitó örül, ha mindennapi kenyerére jut a 300—4'j0 frt fizetésből. Vegyük például a kisebb városok, falvak mai állását e szempontból. Szolgáljon például Szent György-Ábrány falu, Gyulaj falu, Nyírbátor mezőváros. Sz.-Gy.Ábrányban van egy állami iskola egy tanítóval, ki a lá nyokat, fiukat együttesen tanítja 6 osztályban ; a tanitó fizetése 450 frtra becsülhető. Gyulajban van helv. hitv. iskola l-l tanítóval; a tanítók maximális fizetése 400 írtban állapitható meg. Nyírbátorban van helv. hitv. iskola 3 tanítóval; községi iskola 2 tanítóval; r. kath. iskola 2 tanítóval, izraelita iskola 1 tanítóval; az átlagos fizetés 450 írtban állapitható meg. Ezen iskolák megfelelnek-e azon czélnak, melynek kellene? Nem! A tanítók anyagi javadalmazása silány. Tiszteit Kartársak fogadjuk el, valljuk, terjeszszük azt a nézetet, hogy a nevelés állami ügy; azaz a mellett küzdjünk, azért harczoljunk, hogy csak oly iskoláknak legyen létjoguk, melyek a czélnak teljesen megfelelnek, akkor megtettük az első lépést anyagi kellő javadalmazásunk felé ; ezután jő e második, az anyagi javadalmak megteremtése. Ha elösmertük s elösmerjük, hogy a nevelés állami tőke; elismerjük azt is, hogy a tőkének gyarapításához minden állampolgár köteles járulni. Fogjunk kezet felekezet, község, állam együttes erővel, kettős czélt fogunk elérni, u. m. jó iskolák létrehozását, anyagi javadalmazásunk arányosítását, emelését. Lássuk, hogyan érhetjük el a kettős czélt. A nevelésügy az állam kincse, tehát a miénk ; ha miénk, természetesen közös is; ha közös, tartsuk fenn mindnyájan aránylagos teher viseléssel. így áll ez a jelenben ? Nem. Hány tehetséges ember van, kinek gyermekei nincsenek. Oly mértékben járul-e ez a nevelésügy emeléséhez, mint a szegényebb, kinek 3, 4, 5, 6 gyermeke van? Jogos-e ez ? Nem ! Pedig bebizonyított tény, hogy az ily emberek legkevesebbet áldoznak a haza oltárára; többnyire önzők ; e földöni jólét összes életczéljok. (Tisztelet a kevés Bzámu kivételnek.) Ha a nevelésügy állami tőke, mely az állam jólétével, felvirágzásával egyenes arányban áll, mindenkinek tehetségéhez mérten s arányosan kell arra adóznia. Vettessék ki a nevelésügyi szükségletekre adó, még pedig birtokarány szerint. Ha az adó kivettetik, a növendékek tandíjmentesek legyenek. De mivel az iskola feuntartás joga egyházat, községet, államot egyaránt illet meg, hogyan lehetne kielégítő alapra fektetni az egyház, község s állam érdekeit? Vettessék ki a nevelésügyi adó birtokarány szerint; ha a felekezet kimutatja, hogy lelkei száma, tehát adóalanyai után, oly összeget produkál, mely önállóan is képesiti őt jó iskola fentartására, tanítóinak javadalmazására, állítson fel iskolát önállóan; de ha a felekezet adóalanyai után nem képes oly jövedelmet kimutatni, hogy tanítóit méltányos fizetésben részesítse, jó iskolát tartson fenn, fizesse iskolaügyi adóját az államnak; az állitsou fel iskolát s azt helyezze első sorban a község kebeléből szabadon választott iskolaszék kezeibe, mely a törvények szerint köteles az intézetet vezetni. Az ily iskolák létjoga elien legalaposabban látszó ellenvélemény az, hogy vallástalansággal vádolhatók. De ez az ok csak látszólagos, mert a községi iskolákban a vallástanítás illetékesebb kezekben van letéve, mint a felekezetiekben. (Vannak itt is kivételek.) Azt már csak elismerjük, hogy a papok, kik a legaprólékosabb részletekig áttanulmányozták, átérezték a vallástan minden tételét, sokkal jobban értik annak tanítását, mint mi tanítók, még ha felekezeti tanítóképző intézetekben nyertük is oklevelünket. Már pedig a közös jellegű iskolák ban papok tanítják a hittant. (Vannak itt is kivételek.) A jelenben be is látták azt igen sok helyen, hogy a tanitó e téren nem is felelhet meg ugy, mint egy oly egyén, ki tisztán e czélra képeztetett; azért különösen a katholikusoknál, nagyon helyesen, mert hiszen a vallás legféltettebb kincse az egyháznak, vallástanitókat képeznek, kik az iskolában csak a hittant tanítják. Nekünk tanítóknak közös erővel rajta kell lennünk, hogy a tanitó tanítsa azt, amit tudni kell, a felekezet saját képezte embereivel taníttassa azt, amit hinni kell. Ha végig tekintünk fejtegetésem ezen utolsó cyklusán, azt fogjuk látni, hogy ezen uton csakugyan elérhetjük a kettős czélt: u. m. jó iskolák létrehozását, anyagi javadalm>ztatásunk arányosságát, emelését. Ezen ut az, melyen felekezet, község, állam kezet foghat minden utógondolat nélkül; s ha kezet fog, eljő egy jobb kor, mely