Nyírvidék, 1881 (2. évfolyam, 1-52. szám)

1881-03-24 / 12. szám

szén van vele a község, hogy: ezt az uj dolgot, már mint a halottkémlést, egyedül a pap találta ki. Beszélheti a tiszteletes uram, hogy ez a törvény! A szolgahiró nem mondta, igy nem is az.

Íme mindezek köztudomású, elég nyílt s elég szomorú dolgok, s szánalomraméltó egészség-rendőri viszonyok. De mi következik mindebből, mi a teendő ? ! . . .

Világosan következik mindenekelőtt, hogy a körorvosi állomás mindenütt, minélelőbb töltessék be, a járásiorvosi állomás pedig, miután még a himlőoltás is a körorvosra van bízva, ki a mint ezt, úgy a járási orvos egyéb teendőit is elvégezheti, mint sine cura szüntettessék be. így legalább lesz kit kérdőre és felelősségre vonni a megyei főorvosnak is, ha baj lesz. Továbbá: a halottkémek alkalmaztassanak rendszeresen, a törvény szerint minden községben. Vagy: ha egy községben tudnak halni s temetkezni látlelet és halottkém nélkül is, engedtessék meg ez a másik község lakosainak is. Quod uni justum et alteri aequum. Legyen legalább a meghalásra nézve egyenlőség.

Mindenesetre itt nem elvi dologról van szó, ha átalánosságbau veszszük az elmondottakat. Nem arról, hogy kell-e körorvos és halottkém vagy nem; mert ezt parancsolja a törvény. S mi részünkről igen sok törvényt óhajtanánk megváltoztatni, mint jeleztük ezt is; de mig valami törvény, alkotmányos érzelmünk azt parancsolja, hogy annak engedelmeskedni minden hazafinak kötelessége. Itt tehát csak administrationalis kérdés, a törvény alkalmazása, végrehajtása forog szóban. Az adini- nistratiót pedig eszközli a megyei bizottmány, s a közigazgatási bizottság, az alispán mint a megyének legelső s a szolgabiró, mint a járásnak főtisztviselője, a fennforgó kérdésekben természetesen a főorvos, mint megyei egészségügy-rendőri előadó javaslatára. Ezen közegektől várjuk és kérjük tehát a fent említett hiányok mielőbbi pótlását s a felhozott bajok és abnormitások orvoslását!

íme feltártuk e bajokat és hiányokat, híven, tárgyilagosan, mint egy megyei öntudatosan működő hírlaphoz illik. A személyeskedést óvatosan kerüljük, s a hol a hivatalos személy idézését nem lehetett elkerülni elég ildomosak vagyunk. De nem tömjénezünk senkinek! Mi nem haszonkereső hirdető lap, nem udvari journalisták vagyunk, hogy émelygős, férfiatlan tömjénfüsttel vegyük körül azokat, kiket különben tisztelünk s nagyrabecsülünk, mert tudjuk, hogy a valódi férfiú önnön kebelében hordja tetteinek bírálatát, mint a ki legjobban maga tudja: mit, miért, hogyan teljesített, s ily férfiaknak tömjénfüstre nincs szükségük, sőt ép érzékök birtokában undorral fordulnak el attól. Hanem mi, mint megyei hírlap ellenőrzői vagyunk a megyei ügyek menetének, administratió- jának. Szolgálatában állunk elfogulatlanul megyénk érdekeinek, s ez által hazánknak s nemzetünknek vélünk szolgálatot tenni, mindenekfelett függetlenek fel- és lefelé. Reméljük, hogy ily szempontból ítélik meg e mostani felszólamlásunkat is, fent és alant, midőn egy elhanyagolt megyei közügy, s a legfontosabb nemzeti ügy, a közegészség tárgyában szót emeltünk s kérjük és várjuk az említett bajok és hiányok orvoslását.

—I—if.

ről beszélnek, kit pedig hűtlenül elhagyott. — Valóban érthetetlenek vagyunk.

Az Istenek korában, a nektár és ambrózia idejében egy félistent letaszitottak az Olympusról, mert többet ivott az Isteni nedűből s mámorában megfeledkezett méltóságáról. Ma senkinek sem jutna az ilyen eszébe. Mi szabadelvűek vagyunk, nem bírunk ily nevetséges gyengeségekkel s eszelősnek tartanánk azt, ki nem találná helyénvalónak, ha mi férfiak egy nyilvános összejövetel alkalmával, egy a szellemi szórakozásnak szánt helyen, Bacbus korsójából merítjük az élvezetett, s annak folytán megfeledkezünk saját méltóságunkról, s a mások iránti tiszteletről. Hála Istennek ! ez ma »bon—ton* sőt »schic«, nem élünk a régi jó időkben.

Tejben és mézben bővelkedő Kanahán! Mit nekünk Kanahán, az ő egyszerűségével, mit a mesék aranyországa összes aranyával, melyet használni sem tudtak. — Nem vagyunk — e most mindnyájan Lu- cullusok és Croesusok? Nem folyik-e csak Szabolcs sivár homokján is annyi tej és méz mint hajdan egész Kanaháubau, nem üzünk-e oly fényűzést, mint minőt csak Eldorádóról hallottunk ? Hol vesszük ? Kinek mi köze hozzá? Telik. Meglátjátok ha lakásunkat hivatalosan bezárják.

Ugyan kisasszony, engedje kérdeznem, hogy mit mondana hozzá, ha valaki arra kérné: tegye le azt a negyven rőfből összeállított s bokáig sem érő ruhát, vegyen helyette egyet tiz rőfből, mely mindamellett hosszabb, — vesse le azt a czifra derekat, mely annál drágább, minél hiányosabb, melyben meglátom

„N Y f B V I D É K“

Nyíregyháza márczius 22.

(Pusztulunk, veszüuk. — Hasznos reczeptek. — Egy »sertéshizlaló részvénytársaság« városunkban. — A kereskedő ifjak iinképzö- és betegeegélyzó-egylete.)

A pessimisták nagy serege ezerféle magyarázatok és jelekkel kürtöli uton-utfélen, hogy: «pusztulunk, veszünk.»

Hogy az utolsó 10 év óta népünk a fejtőke után, évenként 6 száztólit nem kamatozott, tehát: »pusztulunk, veszünk.«

Hogy a berlini szerződés megbízásából Boszniába mentünk, tehát: »pusztulunk, veszünk.«

Az adó nagy, a kereset csekély, tehát: «pusztulunk, veszünk.«

A székelyek, a románok, a felvidékiek tömegesen vándorolnak ki, tehát: »pusztulunk, veszünk.« Az Isten tudja hányféleképeu hangoztatják »vesztünket és pusztulásunkat.«

Pedig az egész jajveszékelés nem egyébb, mint a II. Richard álomlátása: »Essél kétségbe s halj meg.«.

Én sem nézem rózsás szemüvegen a helyzetet. Nagyon is komoly megfigyelést s megfontolást igénylő az.

Mindenesetre legelőbb is meg kell semmisíteni, a nemzeti jólétet háborító és zavaró okokat lehető gyorsan, alaposan a mennyire csak lehetséges.

Férfiasán hozzá kell látni a háztartások deficzit- jének rendezéséhez: mihelyt az egyes polgárok háztartásának mérlege kedvezőbbé tétetik: az állami deficzit is elenyészik, —,mert az állam jólétének alapja az egyes polgárok jóléte. És az nem is valami elérhetlen Eldorádó.

Ne nyújtózkodjunk tovább mint ameddig a takarónk ér.

Soha se nyeljünk felesleges falatot.

Ne kártyázzunk kölcsön pénzzel.

Szeressük a munkát és családunkat.

Szemünket ne szórja a másé.

Gyűlöljük és kerüljük a hosszas munka szüneteket.

Es mindenek fölött: legyünk türelmesek.

íme ezek reczeptjeim, — nem hosszúak és könnyen elsajátíthatók. Bizonnyal eredménydúsabbak ezen reczeptek, mint az ezerszer elmondott, — a kedélyek felizgatására irányzott: »pusztulunk, veszünk«-félé jeré- miádák.

Le az augur süveggel. Lépjünk a gyakorlat terére.

A társulás jelen századában a grundolások arany korszakában mi is két alakulást regisztrálhatunk. Mind kettő városunk ifjúságának kebeléből indulván ki; élő - bizonyítványként áll előttünk, hogy: fiatalságunk a helyzet magaslatára emelkedett, kilép a tétlenség is tivornya fojtó légköréből és tettre készül.

Ily örvendetes jelt látunk a Möesz és Kőmives urak által városunkban kezdeményezett és megalakult »sertéshizlaló-részvénytársaság«-ban is. A cselekmény üzleti jogosultsága a jövő 'fejleményeitől függ, az életre való eszme zászlóvivői —- azonban minden bizonnyal fényes bizonyitváuyát mutattak fel életképességüknek és gyakorlati felfogásuknak.

Hol ilyen sarju terem rósz talajról szó sem lehet.

A másik szép és sokat Ígérő mozzanat a megalakult »kereskedelmi ifjúsági önképző- és beteg segélyző-egy- let«, amely tekintély és fontosságra nézve nem áll hátrább az előbbinél.

Sőt amennyiben ez egylet a helybeli kereskedői ifjúság müveledését van hivatva előmozdítani amannál is jelentékenyebb és nagyobb horderejű.

Remélem, hogy a kereskedő, illetőleg a főnök urak, nem fognak az ifjúság útjába akadályokat gördíteni ; de sőt tehetségükhöz képest támogatni fogják az ifjúságot nemes törekvéseiben, mert a müveit, képzettsegédből válik a derék kereskedő.

Az ifjúság sikeres működése hathatós emeltyűje leend a kereskedő-testület tekintélyének, emelésének.

Adja az ég, hogy úgy legyen.

Deutsch Adolf.

mindazt, mit egykor férjének is csak egy szebb percz- ben szabad látnia, — huzza le azokat az ember kínzó lábat nyomorító czipőket, melyeknek befelé töredező idétlen sarkai derekát előre görbítik, s kegyednek különben szép termetét eléktelenitik, — tegye le fejéről azt a dísztelen épületet, mely csinos arczáf, kihozza alakjából, — tegye le mind ezt, s öltsön olyan szoknyát, olyan viganót, húzzon olyan egyszerű czipőt, mint minőt viseltek a régi jó időkben, — amit levon szoknyájánál a 40 rőfből, azt fordítsa lelkének mi- velésére s amennyivel kevesebb czipő sarkot koptat, any- nyival többet koptassa a művelődést terjesztő intézetek küszöbét. — Bizonyomra állítom igen tisztelt kisasszony én azt a tanácsot soha sem fogom kegyednek adni, s mindezt csak azért hoztam fel, hogy kitűnjék, mily balgák vagyunk, ha a régi jó időkről ábrándozunk.

Oh! ti drága régi jó idők, azokkal az egyszerű erkölcsökkel; de nagyon is unalmasok voltatok. Akkor, ha egy anyának beteg gyermeke volt othon, nem volt szabad mulató helyre mennie. Ma, midőn az élvezetet mindenek felébe helyezzük, ma az anya honn hagyja akár két életveszélyesen beteg gyermekét, egy kevésbbé jó, vagy rósz szivü fizetett cseléd gondjaira vagy gondatlanságára bízván azokat, s mig a gyermekek talán a legnagyobb kínok között sírva kérik egy anya gondosan ápoló kezét, addig az anya, má- moritó zene hangjai mellett, örömtől ragyogó arcczal hallgatja egy férfi csábitó szavait.

Van is miért visszakivánni a drága régi jó időket ! Azon időt, midőn — — — ha! ha 1 ha 1 igaNyírfalombok.

VIII.

(Nincs orvosság halál ellen. . . Négy száz helyett ne'gy ezer. De ráadás is vagyon. Ezt ne tedd, azt sem, amazt sem. Amint a doktorok szokták, — édes a keserű után.)

Megbocsásson nekem érdemes tagja a saruvarró czébnek, becsületes Márton mester! ha azt bírom mondani, hogy én a maga pénzbeli kalamitásán segíteni sehogy sem tudok. Nem tudok pedig primo azért, mivelhogy nem szereztem diplomát, melynek erejénél fogva fehérnek állítsam a szerecsent, és azt vitassam, hogy az öreg S betű olyan egyenes mint a nádszál, avagy a fenyőfából fun- dált kútostor, és secundó, a mennyiben minekutána végig tanulmáuyozám vala azt az ujbüntető törvénykönyvet találtam vala abban egy furfangos paragrafust, mely az emberséges Márton mester minden számítására keresztet húz vala, és hangozik ilyentén képen : »a pénzbüntetések elbocsátott szegény foglyok segélyezésére, és ifjú foglyok számára rendelt javitó-iutézetek felállítására és fentartá- sára fordítandók» . . . Hej Márton mester 1 csak ez a

paragrafus ne volna, majd másképen beszélnénk mi,

_ de,

h

át igy hiába pereljük be az előtt a haragos ur előtt azok a kik magát kontárnak, vadtuloknak, vén kecskének,Marcinak nevezték, hasztalanul akasztunk pert a haragos ur nyakába is a leányzónak miatta, mert ezúton ugyan egy batkát, egy félpolturát sem kapunk vissza abból a szép négyszáz forintból Hanem, hogy ne irt légyen hozzám hiába, és hogy bu- sulásnak miatta termetéuek auktoritása meg ne csappanjon, tudatom magával, hogy egy jószívű, takaros, gyermektelen özvegy menyecskét fedeztem fel, ki erősen hajlandó ama szép négyszáz forintért, még szebb négy ezer forint értékű vagyonnal kárpótolni érdemes Marton mestert, azt azonban midencsetre kikötve, hogy ő ezentúl mint Sámfa Mártonná szerepeljen úgy a piaczon, mint a csizmadia bálokban, névestéken és sertéstorokbau, sőt a telekkönyvben is épenBégesen úgy, mint a matrikulában. — Sejti már ki ez a jószivü özvegy ? Lássa! milyen vak volt maga ez ideig, hogy ezt a drága kincset ott a szomszédjában felnem fedezte, annak az elrugaszkodott leáuyzónak miatta 1 Most már előre is rekomendálom magamat az lakodalomra Márton mesterhez.

Egyszersmind pedig, hogy ezentúl valami újabb pénzcsapolási és zárda-lakási kalamitás ne történjék rajta, ezennel figyelmeztetem több, a büntetőtörvénykönyv által tilalmazott cselekvényekre. Nevezetesen :

Miután a 365. §. azt tartja, hogy »a ki idegen dolgot talál, és azt nyolcz nap alatt a hatóságnak vagy annak a ki elvesztette át nem adja, — igy s igy büntettotik ergo, ha fogpiszkálót, gyúfát, avagy szivardarabot talál Márton mester, azt s illetve azokat kötelességül ismerje a kapitányi hivatalnál letéteméuyezni. Továbbá:

Miután a 370. §. azt mondja: »a ki olyan dolgot, melyről tudja, hogy lopás, sikkasztás stb. következtében jutott birtokosa vagy birlalója kezéhez, megszerez, vagy annak elidegenítésére közreműködik stb.» igy s igy lakói, óvakodjék Márton gazda a más dohányából pélpára gyújtani , nem tudhatván soha biztosan, ha nem csempészett-e az a dohány, s lévén ennek büntetése öt évig terjedhető börtön. Valamint:

Miután a 418. §. szerint: * a ki idegen ingó dolgot szándékoson megrongál vagy megsemmisít,« igy s igy bűnhődik, — meglássa Márton mester, nehogy a bolhát vagy más vérszopó állatot szomszédja nyakáról levévén, megöljön, — ellenkező esetben bajba esvén.

Ezeken kívül semmi néven nevezendő közhivatalunknak semmit sem nem Ígérjen, sem annyival inkább ne adjon, mert különben vajmi könnyen reá alkalmazzák a 479. §-t, mely közhivatalnokok megvesztegetőire mond szigorú büntetést. Valamint arra is gondosan ügyeljen, hogy czéh- gyűlés, lakadalom, sertéstor, avagy névnap alkalmával jó kalapját valami élelmes ember el ne okkupálja. mivel hogy ha a jó kalap helyett rósz marad számára és azt megtartja birokában, menten reá olvassák a 367. §. mely is imigyen szól: „vétséget követ el, és hat hónapig terjedhető fogházzal büntetendő, a ki másnak tulajdonát

zán nevetnem kell. Azon időt, melyben oly nők is voltak, kik a milói Vénust megnézni is vonakodtak mindaddig, mig a festész palástot nem festett reá. Oh ti régi jó időbeli szegény nők, hisz ti eszerint szépet, remeket, művészit nem is láttatok, nem tudtátok becsülni egy Raphael, egy Corregio remekműveit, ti Phy- diásnak Mars szobrát csak atillába szorítva néztétek volna meg. Még csak műélvezetet sem szerezhettetek magatoknak, de nézzétek unokáitokat, nézzétek a mi hölgyeinket, ezeknek mindegyike egy-egy müértő. Láttam legközelebb egy hölgyet, ki egy tánczrendre rajzolt Amorette plasticai tökélyét magyarázta szomszédomnak és mondhatom, oly precisitással, oly kézzelfoghatólag, hogy ezt csakis hoszszas tanúlmányozás útján szerezhette meg magának.

Tudták ezt a régi jó időben? Nem! A régiek oly együgyüek voltak. Száz nő közzül kilenczven ki- lencz úgy halt meg, hogy — kérem csodálkozzunk — férjét agoncsossá nem tette, Brrr! mily iszonyú idők. Fázom ha rájok gondolok. Mily egyhangú lehetett az élet, midőn a nők összecsókolódtak ha egy társaságban összejöttek, s ugyancsak megcsókolták egymást szépen, barátságosan ba elváltak, nem volt élénkség, mézes szó — mérges tekintet, barátságos mosoly, — elfojtott irigység, szóval semmi, semmi mi egy társaságnak most életet, színt kölcsönöz.

Ezért tehát ne sajnáljuk a régi jó idők elmúltát. Tempi passati. Jobban mulatunk mi (?) ha a régiek talán szebben éltek is.

A. M.