Nyírvidék, 1881 (2. évfolyam, 1-52. szám)

1881-10-13 / 41. szám

II, évfolyam. Nyíregyháza. 41. szám. Csütörtök, 1881. októberhó 13. MEGJELENIK MINDEN CSÜTÖRTÖKÖN. Előfizetési föltételek: postán vagy bolyben házhoz hordva : Kgész évre .....................................................4 frt. F éltívre..........................................................2 „ Negyedév ru..................................................1 „ A községi jegyző és tanító uruknak egész évre csak két forint. Az előfizetési pénzek, megrendelések * a lap szétküldése tárgyában teendő főlszólamlások Piringor .Jáuow és «Jóba Eleit kiadótulajdonosok könyvnyomdájához (nagy-debre- ezeni-uteza 1551. szám) intézőn dók. A lap szellemi részét képező küldemények, a szerkesztő czime alatt keretnek beküldetni. Bérmentetlen levelek csak iamertt kezektől fo­gadtatnak el. A kéziratok csak világos kívánatra * az illető költségére küldetnek viszsza. Hirdetési dijak: Minden négyszer hasábzott petit-sor egyszer közlése ó kr ; többszöri közlés esetében 4 kr. Kincstári bólyegdij fejében, minden egyes hirde­tés után 80 kr fizettetik. A nyílttéri közlemények dija soronkint 15 krajezár. Hirdetések elfogadtatnak lapunk részére kiadó hivatalunkban (nagy-debreczeui utcza 1551. szám); továbbá: Goldberger A. T. által Budapesten. Haasensteiil és Vogler irodájában Bécsbeu, Prágában és Budapesten; valamint Németország és Sveicz fővárosaiban is. Az árvaügy-kezelós reformja előtt. VI. Hátra van még a legfontosabb s a legnagyobb lelkiismeretességet követelő kérdés, amelynek he­lyes és becsületes megoldásától, nemcsak az illető árvák, de egy-egy megye és vidék érdekei is ha­talmas támogatást nyerhetnek. lirtcm e fontos kérdés alatt, az árvapénzek elhelyezését és gyümölcsöztetését. Ma napság, a legtöbb árvapénz hazánkban pénzintézeteknél kezeltetik. Régebben az árvapénz­tárak maguk kezelték; kiadván azokat egyeseknek kötvényekre, természetesen biztosíték mellett. Bármennyire óvatosak voltak is az árvapénz­tárak, nem egyszer megtörtént, hogy az árvák pénze az egyes adósoknál, fedezet hiányában elveszett. Az ily véletlen szerencsétlenség azonban csak igen ritkán következett be még a hitoltelekkönyvek be­hozatala előtt is. Az árvapénzt a közönség nem tigy tekintette, mint más pénzt. A csalás minden esetben vétkes cselekménynek tartatott és mint olyan fenyittetik ma is; de az árvák megkárosí­tása, megcsalása, a legnagyobb halálos bánnék tar­tatott. Miudazáltal a törvényhozás, illetőleg az ön- kormányzati joggal biró testületek, mindig a leg­nagyobb lelkiismeretességgel jártak el az árvava- gyonok és pénzek kezelésénél. Tagadhatatlan, hogy az árvapénzeknek a pénzintézeteknél való elhelyezése a biztonságot te­kintve, talán a legalkalmasabb; de egyszersmind az árvaügyek vezetésére és felügyeletére hivatott hivatalok és testületekre nézve legkényelmesebb is. Ezt nem vonhatja kétségbe senki. De más oldalról a pénzintézetek sem bírnak Isteni mindenhatóság­gal és mindentudással. Azokat is csak emberi ke­A „NY1KVIDEK“ TÁRCZÁJA, Egy sóbánya katakombáiban. — Utl karoiolat. — KI u IT Antaltól. Azon ország kimoritbellen sóbányáinak egyikét kí­sérlem meg leírni, melyet a magyar fiuk a 48-as zara- ros világban, ottjártukkor oly találóan neveztek el be­gyei, völgyei miatt »görbe országnak.« Csak egyet feled­tek ök el; azt, bogy e görbe ország »boldog« is. De bogy is ne volna boldog a szép Erdély, mikor az Isten oly pazarul balmozá el ásványkincsekkel I Eltekintve a folyóibau, begyoiben található min­denféle fémeket; csak egyedül sóbányái mily óriási üsz- szegeket hajtanak be évenkint? A uyájas olvasó meg fog engedui, ha felkérem, hogy tegyou velem ogy kirándulást Marosujvárra, az er­délyi sóbányák legföbbikéhoz. Szabaduljunk meg tehát a vonattól s adjunk bálát az Istonuek, hogy kimentett bennünket egy időre a res­taurátorok uzsorás körmei közól. Bizony aki a Nagy­váradtól Kolozsvárig, s innen tovább terjedő utón kop­lalni nem akar, az ugyancsak megtömje ám pénztárcá­ját odahaza, (ha van mivel) mert a német, vagy örmény vendéglős atyafiak lelkifurdalás nélkül kicsikarnak az éhes utastól egy adag igen méltán »sóhnnfőttnek« ke­resztelt marha, vagy micsoda húsért 60—70 krt. Ha nem tetszik, szabad tovább éhezni; ha ugyan a barátsá­gos vendéglős megtisztel bonnőnket egy adag goromba szóval éhség csillapítóul. Mondom tehát: énekeljünk zso­lozsmákat az Úrhoz s induljunk el kocsi hiányában, csak »per psdes apostolomra.« Legalább jobban széttekinthe­tünk a természetnek itt igazán kifejtett panorámáján. Téliünk nyugotra emelkednek a tordai hegyek hosz- ezú láuczolata: közöltök a lcgondaszcrü történetéről ne­vezetes tordai hasadékkal. Bármerre tekintsen a szem, mindenfelől változatos magasságú hegyek zárják el elót­zek és erők vezetik. Megtörténhetik a Krach ott is, aminthogy nem egyszer meg is történt. Tegyük fel, hogy egy ily pénzintézet amely­nél 6—7 száz ezer forintnyi vagy több árvapénz van elhelyezve, egy szép reggel megbukott. Mi tör­ténik az árvapénzekkel? Természetesen elveszett, menthetetlenül az egész letéteményezett összeg. És mindamellett, hogy az árvapénzek, még itt sincsenek teljesen biztosítva, legtöbb pénzintézet nem ad több száztólit 6-nál. E kamatláb elegendő volna ugyan, ha egyszersmind a bekövetkezhető veszélytől nem kellene minden perezben tartani. A törvény kimondja ugyan, hogy valamint mindenféle természetű közpénzek, úgy az árvapén­zek elhelyezéséért is mindig az a testület felelős, amely eme pénzek elhelyezése és gyümölcsöztetése fölött rendelkezik. Tulajdonképen tehát az árva­pénzeknek elveszniük nem lehet. Talán igen, talán nem. De habár igy is áll- a dolog, hogy az árva­pénzek el nem veszhetnek: mindenekelőtt szent kö­telessége a megyéknek és városoknak, sőt legfőbb helyen a kormánynak, jó előre gondoskodni oly módokról és eszközökről, amelyek az adott vi­szonyok közt, a legczélszerííbbeknek és legbiztosab­baknak mutatkoznak az árvavagyonok és pénzek biztosítására nézve. És ez annál inkább szükséges, mert az is könnyen bekövetkezhetik, hogy a pénz­intézetek még G%>-ot sem lesznek hajlandók betét­pénzek után nyújtani. Erre pedig készen lehetünk. A pénzintézeteknél halomszámra hevernek a pénzek haszon és gyümölcs nélkül. Ily körülmények közt ők saját kárukkal nem fizethetnek még 4%-ot sem oly pénzektől, amelyek a Wertheim-kaszszában hevernek. te a láthatárt. Előttünk kelet felé vezett egy szárnyvas- ut a sóbányához, Térjünk mi azonban be a népes és a vendégszerető mezővárosba, ahol reményünk lehet éhség­től korgó gyomruukat kielégíteni. Mintegy félórai sétá- lás után elértük czélunkat. Előttünk folydogál csendes lejtőjű mederágyában a Maros. Innen egy gyönyörű sé­tány vezet a városba, melynek közepén van a bányászok nyári mulatóhelye. Ez egy fákkal beültetatt kerek tér, belül csinosan elrendezett kerttel. A kert közepén emel­kedik egy folyondárokkal körülvett arenaszerü tánczle- rem, homlokzatára e felirattal; »Isten hozta látogató vendégeinket«. 1 A város maga mély völgyben fekszik, csak körötte emelkednek tűzfalak gyanánt magas hegyek. Épületei egyszerűek és csinosak, utczái tiszták. Minden, amit a szem lát, elárulja uz erdélyi nép csinos ízlését. Az épületek közül különösen festői a gr. Mikó-féle kas­tély gyönyörű angolkerttel. Térjünk vissza azonban elhagyott vasutunkra, mely kivezessen bennünket a bányahelyiséghez. Pár pereznyi gyaloglás után feltűnnek a bánya só- j őrló és vizszivó gépezeteinek füstölgő kéményei: s mi uemsokára azon földet tapossuk, melynek gyomra száza- I dokon át képes volna hnzánkat sóval eltartani. A bánya I előtt — talán curiósitásnak — jó magas fal van rakva I — kősóból, bevonva megjegeczedett sótapasszal. Mig mi ezen előttünk uj tüneményt bámuljuk, mel­lettünk terem egy »láhaty&fi s e kérdést intézi hozzánk: »Gyo ungye mere domnyeta« ? Mi aztán valami nehezen magunk sem tudjuk, mi- félo nyelven megértetjük vele, hogy a bányába szán­dékozunk. El is vezet készséggel bennünket az irodába azon biztos reményben, hogy piezulát kap. Itt aztán 60 kr heléptidij lefizetése után ránk adják a bányász kapu- { tot, fejünkbe nyomják a zöld sapkát s azzal >jó szeren- | csét! mehetünk« ! A málhahúzó készülékhez közeledünk • rajtunk va­lami különös érzelem kezd erőt venni, amit restellünk | magunk előtt is félelemuek bevallani. Olyan furcsa gon­dolatok támadnak az emberben. Hátha a málhahúzóké­Nagyon megfontolandó tehát, hogy az árva- pénzek jövőre miként kezeltessenek? A belügymi­niszter különben utasította a megyéket, hogy az ár­vapénzek elhelyezésének kérdése fölött minden év­ben újra intézkedni kell, és pedig a törvény értel­mében, névszerinti szavazás mellett. Nem sok az út és mód, amely közt válogat­nunk lehet. Ha a pénzintézetek, főiteszem a má­sodrendűéit még pár évig vállalkoznak, akkor 3 út van az árvapéuzek elhelyezéséhez. Első a pénzin­tézetek, második az állam pénztárak, harmadik az egyes kőlcsönvevők. Ha már a pénzintézeteknél kívánunk marad­ni, mint talán ez idő szerint a legczélszerübb mód­nál; osszuk meg az árvapénzeket a megye terüle­tén levő valamennyi pénzintézet közt. És ha kell, hassunk a pénzintézetek lelkére a %-ok meghatáro­zását illetőleg. Ami a második módot illeti, t. i. az állami pénztáraknáli elhelyezést: tagadhatatlan, hogy ez mindhárom közt még a legbiztosabb, de egyszer­smind a legkevesebbé jövedelmező is; ami különben igen természetes. A nagy perczent helyett a tökét minden körülmények között biztosítja és ez a leg­nagyobb perczent. Más kifogás e mód ellen nincs nem is lehet. A harmadik, az egyeseknek való kikölcsönzése az árvapénzeknek a legnagyobb koczkáztatással jár ugyan, de más oldalról a legjótékonyabb neme az árvapénzek, gyümölcsöztetésének. Többek közt kisebb összegekben osztatván ki a tőkepénz: töb­ben élvezhetik annak jótékony hatását, de meg ez utón többet is jövedelmeznének eme pénzek. Nyolcz %-it bárki is szívesen ad oly pénzért, mint az árvapénz, természetesen első helyen való bekeb- lezés mellett. Ezt mondanom sem kell. A kezelés szülék kötele elszakad.... hátha elszódülüuk s bele bu­kunk az irtózatos mélységbe .... hátha .......... Á lmodozásunkból vezetőnk szava riaszt fel. »Itt a málhahúzó, tessék ráállani« Isten velünk! Elsötétedik . . . pár perczig tartó suhogás s meg­állapodunk ás feltárul ulőttüuk az alvilág, teljes pompá­jában. Ezer meg ezer csákányütéstől hangzanak uz óriási sóboltozatok. A napfényéhez hasonló erejű villanyvilágí­tás bizarr féuynyel világítja be az egész hányát; a si­mára faragott sófalak pedig gyöuyörü kristályfénnyel ragyognak a rájuk vetett fénysugaraktól. Az euibur el- bámul e csekély emberi erő óriási művein. Vezetőnk lámpával kezében elindul előttünk a sófalakba erősített 80 öl hossza folyosón (ilyen hosszú a bánya) s mi utána szünotlenttl legeltetvén szemeinket a művészien kifara gott sóoszlopokon. A folyosó végén sóból kifaragott lépcsőzeten hala­dunk le a munkásokhoz. Itt lenn, miután már szemeink megbarátkoztak a szokatlan fénnyel, képesek vagyunk behatóbban körülte­kinteni. A bánya négy főtornáczból áll, melynek mtud- egygyiko óriási oszlopon nyugvó ívezett boltozatot képez. Mindenik tornácz 10 ölre nyúlik be a föld gyomrába, melyben a félmeztelen oláh munkások bányász lámpács- káik mellett vágják a kősót, vagy gyűjtik öt<ze a sótö­redéket, Némely helyen SO—30 emberből álló csoportot képezve igyekeznek egy 6 — 6 méter oldalhosszúságú só­táblát egyenletes csapásokkal felfeaziteni; ami sikerülvén, a nálunk látható sókoczkákra darabolják szét. Kapnak pedig minden sókoczkáért munkadíj főjében 4 és '/» krt. Óriási csekélység az óriási erőfeszítésért 1 Köröttünk a félmeztelen oláb fiuk >da mi piczuli» 1 kiáltásaikkal nyújtják élőnkbe az úgynevezett cseppsó- hói kifaragott gyűrűiket és oszlopéi Alkat. A bánya egyik oldalán egy háromszög alakú a közönségesnél még művésziesebben kifaragott falú terem vonja magára figyelmünket. A fényesre simított sópadlat

Next

/
Oldalképek
Tartalom