Nyírvidék, 1881 (2. évfolyam, 1-52. szám)
1881-07-21 / 29. szám
II. évfolyam. Nyíregyháza. - * 29. szám. Csütörtök, 1881. juliushó 21. MEGJELENIK MINDEN CSÜTÖRTÖKÖN. Főmunkatárs: VITÉZI MIHÁLY. Előfizetési föltételek: poétán vagy helyben házhoz hordva : Kgész évre ..............................................................................4 frt. F élévre......................................................................................2 „ Negyedévre..........................................................................1 n A községi jegyző én tunitó uraknak egész évre csuk két forint. Az előfizetés! pénzek, megrendelések s a lap szétküldése tárgyában teendő fölszólamlások Piringer János és .Jóba Elek kiadótulajdonosok könyvnyomdájához (nagv-debre- ezeni-uteza 1551. szám) intdzendók. A lap szellemi részét képező küldemények, a szerkesztő czime alatt keretnek bekíildetni. Bérmentetlen levelek csak ismertt kezektől fogadtatnak el. A kéziratok csak világos kívánatra * az illető költségére küldetnek viszszu. Hirdetési dijak: Minden négyszer hasábzott petit-sor egyszeri közlése 6 kr ; többszöri közlés esetében 4 kr. Kincstári bélyegdij fejében, minden egyes hirdetés utiíu 80 kr fizettetik. A nyílttéri közlemények dija soronkint Ifi krujezár. Hirdetésok elfogadtatnak lapunk részére kiadó hivatalunkban (nagy-debreczeni-utcza 1551. szám); továbbá: Goldberger A. Y. által Budapesten. Haaseusteiu és Vogler irodájábau Mécsben, Prágában és Budapesten; valamint Németország és Sveícz fővárosaiban is. ELŐFIZETÉSI ÁRAK a „NYÍBVIDÉK“ TÁRSADALMI HETILAPRA postán, vagy helyben házhoz hordva: Egész évre . . . 4 frt Fél évre . . . . 2 frt Háromnegyedévre 3 „ Negyed évre . . 1 „ A községi jegyző s tanító uraknak egész évre csak két forint. Minő életpályára képezzük fiainkat? ii. (Folytatás.) A nyíregyházai ágostai hitvallású evang. liat- osztályugimnázium 1880/1-ilc évi „Értesítő“-je, mindjárt az „Adatok ezen óv történetéhez“ czimíl rósz elejón következőleg jajdul fel, a tanulók létszámának fölemlitése után, elóg helyesen és joggal: „Mint nagyon megfontolandó jelenséget kell itt felemlítenem, hogy épen a helybeli ág. ev. szülék azok, akik legkevésbé veszik igénybe ez intézet jótékonyságát s ezek gyermekeinél észlelhető leginkább az apadás; pedig az ilyeneknek, figyelmen kívül hagyva, hogy az intézet helyén laknak, még a tandíjnál is előnyük van. Már ha valakinek volna érdeke, eltekintve a Protestantismus vezér- széliemétől, úgy épen a helyi viszonyok parancsolják, hogy a szülék gyermekeik szellemi munkaképességének kifejlesztésére, minden kitelhetőt megtegyenek. Kevés város van az országban, ahol az idegen intelligencziának és nem intelligencziának in- vasiója oly rohamos volna, mint városunkban, s ha ezekkel, sem ismeret, sem tudomány, sem miveltség, sem pedig munkaszeretet és képesség tekintetében, a versenyt és küzdtért meg nem állhatjuk: akkor a szellemi és cultur-harcz a mi veszteségünkkel és leszorittatásuukkal fog végződni.“ Mint előre bocsátóm, az „Értesitvény“ e feljaj- dulása elég helyes és jogos. Ez igy áll ma, s ha a létező viszonyok nem változnak, igy fog állni holnap és holnapután is. Az „Értesítő“ elmondja a tényállást híven és igazán, hogy t. i. épen a helybeli szülék veszik legkevésbé igénybe • a gimnázium jótékonyságát ; hogy épen a helyi viszonyok követelik, mikép a szülék minden lehetőt elkövessenek gyermekeik szellemi munkaképességének kifejlesztésére ; hogy Nyíregyházának az idegen intelligenczia és nem intelligenczia általi elárasztása annyira veszélyes, miszerént, ha velük az értelmi és munka- versenyt ki nem állhatják, a liarcz a benszülöt- tek teljes leszorításával fog végződni; de arról mélyen, hallgat, hogy mit kellene tehát az „Értesítő“ által megtámadt és vád alá helyezett szülőknek, az intézetnek, és ]az intézet vezetőinek tenniük: ama előre látható veszély elhárítása czéljából. Mit ér, ha nevén nevezzük a beteg baját; de nem nyújtunk gyógyszert a betegség eltávolításához!? Az ily föllépés veszélyesebb a hallgatásnál. No tehát mutassunk rá a gyógyszerre. Csak azután legyen, aki azt a betegnek beadja. De mielőtt ezt tennénk, magyarázzuk az „ Értesítő “-nek eme végzetteljes jóslatát kissé érthetőbben. Ama jóslat szavainak értelme az, hogy ha a nyíregyházai evang. hitközség ezentúl is csak úgy akarja iskoláztatni gyermekeit; ha továbbra is csak a termelésre, a földmivelésre neveli azokat: valamint az egyház kebelében már ma is, úgy a városházánál is idegenek fogják kézbe veuni a vezéri szerepet. a hivatalokat, a közéletben az ipart és kereskedelmet; szóval az idegen lesz az ur Nyíregyházán. Igen, az „Értesítő“ fentebb idézett szavai ennyit és nem többet mondanak. Fájdalom, szavainak igaz voltát már most is érezzük. Ami az „Értesítőnek“ a Protestantismus vezérszellemét érintő sorait illeti; megvalljuk, jobban szerettük volna, ha azt teljesen elhallgatja vala. Ha az értelem, a tudomány és miveltség fegyvereivel nem vezérkedhetünk: a vallás egy magában igen gyenge zászló: Az „Értesítő“ 24-edik lapján, a tanulók statisztikai kimutatásában, ki van ugyan tüntetve, bőgj' a 166 tanuló közzül ágost. evang. hitvallású 40., református 26., rom. katholikus 38., gör. kutholikus 1. mózesvallásu pedig 61 volt; de óhajtandó lett volna, ha, mint a nagykállói állami főreáliskola „Értesítője“ tette, az illető tanulók szülőinek polgári állása is ki lett volna tüntetve. Ekkor tisztán áttekinthető lett volna az, hogy tulajdonképen, hány helybeli kisebb földbirtokos, földmivelő vette igénybe a nyíregyházai evang. gimnázium jótékonyságát. Az „Értesitő“-ben közlött statisztikai adatok nyomán azonban, csak a felekezetekre nézve tehetjük meg az összehasonlítást s vonhatunk tanulságot a nyíregyházai evangélikusok műveltségi viszonyaiból. Hogy a nyíregyházai ágostai hitvallású közönség nem magának állított gimnásiumot : azt az előttünk fekvő „Értesítődből tisztán láthatjuk. Azt a nagy áldozatot, amelyet e tanintézet létesítése s évenkinti fentartása igényelt, idegeneknek hozta és hozza folyvást. Az idegenek pedig, akik ez intézetben alapos képeztetést s a tudományos és értelmi életpályákhoz kedvet nyertek, igen természetesen már is leszorították az áldozat hozó A „NY1RVIDGK“ TÁRCZÁJA. Meg volt irva. — Buaaőly. — l)r. Plijniy Iiurétál. (Folytatás.) — De ki tehette ezt? folytató pár percznyi töprengés után, — ki tehotte ezt? Gondolatokba mélyedé Ismerte a megboldogultat) ismerte életének minden eseményét a legapróbb részletekig. Felelevenité elméjében, újra meg újra átgondoló azokat, lázas figyelemtnol keresve, kutatva bennök az okott, a mely e rettentő eseményt elöidézé. Kutatása nem maradt sikertelen. Borzasztó világosság gyuladt agyában. Megrázkodott. A bot és kalap kiesett reszkető kezeiből; maga pedig a ravatal melletti székre roskadt. Karjait a szék támlányára helyezve, lángoló fejét jéghideg kezeire hajtó. Hiába tiltakozott szive, elméje nem tudott szabadulni attól a borzasztó gondolattól, attól a szörnyö gyanútól. Kinek is állott volna másnak érdekében az özvegy halála? Újra meg újra átgondoló a nap eseményeit. Kósza Mártonnal való találkozását, annak tegnapi és mai beszédeit, s minél tovább gondolkodott felettük, minél inkább iparkodott képtelenségnek tüntetni fel szörnyű gyanúját: annál jobbau megfészkelódött agyában nz a kétségbe ejtő gondolat, hogy a gyilkos senki más nem lehetett, csakis barátjának a fia: János. Teljeseu világos, kérlelhetlenül okszerű volt az okoskodás. Más következtetésre nem is juthatott. Kétségbe esett. Két, egyaránt hatalmas, szive vérévé vált érzelem: a szigorú kötelesség érzet, a mindent feláldozó baráti szeretet, kelt harezra, ádáz gyötrelemteljes harezrn szivében, abban az egyszerű becsületes szivben. Mit tegyen? Teljesítse kötelességét? Jelentést tegyen a rendőrségnél ? Kifejezést adjon e szörnyű gyanújának? Akkor bitóra juttatja barátja ogyetlen gyermekét, örökre szerencsétlenné teszi, megöli egyetlen barátját. Vagy hallgasson, ne Bzóljon senkinek semmit sem, engedje, hogy fátyol, mindent elfedő fátyol boruljon az egész szörnyű eseményre; hogy soha ne is sejtse senki; ne tudja más, csak 6? Akkor kötelességét szegi meg, czinkosává szegődik a gyilkosnak, részesévé lesz e gyalázatos bűntettnek: Elviselheti-e ezt lelkén ? Meg tudna-e halni e szörnyű titok halálos terhével ? Mit tegyen ? Kűzködött, töprengett. Homlokerei kisujnyi vastagságra kidagadoztak. Soha sem volt közelebb a gutaütéshez. Fájdalmas sóhaj szakadt fel kebléből. Jéghideg kezével végig simító forró homlokát. Felállott. Nem habozott többé. Határozott; s tiz évvel látszott öregebbnek. Arcza megsápadtt, tekintete fénytelenné vált. Ki fejezhetlen szomorúsággal tekintett a halott érzéstelou arczára. — Te boldog vagy — szólt csöndes tompa hnn- gon, — mert neked már nem fáj semmi. Oh mint irigyellek ! Meg volt irva — tévé hozzá pár perez múlva, — s én teljesítem kötelességemet, a sors akaratát Aludd nyugodtan örök álmodat, nem maradsz bosszulatlanul. Előkereste botját s kalapját, ingadozó léptekkel távozott a halottas szobából. Az ajtóban megállott, s fűrkészőleg nézett körűi. Nem látott senkit. — Jobb is igy! — dünnyögé s bezárta a halottas szoba ajtaját, zsebébe rejté a kulcsot, azután elsietett. Fél óra múlva harmad magával tért vissza. A rendőrkapitány és a városi chirnrgus valának társai. A kapitány igényteleu kis alak volt, fekete arccz.il. térdig érő kezekkel, s örökös pápaszemmel mozgékony orrán. A chirurgus épen clleutétc a kis emberkének. Termetes, tömött anyagból alkotva, duzzadt fejű, boltozatos homloku, halántékain kis uj vastagságú kidagadt erekkel. Az ember az első pillanatra azt hitte, hogy most mindjárt kipukkan, mint afféle túlságosan fellőtt hólyag. Hanem azért igen jól érzi magát; nem is gondol arra, hogy ilyesmi valaha bekövetkezzék. Fái ur előkereste a kulcsot, kinyitó a halottas szoba ajtaját, s miután legalább 10 perczig czivakodtak az utolsóság felett: mind a három derék ur eltűnt a halottas szoba bezárt ajtaja megett. Vizsgálat alá véve a halottat, rémülve győződtek meg a kitűnő baromorvos és halottkém felfedezésének rettenetes valóságáról. Semmi kétség többé. Az a vékony kék vonal azon a merev nyakon: erőszakos halálról tanúskodott. Semmi kétség többé, özvegy Kis Mibályué megfojiatott. Mig e két orvos a látleletet készítő, a kis rendőr- kapitány a színhelyet vette »zemügyre. Átkutatott minden zugot, megvizsgált minden bútordarabot. Hasztalan! Mitsem fedezhetett lel, a mi a rejtélyes gyilkos nyomára vezetne. Majd a többi szobákba, majd az udvarra tette át kutatásait Sehol semmi nyom. Ki ment az utczára, megkerülte a házat, lement a ház melletti zugutezára. Nehány lépésre az öreg bodzafától, egy ujdonat uj szalmakalapot pillantott meg. — Valabára! — dünnyögé, s a pápaszem alatt felvillantak az apró azurószemek, s a vékony színtelen ajak gúnyos mosolyra húzódott. Felvette a szalmakalapot s visszatért társaihoz. Az udvaron találta azokat, a meggyilkolt egyik nő rokonával beszélgetve. — Ugyvan tensuraim ! folytató a tisztességos kinézésű asszony sopánkodásait — Isten látja a lelkemet, hogy nem mondhatok egyebet. Nagy mosáshoz készültünk, hogy idejében elvégezhessük. Jókor hajnalban átjöttem. Csendesség volt az egész házban, mindenki aludni látszott. Hogy lehet az? gondolám magamban — hiszen szegény jó néném mindig koráu szokott kelni. Ma meg épen nagy mosáshoz készültünk. Beléptem a konyhába. Sehol senki. Uram! teremtőm itt baj van! Balsejtelmek között nyitottam a háló szobába!
