Tiszavidék, 1870 (4. évfolyam, 1-50. szám)
1870-02-14 / 7. szám
G ügyvéd a közérzületnek kifejezést adott, a jobbak szemeiben könnyek fénytettek, drága ajándékai a polgári elismerésnek, s legszebb jutalmául az önzetlen munkálkodásnak. Másképen nem tudván megjutalmazni az egylet távozó elnökének fáradozásait, nevét jegyzőkönyvileg egy külön lapon határozta megörökíteni, s egyszersmind tiszteletbeli elnökévé választotta meg. Elnökül a kitartó hazafiasságáról, s ingatlan becsületes jelleméről s ügybuzgalmáról ismert Krasznay Gábor választatott meg, azon erős reményben, hogy vezérlete alatt az egylet csak folytonosan emelkedni fog. Szükségesnek Ítéltetvén egy alelnöki hivatal létesítése is, e tisztségre Zajács József ismert jó hazafi, l'elví- lágosodott értelmű, szorgalmatos és lelkiismeretes polgár választatott el. Pénztárnok Bencs János is végképen leköszönvén sok fáradsággal járó hivataláról, jóllehet a közbizoda- lom újólag öt tisztelte meg. de miután gazdálkodási el- foglaltatásai miatt azt tovább el nem fogadhatta, helyere közegyetérléssel Barzó János jeles és becsiileles polgártársunk választatott meg. Az egylet közgyűlését megkoronázta végre azon nemes keblű emberharáli határozat, miszerint a múlt évben meghatározott pénzből, 100 Irtot a könyvtár javára, 50 frtot a tiszai vizkárosultak, 50 frtot pedig a honvéd-menház javára szavazott meg. Íme ily eredményeket mutál fel a társulási szellem úgy az anyagi, mint a szellemi téren! Adjon Isten a nyíregyházai polg. olv. egyletnek továbbra is kitartást, buzgóságot és egyetértést, hogy a nagy czélt, a polgári osztálynak illető helyére leendő emelését elérhesse. G r a é h ü s . . . Nyirfalombok. v. (Farsangi ijedelem és üröm. Különböző liadargások az az manoevrek. Egy kis szánkázás, — emberek ábrándjai és száncsörgők beszéde. A kék vér. Göbecs-zápor és a disznólábas egyéniség. Két lakodalmas menet, — melyik pár lesz boldogabb? Egy vad ember. Futóhomok departe- mentből. Mit mond Fáy András ?) Farsang .. . Mintha a leszámítolási határnapra üres tárcsával ébrednének fel, — úgy döbbennek meg és sápadnak el e jelszóra a leányos apák, inig azok a viruló, mosolygó Piroskák, Mariskák, Erzsikéit, Juliskák, Boriskák, Gizikéit, Klárikák, Jolánkák, Sárikák (ah) alig bírják fékezni örömüket, és annak a nyughatatlan baloldali elemnek lázas dobogását. . . Hát a mamák, s Illetőleg nagymamák és nagynénék minő finom tapintattal szövik, mily szakértő ügyességgel vetik ki selyempuha hálóikat; mint várnak és remélnek, félnek és irigykednek a szerint, a mint a,czélba vett „aranyhal“ feléjök közéig, vagy más tájakra csapóiig, — mig azok az ármányos aranyhalak, de sőt a köznapi kárászok, keszegek és sügérek is csak mosolyognak tervezett megfogatásukon, s legfeljebb akkor szompolyodnak meg, ha egy egy nagy bftjuszu oktondi harcsa, szunyókáló poty- ka, vagy pipogya „czigány hal“ áldozata lön könyejniü fickándozásának. Mint sietnek a kereskedők, férfi- és nőszabók, divat- árusnők, miikertészek, fodrászok, czipészek, bérkocsisok, zenészek, ánspannigerek (Morogó bátyó nyelvén: taligá- sok) útjába állani annak az aranyesőnek és bankózápor- nak, mely mint egykor mennydörgő Zeiis korában, most nagy Mammon ő fönsége idejében — kövér süni cseppek- ben özönlik alá a városokban, (falura nem jut, csak ősz- , tövér szekszedli-harmat, s az is ritkán). . . nosza a ven- . szegeztük tekintetünket látni fogjuk az árnyakat, a bánat sötét felhőit, de ezek másnemű fájdalom fellegei. Szenveiné faluról jött be M. . . ra lakni egyetlen leánya növeltetése végett, miután férjét elvesztette. Kevesen ismerték, mert valami zajos helyet nem foglalt el a társaságban, egyszerű háztartása mellett kevés barátai voltak, kik múltjának kutatásával nem sokat törődtek. Annyit azonban még is sokan megtudtak, hogy Szenveiné fiatal éveiben meglehetős külsejű, de nagyon könyelmü nő volt, az arcz szépítő szerek iránt különös előszeretettel viseltetett, s azoknak mértéken túli használatát mondják arcz- bőre szokatlan színe előidézőjének, mert a természet által megtagadott szépségek elővarázsolhátása végett még a ku- ruzsulásokhoz is folyamodott; magát meglehetősen érdekessé tudta tenni s udvarlók dolgában nem is látott szükséget, kiket egy más utón mindig tudott boldogítani, most kaczér mosolyával, majd egy reménytadó pillantással; most egy hosszas kézszoritással, majd vonzó és lekötelező nyájas szavaival. Férje szigorú erkölcsű ember volt mint egy spártai, s nem valami közönyösen vette nejének különben ártatlannak látszó kaczérkodásait, s e miatt sokszor zúgott a zivatar, és hullott a menykő a családi élet paradicsomában, annyira, hogy Szenvei az utóbbi időkben a búskomorság legmagasabb fokára jutott, s azt beszélik, hogy családi szentélye megrablása feletti keservében öngyilkossá lett, s hogy Szenveinének férje .szeretetéről, utolsó per- czeiről költött elbeszélései merő hazugságok valának. Ő az eseményt eléggé eltudta palástolni, leánya nem is sejtett abból semmit, de a világ előtt egy titok sem maradhat elleplezve, egy vagy más körülmények rendesen felderítik azokat. Szenveiné látszólagos vidám kedélye mellett is életunt nő volt, leányán kívül, kit bálványozott, semmi nem érdekelte, e mellett rendkívül fukar volt, sokszor egy szál gyertya hetekig eltartott, a holdvilág fényénél, vagy setéiben kötöttek leányával; s mig az ifjú hölgy íel[>e a hold- fénynél ábrándjai világában kalandozott, ő gyakran elaludt karos székében, s képes lett volna ott egész éjét eltölteni , ha leánya által ily alkalmakkor fel nem költetett volna. Gabriella mind arezvonásaiban, mind jellemében ■atyját örökölte, de azért édes anyját gyöngéden szerette, ki a szeretetet megérdemelni igyekezett is. A szobában, melybe Gyula lépett, a legnagyobb tiszdéglősö]j t cukrászok, kávésok sem restek, rendszeresen és szabatosan beigazolni, hogy ők mily hatalmas tínancie- rek, kik még az öreg jó Maróthit is kiforgatják sarkából, megmutatván ellenében, hogy az öszvezésben nem neki; hanem annak az örménynek volt igaza, ki vevőinek , az ő ékes „haruc“ kiejtésével számol vala ilyeténképen: „nuc megnne, az tizennuc, tizeiinuc meg nuc az huszonuuc, summa suminarimi: harmmcnuc“ . . . Fény, zaj, dal, zene, bók, hízelgés, mámor, önámitás szerelem, yankee számítás, naiVság, kaczérság, tettetés, ábrándozás, kiábrándulás, házasság, lakodalom, boldog párok, halvány kisirt szemii menyasszony, és köszvényes vőlegény, ujongó násznép ... oh boldog farsangi idő ! Meséljünk róla egyetmást. . . * * A napokban folytonosan havazott Januárius ur; — mi természetesebb hát, mint az, hogy Haiidabanda lovag, mielőtt báli toilette-je rendezési hez kezdene, megszánkáz- tassa a delnőket, kik közt, mint szokta mondani: „két kézzel kell tartania szivét., nehogy elveszítse.“ — Ott repül az elegáns szán, minőt régen láttunk, az a négyes fogat is semmivel sem alábbvaló annál, mely a pazbfiyi ut- czán nro. 708. van kipingiílva a Ilelus Márton czégtáblá- jára. És mi magos boldogság ragyog annak a kis szőke leánynak arezán, . . . hátha épen arra gondol, hogy ebben a szánban nem sokára kettecskén ülnek a szán tulajdonosával, ... no a mama édes mosolya is azt árulja el, hogy épen nem idegenkedik anyai áldását adni a „fiamuramra“ . . . hiszen fiatal, szép. miveit, és a mi fő: gazdag is . . . Gazdag? . . . nem hallják kegyetek, hogy azok a csörgők a méneken egyre azt kiabálják: „Schuld, Schuld , Schuld“ . . . mig a bakon csörgető livréesinas ostora mérgesen szólal közbe közbe: „banqueroutc, banquéroute” . . . most ismét még érthetőbben: „Schuld, Schuld, Schuld . . . ban- queroute, banqueroute 1“ . . . Persze, hogy nem hallják, de ha hallanák sem hinnék, hogy az a gazdagság, az a hőszerelem,, az a grand seigneuri mivéltség. mind mind csak farsangi bohózat, melynek árát nem más, mint ők fogják megadni busásan, úri módon. . . Hanem mintha nem valami kedves mulatság volna itt a havon ácsorogni. . . Menjünk keztyűtfés nyakkendőt vásárolni . . . — Méltóztatik iiagyáád bálba menni ma este ? — Quelle itléo! hogyan gondolhat tőlem ily „absurd’, lépést? Éli vegyüljek-e „gemein“ nép közé?. . Én? . . . ha ha ha ! — Ezer bocsánat nagysád, miután Q. és X. nagyságaik is ott 'lesznek, azt hittem . . . — No tudja, ők magok is olyan „burger“ fajták, tehát mehetnek, de már éli csak kikérem magamnak az ilyen „nóble“ mulatságot. Még valami „mesterember“ vagy „uj- polgár” hívna táncolni, ha-ha-ha . . . adieu mon eher! Bizony pedig azok a „burgerJ fajták“ nem vásárolnak kontóra, mint madame Hétszilvafái, mormogja ma- , gábaii a kereskedő. Tehát még mindég „*ék vér“ és „kasztszellem“ — ! okoskodunk az utszán haladtunkban — no még jobb, legalább este a dalidóban nem találkozunk eféle „élő múmiákkal.“ ... Brr . . . mi volt ez? Egy hatalmas durranás, s utána csak úgy süvölt mellettünk a göbecs-zápor. . . . Teringet- tét! most kicsibe mult, hogy a báli keztyü örökre rajtunk nem veszett! . . . Hanem szerelmetes ifjú barátom! annyit vőféli nagy dignitása mellett is mindenesetre megtehetne, \ hogy azt a „disznó lábat“ vagy mit, kisé prudensebb és j circumspectusabb módon sütné el, azt a göbecstöltést pe- I dig szalonkavadászatra reserválná.... Hátha most lepuf- fantott volna bennünket, ki tánezolná este a „vor-t” ? —. | tuság uralkodott, mely semmi kívánni valót nem hagyott. Egyszerű volt a bútorzat, de minden darabon meglátszott ama tündérkéz, mely a gyönyörű udvarkert virágaiban volt a maga nagyszerűségében észlelhető. Midőn Gyula Szenveinének Gabriella által, mint élete I megineutője be lett mutatva, az ifjú kellemetlen meglepe- 1 tését alig tudta elpalástolni. Gyula mindennapi földhöz tapadt ember volt ugyan, de költői lélekkel birt, és semmi sem bántotta jobban, mint a próza, élveket hajhászott, pillangók után futkosott, a fellegek és a szelek szárnyain járt, eszményi alakokat keresett, s ha'ilyenkor rideg prózára talált, elégedetlen volt magával, a világgal és mindennel, a mi környezd. Szenveiné Gyulát szokott modorával fogadta, megköszönte nemes önfeláldozását leánya megmentésében , azután elbeszélte férje szerelmét, halálának érzékeny epizódjait, kezét szorította meg az ifjúnak, azután leült karosszékébe és folytatta munkáját, a harizs- nyakötést. Szenveiné mit sem sejthetett azon szerelemből, mely az ifjak keblében óriási hirtelenséggel magasra csapkodó lángokká nőtte ki magát. Egymáshoz közel foglaltak helyet; közönbős tárgyakról beszéltek; de minden szó, minden tekintet, minden mozdulat szerelmet sugárzott, a szemek delejes találkozása, a keblek sóhajtásai édes vágyról, boldogító reményről szólották, nem hallva bár, de oly hangosan társalogtak sziveik sűrű dobbanásaikban, hogy feledve lett az édes .anya, és Gyula forró csókot nyomott a Gabriella hófér kis kezére, de azon pillanatban felugrott ülőhelyéről s rövid bucsuzás után, midőn a Szenveiné részéről máskori látogatásra is felkéretett, eltávozott. Az első látogatás rövid volt, ilyennek kellett lenni az illem szabályai szerint. Olyan boldog volt a két ifjú kebel, olyan szép jövő szelíd képe mosolygott reájuk, e rövid együttlét mindent megmondott nekik, a mit óhajtottak, csak a fejér galamb repkedett nyugtalanul és a thea- rózsák hajtották; le fejőket ismét, midőn Gyula mellettük elhaladt. Gyula többé nem titkolta érzelmeit Péter előtt, bevallotta, hogy Gábriella magasztos szerelmének tárgya, s minden földi salaktól megtisztulva akar ez oltárkép előtt imádkozni egész életében; biztosította barátját, hogy érzelmei oly tiszták, minőnél tisztábbakat Isten nem teremthetett, üdve, élete boldogsága, jövője, mindene e I Vagy ujdonnatuj kalapunkat ruinálja ? Vagy ennek a mel- ! lettünk robogó úri nászseregnek tüzvérii ménéi megbok- [ rosodnak _s akkor aztán lesz kéz- láb- és nyaktörés, ijede- i lem, visítás, káromkodás, és a mi még nagyobb kocsitörés | és lósántulás. . . . Mit ? azt mondja ön, hogy ön is ott lett volna akkor'? Dejszeu amice lőcsláb! köszönöm én az ilyen „burizü“ és „szilvoriumillatu“ vigasztalást! . . . Már most i hivatva érzem magamat ön mellett maradni és felügyelni ; hogy ezt az átkozott „kölyökteyut“ újra meg ne töltse; .... majd aztán az éli gondom lesz a templomból idejében távozni és göbecsmentes tájakra retirálni.... hiába nevetnek kegyetek angyalszép hölgyeim 1 megtanultuk Sza- dovánál és a Bocclieben a hadviselés ama csalhatatlan hatású fortélyát: „szégyen a futás, de hasznos!“ A templomajtón előttünk vonul be mind a két násznép. Egyszerű, fénytelen emberekből áll az egyik, mig a másik merő rang, merő csillogás! ... Az egyház szolgája komoly ünnepélyes hangon esedez. égből áldást az uj párokra. . . . Vájjon megadatik-e az áldás ott fenn? . . .Vájjon melyik pár lesz boldogabb ? . . . Azok a szegény sor- : suak oly bensőséggcl, mondhatnék, áhítattal tekintenek egymásra, hogy bizonynyal hosszú évek múltával is édes gyönyörrel fognak egymáshoz szólni : „ahová menendesz’ oda megyek, és valahol lakándasz, ott lakom; a te néped az én népem, a te istened én istenem; ahol meglialándasz, ott halok meg, ... az egy halál választ el engemet te tőled.” ... És a fényes pár? . . . A hölgy arezán siri halványság, ajkai reszketnek . . . szegény szánandó áldozat! .... a férfi alig képes álczázni diadalmas, gunyoros mosolyát . . . ármányos róka! azért, ürülsz ugy-e bár, mert „jó fogást“ tettél! . . . Eli, mit okoskodunk hosszason és mellé hasztalanul is, ... el innen biztos helyre, mert különben ismét czélba talál venni az a „di s z n ó 1 á b a s“ nebuló. . . . De merre? ... A násznép észak felől jött. . . tartsunk mi délnek. majd csak betalálunk valahova. . . . Ecce 1 ki lépdel amott azokkal a félreismerhetlen darulépésekkel ? Ki volna más, mint Fövenykova barátunk, onnan a futó homok regényes vármegyéjéből! Úgy van! Ember bó! Állj meg Palkó ! Nem hallja. ... De mit keres ez itt most, holott sem iieti vásár, sem dohánybeváltás ? . . . Megvan!,.. elunta rideg agglegénységéuek hét sovány esztendejét, és most leányt nézni jött a bálba. . .. — Ugy-e bár drága kedves öcsécském 1 — de ne fillents szoliásod szerint — te most nem ok nélkül hagytad souverain nélkül futó homok herczegségedet. ? — Hát aztán ? — Te a bálba jöttél . . . — Hát aztán ? — Még pedig leányt nézni . . . — Hát aztán ? — Hát aztán, hát aztán, te szerencsátlen tiótás, te az Alsiráth beretvaél-hidjára menendő elkárhozott lélek! Hát hiában élt te éretted a mi feledhetlen Fáy Andrásunk, hogy még azt sem tanultad meg tőle: „barátot bor közt; bort sajt után, lovat istállóban , nagy urat mulató fürdőben , — leánvt bálban, ne válassz , ne ítélj ...?!? . Z. Y. Vegyes hírek. — F. hó 11 - óikén városunk és a vidék tömeges részvéte melleit, megtartatott a „rokkant honvédek im n- háza javára” a helybeli bon vedeli áltál rendezel! tanezvi- galoni; örömmel győződtünk meg ez alkalommal, hogy a „honvéd” név még mindig elég kegyeiéinek örvend, mért bátran elmondhatjuk, hogy a nagy vendéglő táncz- terme, az 1868-diki honvéd-nál óla, oly szép s/.áinu veiiilégkoszprnt nem látóit, mint jelen alkalommal, hol derült jó kedv fiiszerezte az egyűttlétet; a mulató szosziizies tiszta, szerelemtől függ, s halála lenne azon pillanat, melyben oltárképétől meg kellene válnia. Péter bár szavakkal hitt Gyula lelkesült érzelmeiben, de bent gyanút táplált ezen érzelmek állandóságára nézve. Nem szólt semmit, sőt Gyulával gyakran elment Szenveinéhez, segédkezet nyújtott neki, midőn Gabriellának kedves meglepetéseket akart szerezni. Tudva azt, hogy Gábriella legfőbb gyöuyönyörét a virágok képezék, egy éjjel összekordták a város minden rózsáját s azzal behintették a folyását, a kertutakat, minden helyet any- nyira, hogy midőn Gabriella korán kiment virágaival társalogni, igazán térdig járt a rózsában, a miért meg is dorgálta az ifjakat, szörnyű véteknek tartván annyi rózsának meggyilkolását. — Szegény virágok száraikon még meddig elélhettek volna? és én most mint egy zsarnok gázolok kedvenczeiin hullája felett, — ezután megfenye- geté őket piczi kezeivel, hogy a virágokat a kert ékességeit többé le ne pazarolják. A két ifjú szótfogadott, többé nem hoztak virágot, a kertekből, de kimentek a mezőre búzavirágból, vad szekfüből és szarkalábból, vad folyondárból, parlagi rózsából és kitudná hányféle mezei virágból kötöttek csinos bokrétát, melyet mindig oly üpesen tudtak a lugas asztalára csempészni, hogy Gábriella soha sem tudta őket rajtakapni. A boldog szerelem legszebb napjai voltak ezek, melyeknek emléke a sirig megmarad a kebelben. Ki hinné a mámor ezen pillanataiban, hogy a szerető szivek közzé még a csalódás keserű érzete állhatna egykor, mint egy baragvó angyal kétélű pallosával ? Napfény, ború, öröm, vágy, csalódás, boldogság és fájdalom ah mi sokszor váltakoznak az elet utain! Az ifjú keblek boldogságát nem zavarta semmi sem, Gyula a lugasban élvezte kedvesével a szerelem drága perczeit, Péter a fejér galambot simogatta, mely azonnal örvendve repült vállára, mihelyt megérkezett, fülébe sugdosott érthetetlen dolgokat, de Gyula elől futott, e kima-, gyarázhatlan ellenszenv feltűnt mindnyájuk előtt, tréfát csináltak belőle, de Gyula bosszankodott, Péter pedig gondolkozott. (Folytatjuk)
