Evangélikus főgimnázium, Nyíregyháza, 1917
ÖJjásg£oQfnhÍ!> — M ísfepimáigSé éroOéfeés’é — Mikor szakad már vége a pokolnak, Mely háborogva tombol ellenünk? Mikor szabad már hajnalodra, holnap, Szent békevággyal föltekintenünk ? ! Az elmulandót nincs mód eltemetni, Az eljövendő nem tud megszületni, S a szörnyű kétség zajgó tengerén Nincs már elég hit, nincs elég remény . . O mennyi mindent kell a sírnak adnunk, O mennyi eszményt, mennyi drága vért: Ember-nevünket is meg kell tagadnunk, S nem tudja senki, senki, hogy miért! Hol van, ki ezt a sziklát eltaszitja? Hol van, ki ezt a láncot szétszakítja ? Honnan vegyünk ma annyi új erőt, Mint Őseink négy századév előtt?! Az volt a hajnal. . . égi fény sugára Villant a síírü vakhomályon át; A hű s igaz szív ráeszmélt magára, És megtalálta újra önmagát Ha mennybeszálló szárnya nincs a hitnek, Az érdemek mankói nem segitnek ; Maradjon tiszta, mint a liliom, Hitforrásunk: az evangéliom! Az volt a lélek, a fettéhtlletetléii, Mely megtörik, de el nein tántörui: Erős várát a lelkiismeretben Áz Úf igéje adta sátorul. Csak egy az út, at élet: bízd iriagad tá j Égy az igazság, s az teszen szabaddá . . Ott áll a férfi, máskép nehi tehet: A fündamentom egyszer vettetett1
