Evangélikus főgymnasium, Nyíregyháza, 1897

12

VII. ekloga.

Meliboeus.

Egyszer a míg Daphnis susogó tölgyesben időzött,

Összeterelte a nyájt Corydon s Thyrsis körülötte.

Ez juhokat hajtott, Corydon kecskét, teli tőgyüt,

Mindkettő fiatal pásztor s arcadi szabású:

Értik is a dalolást s készek versenyre kiállni.

Én ezalatt a kicsiny myrtust óván a fagyoktól,

Arra került le a nyáj vezetője, a bak; odanézek,

Hát Daphnist látom. Rám néz s igyen inte magához:

„Jer szaporán, Meliboeus, imitt van a bak s gödölyéid,

És ha elég az időd, heveredj le, pihenj meg az árnyban. Errefelé jönnek vizet inni bikáim a réten,

Zöld náddal borított part közt foly a Mincius itten;

S hallatszik Jupiter szent fájából ki a méhraj.“

Phyllisem, Alcippém sohasem volt, aki bezárja Otthon a nem tejelő juhokat; már most mit csináljak?

Itt meg nagy verseny készül Thyrsis s Corydon közt.

Végre is a játék kizavarta fejemből a gondot. —

Hozzáfogtak azért fölváltva dalolni, sípolni,

A múzsák akarák, hogy e versmód jusson eszökbe.

Megkezdé Corydon s Thyrsis folytatta a nótát.

Corydon.

Úgy ihlessétek dalomat ti libethrusi múzsák,

Kedveseim ti, miként Codrusnak, akit maga Phoebus Győz le csak a versben, — ha pedig nem elég tudományom E szent fenyvre fogom zengő sípomat felakasztni.

Thyrsis.

Pásztoraim, repkényt a hiresdi poeta fejére, így, az irigységtől hadd pukkadjon meg e Codrus;

Vagy ha tovább henczeg, tegyetek baccart a fejére,

Meg ne találja gonosz nyelv sértni az isteni költőt.

Corydon.

Delosi istennő! a kicsiny Micon felajánlja Néked e vadkanfőt s eme vén szarvas koronáját,

És ígéri: neked sima márványszobrot emeltet,

Szép bíborsaruval, ha kegyed kíséri tovább is.