Nyelvtudományi Közlemények 113. kötet (2017)
Tanulmányok - Fodor István: Hajdú Péter őstörténeti munkássága (Péter Hajdú on prehistory) 5
22 Fodor István Nagyjából másfél évtizeddel később azonban olyan újabb palynológiai adatok váltak ismertté, amelyek némi módosítást tettek lehetővé Hajdú elméletében. 1977-ben jelent meg Moszkvában N. A. Hotinskij monográfiája Észak Eurázsia holocén kori növénytakarójáról, ahol közölte az újabb pollenvizsgálatok eredményeit (Hotinskij 1977). A mi szempontunkból az a legfontosabb új eredmény, hogy korábban Najstadt a szil és a közép-európai lomboserdő elteljedésének keleti határát csak a Közép- és Észak-Uráltól kissé keletre húzta meg. Ezzel szemben Hotinskij a lombos erdő keleti határát a Dél-Uráltól jóval keletebbre jelölte meg, dél felé pedig a ligetes steppe övezetéig terjesztette ki. Mindez azt jelenti, hogy a finnugor - és talán az uráli - őshaza területét is jóval nagyobb területre téveszthetjük ki keleti és déli irányban (vö. Veres 1991: 124-125, 2004). Nálunk azonban ezek az új adatok viszonylag hosszú ideig ismeretlenek maradtak, Hotinskij művét részletekbe menően Veres Péter csak az 1987-es debreceni finnugor tanácskozáson ismertette. (Bár korábban már több dolgozatában is közzétette fontosabb eredményeit.) Visszaemlékezése szerint ekkor Hajdú Péter szóban visszavonta 1964-es elméletét (Veres 2009: 255-257). Ennek a visszavonásnak írott formájáról én nem tudok. Nem is igazán értem, miért kellene visszavonni, hiszen az új és újabb kutatási eredmények nem magát a felismerést teszik semszen a honfoglalásig. Amikor 1961-ben könyve megjelent, amely lénygében csak az őshaza kérdését tárgyalta, még ígérte a második kötet megírását, ám ekkorra már bizonyosan maga is belátta, hogy ennek megvalósítása már meghaladja erejét. E meg nem valósult kötet halvány körvonalai csak az őstörténeti könyv bevezetőjéből s néhány korábbi tanulmányából derengenek fel. A kora vaskori ananyinói műveltségről alkotott véleményét már idéztük. 1955 decemberében az ún. Molnár Erik-vitán elhangzott előadásában ezen valamivel már túllépett. Itt már azt hangsúlyozta, hogy a honfoglalók régészeti anyagának visszafelé nyomozása az ananyinóiból leszármazó pjánobori kultúráig vezet bennünket vissza. Mint írja „... a folyamatosság a késő pjánobori és a honfoglalás kori anyag közt egyre biztosabban rajzolódik ki” (László 1955a: 40). U- gyanerre a következtetésre jut a csontfaragványok állítólagos hasonlósága alapján is (László 1955b: 122). Őstörténeti könyvében már csak a magyar köznép elődjeit látja a pjánoboriakban, hiszen a vezető réteget ekkor már „törökös”-nek tartja (László 1961: 19). Ez utóbbi munka utolsó lapjain már csak néhány igen erőtlen mondat és két térkép jut csak az őshaza és a honfoglalás közti időszaknak. Az utóbbi V. F. Gening 1958-as tudománynépszerűsítő könyvéből van átvéve, amelyen a Volga-Kama vidékének régészeti kultúrái vannak feltüntetve az I. évezred közepén (László 1961: 185). E- zen már nem is szerepel a pjánobori kultúra, mivel annak korábbi értelmezését Gening megtagadta és szerinte a Káma alsó szakaszához szorult késővaskori pjánoboriak nem is érték meg a középkor első évszázadát. így aztán László Gyula választott egy másik műveltséget, az ősmagyarságtól teljesen idegen imenykovóit (amely az újabb felfogás szerint az 5. században még nem is volt ott). Ez persze már nem volt más, mint egyszerű találgatás, amely a nagyszerű szakember őstörténeti alkotó korszakának végét is jelentette.
