Nyelvtudományi Közlemények 112. kötet (2016)
Szemle, ismertetések - Márku Anita: Fancsaly Éva - Gúti Erika - Kontra Miklós - Molnár Ljubic Mónika - Oszkó Beatrix - Siklósi Beáta - Zagar Szentesi Orsolya: A magyar nyelv Horvátországban (The Hungarian language in Croatia) 407
Szemle, ismertetések 409 A gerincesek azok, akiket elüldöztek, távozni kényszerültek a szülőföldről és most visszatérve, kisebb hányaduk ugyan, de azt terjeszti, hogy az itthon maradottak a gerinctelenek. Tisztában vagyunk vele, hogy az előbbieknek sem volt fenékig tejfel a kényszeremigráció, de tény, hogy az utóbbiak sorsa a megaláztatás, a zaklatás, a kényszermunka, a nélkülözés, a verés s bizony nem egy esetben a kivégzés volt. Miért kellett ezt a kis számú magyart itt a Duna-Dráva partján két kategóriába sorolni, kinek állt ez érdekében, ki akar ebből hasznot húzni?! — teszik fel a kérdést nem csak Pélmonostoron, Vörösmarton, Csúzán... minden olyan magyarlakta falucskában, amely ki volt szolgáltatva a karj inások kényekedvének” (Dunai 1999: 139, 209). A kötet első fejezete a sorozat többi tagjához hasonlóan a történeti-demográfiai helyzetet tekinti át. Horvátország földrajzi fekvésének és történelmének, kultúrájának köszönhetően Európa egyik legsokrétűbb országa: egyszerre része Közép-Európának és a mediterráneumnak. A legutóbbi, 2011-es népszámlálás szerint 4.284.889 főt számlál lakosainak száma, ennek 90,42%-a (3.874.321) horvát nemzetiségű. Az országban 22 hivatalosan elismert nemzetiség él: a magyarok a 6. legnagyobb kisebbség (14.048 fő - 0,3 %). A 2011-es cenzus szerint magukat magyarnak vallók zöme, 58%-a az ország északkeleti részén található Eszék-Baranya megyében él, „ahol arányuk az összlakossághoz képest eléri az országos viszonylatban kiugró 2,7%-ot” (26). A magyarság másik nagy része pedig (mintegy 6.000 fő) a Drávaszögben, valamint Vukovár-Szerém megyében él (1.696 fő), a maradék kis része pedig szórványtelepüléseken él. Zágráb 825 fős magyar közösséget mondhat magáénak. Horvátország történelme már igen korán, a 10. század elején összefonódik a magyar történelemmel, ugyanis a területen élő szláv törzsek nem tudtak egységes államot létrehozni, ezért a honfoglaló magyarok már korán megtelepedtek a legkeletibb részeken (mai Kelet-Szlavónia, Drávaszög, Nyugat-Szerémség). A Dráva-Száva közti kiterjedt vidéket, ti. Szlavóniát, vagy ahogyan a 10. században nevezték, a „senki földjé”-t, pedig Szent László király hódításai során már 1091-ben a magyar koronához csatolta, majd Könyves Kálmán a tengermelléki Horvátországot is megszerezte; 1102-ben horvát királlyá is koronázták. „Ettől kezdve egészen 1918-ig tart az európai viszonylatban is egyedülállónak tekinthető, több mint nyolcszáz éves magyar-horvát államközösség, melyen belül Horvátország mindvégig különálló kormányzattal bírt, s a király által kinevezett bánok igazgatták” (28). Ettől kezdve tehát folyamatos a magyarok jelenléte Horvátországban, ami nyelvileg, kulturálisan, vallásilag és történelmileg is meghatározó volt. A békésnek mondható viszony az 1848-as forradalmakig (magyar és a horvát nemzeti mozgalomig, az ún. illirizmus koráig) tartott, majd az I. és a II. világháború is erősen megosztotta a horvátországi etnikumokat. A ki- és betelepítések, a háború alatti születési mutatók, az elvándorlás és a migráció a térség magyar lakosságának számában is jelentős ingadozást mutat. Ugyanakkor az első olyan
