Nyelvtudományi Közlemények 112. kötet (2016)
Szemle, ismertetések - Nagy Zoltán - Fancsaly Éva: Dobó Attila (1955-2016) 393
394 Szemle, ismertetések Attila legalapvetőbb jelzője a nonkomformista. Mikor Magyarországon mindenki nyugat felé tájékozódott, akkor ő Ausztriából átköltözött Magyarországra. Mikor megnyílt a világ, és mindenki nyugatra tódult, Attila újra kelet felé orientálódott, Oroszországba, Komiföldre, Szibériába, Baskortosztánba utazott tanítani, tanulni, kutatni, világot látni. Ő tehette, hiszen européerségéhez kétség nem férhetett, neki semmit nem kellett bizonyítania. Nonkomformista volt orientációja mellett a tudományos közélethez való viszonya is. Saját elemi érdekeivel szemben sem volt hajlandó megtenni semmi olyat, amit méltatlannak gondolt. Semmilyen rang nem érdekelte, örök ellenzékiként szembement minden formalizmussal, inkompatibilis volt mindenféle hierarchikus szerveződéssel. Már-már önsorsrontón szabad, regulázatlan volt. Attila minden szempontból megtestesítette a reneszánsz embert. Tudásvágya nem ismert határokat. Nehéz lett volna őt könyvek nélkül elképzelni: konyhájában és az ágya mellett is oszlopokban álltak a szépirodalmi művek, a szakkönyvek, a grammatikák, a szótárak, az albumok. Falta őket, bennük élt. Beszélgetéseinkben folyamatosan hivatkozott rájuk, érvelt velük, bele-belefeledkezett egy-egy gondolatba, és egy ideig mindent ahhoz mért. De tudásszomja nemcsak a könyvekre szorítkozott. Végtelenül nyitott volt a világra, gyermekien csodálkozott rá mindenre, minden érdekelte, mindent meg akart tapasztalni, a maga módján meg akart érteni. Annak ellenére, hogy a tudomány, amiben a legotthonosabban mozgott, a nyelvtörténet az egyik legmódszeresebb humándiszciplína, Attila érdeklődése, tudása nem feltétlenül volt szisztematikus. Csapongó volt, megkóstolt mindent, ami felkeltette érdeklődését, mindenhez volt érdekes, újdonságnak ható megjegyzése, nonkomformista módon tudott érzékelni és értelmezni mindent. Tudása azonban inkább metaforákban élt, nem szigorúan végigvitt gondolatmenetekben. Egy-egy metaforával meg tudott ragadni, érzékeltetni tudott mindent, akár olyat is, amik a formális logika szabályai szerint talán még nem is voltak igazolva. Sokkal inkább művésze volt a gondolatnak, a tudományának, mintsem mestere. Éppen ezért nem meglepő, hogy szellemének tényleges létformája nem az írás volt, hanem a szóbeliség. Leginkább beszélgetve tanított, nem az - egyébként alapvetően népszerű - tanórái által. Beszélgetés közben szabadon asszociálhatott, nem volt korlátozva semmilyen szabály által, míg a tanítás szigorúbb, előzetes felépítést igénylő rendszeressége gyakran fárasztotta, sőt esetenként el is kedvetlenítette. A tanórán korlátozva voltak kapcsolatteremtési lehetőségei is, hiszen a magyar iskolarendszerben az egyetemisták „hallgatók”, nem pedig intellektuális útitársak. Márpedig őt a párbeszéd motiválta. Meg is tett mindent, hogy az órák hierarchiáját lebontsa, hogy néha zavarba ejtő ötleteivel meg tudja szólítani, aktivizálni tudja a hallgatókat. Sokszor féltettem attól, hogy csapongó gondolatmenetére, több mint sajátos előadásmódjára nem lesznek nyitottak a
