Nyelvtudományi Közlemények 112. kötet (2016)
Szemle, ismertetések - Nagy Zoltán - Fancsaly Éva: Dobó Attila (1955-2016) 393
Szemle, ismertetések 395 hallgatók, és nyilván volt is, aki nem értette, aki megmosolyogta, mégis sokkal többen voltak azok, akik rajongtak érte, keresték a társaságát. Igazi, a szó szoros értelemben vett tanítványa éppen ezért talán nincs is, nem mestere, hanem ihletője volt az embereknek. Ha végiggondolom kapcsolatunkat, nekem sem a tanórák jutnak eszembe, nem az ötlik fel, hogy első tudományosnak szánt szövegeimet olvasva hol nyújtott nyilvánvaló útmutatást. Hanem az, hogy sokszor végtelen beszélgetéseinknek köszönhetően hogyan nyitotta meg számomra a(z általa érzékelt) világot, hogyan formálta világlátásomat, hogyan ültetett el bennem gondolatokat, attitűdöket, amikből ma már ki sem tudom szálazni, hogy mi benne ő, és mi vagyok benne én. Érdeklődése nem ismert ugyan határokat, mégis voltak témák, amelyek mindennél jobban érdekelték. Lubickolt a különböző nyelvekben. Soknyelvűsége legendás volt, még sosem hallottam az általa ismert nyelvek felsorolását senki szájából úgy, hogy egy másik jelenlévő legalább egyet-kettőt ne tudott volna hozzáfűzni. Világvevő rádióján ráállt egy hullámhosszra, először azonosította, mely nyelvről, melyik országról van szó, majd grammatikák és szótárak olvasgatása után elkezdte érteni, miről beszélnek. Nyelvi érdeklődése alapvetően összehasonlító és történeti volt, egy-egy etimológia, nyelvi kapcsolat felismerése izgalmas kihívás, kaland volt számára. Közös terepmunkánkon is rendszeresen meg-megszakította a beszélgetést, hogy felhívja a figyelmet egy-egy általa felfedezett szóhasználat mögötti kultúrtörténeti háttérre, kapcsolatra. Ahogy írtam, Attila nem a módszeresség embere volt, nem végigvitt tervei dicsérik, hanem elsősorban ötletei. Aki dolgozott valaha vele együtt, az tudja, hogy leginkább valaminek a kitalálása érdekelte, a közös ötletelés volt az, ahol maximálisan lehetett rá számítani, a megvalósítás már kevésbé izgatta. Talán éppen ezért volt annyira gyakorlatiatlan a mindennapi életben is. Elegáns idegenként mozgott a „valóságban”, sokszor volt szüksége segítségre ahhoz, hogy boldoguljon a mindennapokban. Nonkomformista volt a hétköznapi életben is, nála szabadabb embert keveset ismertem: ezért volt egyetemi oktatóként, kutatóként vagabundus, goliard vagy éppen hobó, ha úgy tetszik. A világnál nyitottabb már csak az emberekre volt. Mint reneszánsz embernek, humanizmusához kétség sem férhetett. Mindenkivel szót talált, lételeme volt a beszélgetés. Ugyanúgy fordult neves professzorokhoz, vagy tolmácsként az akkori köztársasági elnökhöz, mint bármelyik szomszédjához is: őszinte érdeklődéssel. És arra rezonált, ha hozzá is így fordultak. Egy beszélgetés témájának nem intellektualitása, hanem a csevej nyíltsága, őszintesége határozta meg azt, hogy ő mennyire érezte jól magát benne. Elfogadott hiányosságokat, gyengeségeket, hibákat is, legkevésbé a képmutatást tolerálta. Nyitottságából eredt segítőkészsége is. Halála óta rengeteg helyen hallom, hogy kinek így, kinek úgy segített, kit így, kit úgy támogatott. A segítség számá
