Nyelvtudományi Közlemények 111. kötet (2015)
Tanulmányok - Cser András: A latin inflexiós allomorfiák morfofonológiája (The morphophonology of Latin inflectional allomorphy) 35
60 Cser András 5. A magánhangzók hangzóssága Láthattuk az eddig elmondottakból, hogy a magánhangzók hangzóssága (szonoritása) alapvetően meghatározza az allomorfok eloszlását a latin inflexiós rendszerekben. Érdemes tehát föltenni a kérdést, hogy mit is jelent a magánhangzók esetében a szonoritás, és látunk-e párhuzamos példákat más nyelvekben.25 A hangzósság általánosabb tárgyalásaiból (PARKER 2002, 2012, KENSTO- wicz 1997, Gordon 2006, De Lacy 2006, Gordon et al. 2012, Miller 2012) a következőket lehet leszűrni. A fonológiai leírások a magánhangzók esetében kétféle kontrasztot állítanak a középpontba, a felső-alsó és a centrális-periferiális dimenziót. Általános az egyetértés abban, hogy az alsó magánhangzók szonoritása nagyobb, mint a felsőké, és a perifériálisaké nagyobb, mint a centrálisaké. A hangzósság fonetikai megfelelői már jóval problémásabbak; az eddig javasolt paraméterek között található az intenzitás, a toldalékcső nyitottsága, az időtartam, az akusztikai energia csúcsértéke és a szájüregi nyomás csúcsértéke. Lehetséges, hogy nem egyetlen fonetikai paraméter definiálja a hangzósságot, bár az intenzitás kiemelt szerepet látszik játszani (ehhez 1. különösen PARKER 2002). A hangzósság a fonológiai viselkedés különböző formáiban nyilvánul meg, amelyek között természetesen összefüggés is lehet. A szótagsúly vagy a moraikusság, a hangsúlykerülés és a zöngétlenedésre való hajlam egy ilyen skála mentén osztja fel a magánhangzókat több nyelvben is (nyelvállás, periferialitás és hosszúság, 1. GORDON 2006: 123 kk., PARKER 2012, 2.4. rész). Az ilyen nyelvekben a nagyobb hangzósságú magánhangzók hozzájárulnak a szótagsúlyhoz, míg a kisebb hangzósságúak nem, és/vagy a nagyobb hangzósságú magánhangzók hangsúlyozhatóak, míg a kisebb hangzósságúak nem. Bizonyos nyelvekben a kisebb hangzósságú magánhangzók képesek zöngétlenedni, míg a nagyobb hangzósságúak nem (MILLER 2012: 285). A magánhangzók szonoritási skálája a latinban egyértelműen mutatja a nyelvállás meghatározó szerepét (felső vs. nem felső magánhangzók). A centrális—perifériális kontraszt nem játszik szerepet, hiszen a latinban nincsenek centrális magánhangzók. Az nem egyértelmű, hogy az elöl vs. hátul képzettségnek van-e bármi szerepe ebben a tekintetben. Láttuk, hogy a névszói inflexióban az [u] és az [i] között nincs különbség allomorfiák kondicionálása tekintetében, míg az igéknél az [u] és a mássalhangzóra végződő tövek között nincs különbség. 25 Spaelti (2004) magától értetődőnek veszi, hogy a tővégi magánhangzók a hangzósság alapján oszthatók három csoportra az inflexiós allomorfiák környezeteiként, de a hangzósságot mint olyat egyáltalán nem tárgyalja, így érvelni sem érvel ezzel kapcsolatban. Emonds - Spaelti 2005-ben és Emonds 2014-ben a hangzósság fogalma föl sem merül, bár az előbbiben egy helyen (17. o.) találunk egy utalást „nagyobb hangzósságú” (vagyis nem felső nyelvállású) magánhangzókra.
