Nyelvtudományi Közlemények 111. kötet (2015)
Tanulmányok - Cser András: A latin inflexiós allomorfiák morfofonológiája (The morphophonology of Latin inflectional allomorphy) 35
A latin inflexiós allomorfiák morfofonológiája 61 Ebből vagy az a következtetés adódik, hogy az [u] hangzóssága kisebb, mint az [i]-é, vagy az, hogy az igék esetében valóban nincsenek [u]-ra végződő tövek, és az ilyenként ismert igék valójában mássalhangzós (vagyis [uw]-) tövek mind az imperfectumban, mind a perfectumban. A hangzósságnak megfelelő fonetikai tulajdonságok a latinban többnyire nem rekonstruálhatók, bár bizonyos jelek arra mutatnak, hogy a felső nyelvállású magánhangzók rövidebbek lehettek, mint a nem felső nyelvállásúak, Konkrétan SEN (2015) amellett érvel, hogy az [i] fonetikailag rövidebb volt a többi hosszú magánhangzónál; ha hasonló érvek nem szólnak az [u] relatív rövidsége mellett, akkor ez egy gyenge jele lehet a két magánhangzó közötti aszimmetriának. Ami a magánhangzók viselkedését illeti, az eltérő minőségű szegmentumok nem mutatnak eltérést sem a szótagsúlyhoz való hozzájárulásuk, sem a hangsúlyozhatóságuk tekintetében; magánhangzó-zöngétlenítő folyamatok pedig nem léteztek a latinban. Úgy tűnik tehát, hogy a klasszikus latinban a magánhangzók hangzósságának az egyetlen funkciója az, amit az inflexiós morfológiában látunk. Érdekes, hogy ennek párhuzamait nemigen találjuk az irodalomban. Vannak esetek, ahol az allomorfok megválasztásában szerepet játszik az, hogy a magánhangzók felső vagy nem felső nyelvállásúak (pl. az udihében, 1. NEVINS 2011), ez azonban egyetlen bináris jegy; Anttila (1997) említi a finn többes birtokos ragot, amelynek az allomorfjait a szókészlet egy kis részében a tővégi magánhangzó szonoritása (azaz nyíltsága-zártsága) alapján választja meg a nyelvtan, de itt más tényezők is szerepet játszanak (szóhosszúság, hangsúly és szótagsúly), és a hatás még így sem szisztematikus, hiszen egyetlen morfémát érint egy igen gazdag morfológiai rendszerben. A latinban ezzel szemben a magánhangzók hangzóssága az egész inflexiós rendszer allomorfíkus váltakozásainak alapvető szervező elve. 6. Összefoglalás Ez a dolgozat azt mutatta be, hogy a magánhangzók szonoritási (hangzóssági) skálája miként funkcionál a latin nyelv morfofonológiájában. Kimerítően bemutattuk mind az igei, mind a névszói morfológiában jelentkező allomorfíkus váltakozásokat. Eme váltakozások túlnyomó többsége világosan illeszkedik a hangzóssági skála által meghatározott mintázathoz; némelyik relevánsán nem értelmezhető, de egyik sem mond neki ellent oly módon, hogy a skálán megszakított (vagyis nem egybefüggő) eloszlásban jelentkezne. Az allomorfía eme rendszerének legérdekesebb vonatkozása talán a mássalhangzók és a magánhangzók határmezsgyéje, ahol egyfelől a felső nyelvállású magánhangzók, másfelől a félhangzók találhatók. Ezek közül az előbbiről részletesen szóltunk; az utóbbit néhány megjegyzésben érintettük. Reményünk szerint a dolgozat hozzájárul majd a skála-alapú morfológiai és morfofonológiai jelenségek jobb megértéséhez.
