Nyelvtudományi Közlemények 109. kötet (2013)
Tanulmányok - Tóth Valéria: Szempontok a források személyjelölő szerkezeteinek értékeléséhez (Notes on the use of onomastic data found in medieval sources) 227
Szempontok a középkori források személynévi adatainak értékeléséhez 245 nem következtethetünk biztosan a nevet viselő személy etnikumára, ám a korai évszázadokra vonatkoztatva rögtön azt is hozzáteszi, hogy „ha az Árpád-korban a személy magyar, azaz közszói eredetű nevet viselt, akkor valószínűleg magyar etnikumú volt. Ha környezetétől jövevénynevet kapott, akkor feltehető, hogy ő maga vagy valamelyik őse idegen etnikumú volt” (1997a: 72). Most tekintsünk el attól, hogy egyet lehet-e általában érteni az itt tett megjegyzéssel (tehát azzal, hogy a személynév valamilyen módon utalhat etnikai hovatartozásra) vagy sem, az „ő maga vagy valamelyik őse” megszorítással maga Fehértói húzza ki a talajt az etnikai következtetések alól, hiszen e kitétel értelmében az is előfordulhat, hogy az adott személynévi adat korára vonatkozóan nem, csak esetleg valamely régebbi korszakra (az illető „ős” idejére) nézve lehet etnikai vallomása a névformának. Ez pedig burkoltan mégiscsak azt jelenti, hogy a Kárpát-medence etnikai összetételének meghatározására egy adott korszak személynévi adatai nem alkalmasak. Azt ugyanakkor, hogy Fehértói Katalin ezt mégsem egészen így látta, jól mutatja az ugyanezen írásban másutt olvasható határozott állásfoglalása. Az „Árpád-kori kis személynévtár” névanyagára (öt Árpád-kori, 1138-1240 közötti oklevél 6800 - zömmel az alsóbb társadalmi rétegbelieket megnevező - személynevére) támaszkodva, nyelvészeti-névtani vizsgálat eredményeként azt emeli ki a szerző, hogy a 12-13. században Magyarországon élő szolgálónépek nagy többsége (a 80%-a) nem magyar eredetű nevet viselt. Az ebből levont, immáron történettudományi természetű konzekvencia azonban már meglehetősen kategorikus: a névanyag etimológiai összetétele azt mutatja, hogy az itt talált földművelő réteg „biztosan” szláv etnikumú volt, majd a kereszténység felvétele és a Kárpát-medencébe beköltöző nyugati papok, lovagok, földművesek a névhasználat alakulásában fontos szerepet játszottak (1997a: 75, illetve fordított aspektusból, de ugyanerre jutva lásd még 1997c: 243, 245 is). Erre mint a nyelvész szakma egyik fontos képviselőjének a részéről megfogalmazott véleményre is támaszkodik a történész Kristó Gyula a Szent István kori Magyarország etnikai összetételét vizsgáló nagyívű tanulmányában (2000), és száll vitába Kniezsa Istvánnal (1938, 1958) felróva neki, hogy a konkrét forrásvizsgálatok helyett prekoncepciókra hagyatkozott. Eleinte a józan mértéktartás vezeti Kristó tollát több vonatkozásban is: arra hivatkozik egyrészt, hogy a névdivat nagy mértékben korlátozza annak a lehetőségét, hogy a személynevekből a viselőik etnikai hovatartozására következtetni lehessen (2000: 30); másrészt pedig azt is jelzi, hogy a Szent István korából a forrásokban ránk maradt mindössze 43 személynévi adat a korabeli társadalom egészének etnikai összetételét nem reprezentálhatja olyan módon, ahogyan a ránk maradt egykorú helynévanyag (i. m. 30).24 Arra viszont reális esélyeket lát, hogy a Fehértói által is használt személy24 Az persze más kérdés, hogy a helynévanyag kapcsán tett megállapításait - foként hibás módszertani elvei miatt - szintén erős kritikával kell fogadnunk (lásd ehhez
