Nyelvtudományi Közlemények 109. kötet (2013)
Tanulmányok - Tóth Valéria: Szempontok a források személyjelölő szerkezeteinek értékeléséhez (Notes on the use of onomastic data found in medieval sources) 227
246 Tóth Valéria névanyag, az 1138-1240 közötti időszak forrásanyaga és annak vizsgálati eredményei, arányszámai alapján etnikai következtetéseket megfogalmazhasson (i. m. 31). Ezen a ponton azonban a következtetései megokolatlanokká válnak: pusztán abból, hogy az 1138-1240 közötti öt forrás 20%-ban tartamaz magyar (belső) keletkezésű és 80%-ban idegen eredetű személynevet (itt most az etimológia problematikusságát nem is említem), semmiképpen sem következik az, hogy a korabeli lakosság 20%-a volt magyar, 80%-a pedig idegen etnikumú. Azt a véleményt pedig még kevésbé lehet módszertanilag megindokolni, amit mindezek alapján Kristó Szent István idejére vonatkozóan - mindenféle érvelést mellőzve - megfogalmaz: azt tudniillik, hogy all. század első évtizedeiben még nagyobb lehetett az idegen (döntően szláv), és még kisebb a magyar személynévanyag, mint amit a 12-13. század forrásaiban tapasztalunk. „S amennyiben ezt - megfelelő óvatossággal - etnikai értékekre vonatkoztatom, csak az következhet: a honfoglaló és a kora Árpád-kori Kárpát-medencében (Magyarországon) a magyarság számbeli kisebbségben volt az idegen etnikumokkal (főleg szlávokkal) szemben” (i. m. 34). Nem vitatom azt, hogy így is lehetett (etnikumtörténeti vizsgálatokba e helyütt nem bocsátkozhatom), csak azt vitatom, hogy a fent bemutatott névtörténeti elemzési módszerrel megalapozottan lehet ilyen vagy ehhez hasonló, de akár ezzel ellentétes következetéseket levonni. A módszertani buktatók között azt is meg kell említenünk, hogy a közszói eredetű magyar nevek kategóriáját nem egységesen értelmezik, határozzák meg a kutatók, s ennek is lehetnek következményei az etnikai forrásérték tekintetében. A nyelvtudomány képviselői a nyelvi változások természetét szem előtt tartva magyar eredetű személynévnek tekintik a magyarban meghonosodott jövevényszavakból alakult személyneveket is (pl. Unoka, vö. szí. vnuka, TESz 3: 1034, EWUng 2: 1578; Péntek, vö. óe. szí. pqtbkb, TESz 3: 156, EWUng 2: 1142; Árpa, vö. tör. arpa, TESz 1: 180, EWUng 1: 50). Kristó ugyanakkor ezt az elvet csak a későbbi korokban élt személyekre vonatkoztatva tartja alkalmazhatónak, amikor is a török vagy szláv eredetű közszó már „teljesen” magyarnak minősült, és „minél korábbi időben bukkan elő idegen eredetű néven [értsd: idegen eredetű (jövevény)szóval azonos alakú néven - T. V.] szereplő személy, annál kevésbé indokolt ez az eljárás, mivel akkor még az idegen szó csak úton volt (vagy még úton sem), hogy a magyar szókincs részévé, jövevényszóvá váljék” (2000: 33). E hibás módszertani elvhez tartotta magát akkor is, amikor a török, szláv stb. eredetű nevek kategóriájába sorolta be a Tihanyi alapítólevél helynévi szórványait is, ha azok török, szláv stb. eredetű közszóból alakultak, függetlenül a névformák egyértelműen magyar morfológiai szerkezetétől (a kritikájához lásd Hoffmann 2010a: 230-231, Hoffmann 2007, illetve 2010a: 230-231). Itt jegyezzük meg azt is, hogy a helynevek alapjául szolgáló személynevek etimológiai eredete etnikai vonatkozású következtetésekhez semmiképpen sem szolgálhat alapul (i. m. 228).
