Nyelvtudományi Közlemények 109. kötet (2013)
Tanulmányok - Tóth Valéria: Szempontok a források személyjelölő szerkezeteinek értékeléséhez (Notes on the use of onomastic data found in medieval sources) 227
244 Tóth Valéria vallomásán kívül - bármennyire sajnálatos - nem hordozza magában további messzemenő magyar őstörténeti, társadalom- és művelődéstörténeti következtetések lehetőségét” (2003: 19). Noha e meglehetősen szkeptikus állásponttal - ebben a végletes formájában legalábbis - nemigen érthetünk maradéktalanul egyet, a véleményben tükröződő intelem mindenképpen mértéktartásra kell, hogy figyelmeztessen a forrásainkban ránk maradt személyjelölő formák elemzésekor. Az óvatosságra pedig különösen nagy szükség van akkor, amikor olyan fontos kérdésekben használjuk fel a tulajdonneveink, köztük a személynevek tanúságát, mint a Kárpát-medence korai etnikai viszonyainak a feltérképezése. Minthogy a nyelven kívüli forrásérték terén e problémakörnek van véleményem szerint messze a legnagyobb súlya, a személynevek történettudományi hasznosításának lehetőségeit (illetve az esetlegesen felmerülő kételyeket) ezen keresztül mutatom be.21 Annak, hogy ebben a kérdésben milyen sokféle fogódzót igyekeznek megragadni a kutatók, az áll a hátterében, hogy a komplexitásigény a forráshiányos korok vizsgálatát még fokozottabban jellemzi (lásd ehhez Hoffmann 2007: 17).22 A nyelvészeti szakirodalomban az oklevelekben dokumentált személynevek etnikai azonosító szerepéről kétféle vélekedést olvashatunk. Az egyik felfogás szerint a személynevek használatát minden korszakban olyan mértékben meghatározza a divat, hogy a török, német, szláv vagy éppen francia etimonú nevek semmiképpen sem utalhatnak viselőjük etnikai hovatartozására (vö. pl. Gombocz 1915: 17, Melich 1930: 125, Pais 1966: 6).23 A kérdésben sajátosan kettős álláspontot képviselt Fehértói Katalin, aki hangsúlyozta ugyan, hogy mivel a divat minden korban meghatározó szerepet játszik a névadásban, egy-egy név eredete alapján 21 Társadalomtörténeti szempontból hasonlóan nagy port kavart elsősorban történész berkekben a foglalkozásnévvel azonos családnevek forrásértékének kérdése. A nagyfokú érdeklődés persze nem véletlen, hiszen a történészek számára itt nem kevesebb a tét, mint az, hogy fölhasználhatók-e a források foglalkozásnévi elemei a középkori gazdaság és társadalom vizsgálatához, avagy nem (amennyiben ezek az elemek tényleges foglalkozásjelölő szerepüek, akkor a válasz igen, ha viszont öröklődő családnevekként állnak a forrásokban, akkor a válasz nem). A korábbi kutatásokat is összefoglalva fontos módszertani elveket, fogódzókat fogalmazott meg nemrégiben Gulyás László Szabolcs a (latin vagy vulgáris nyelvi) foglalkozásnevek közszói, illetve személynévi (családnévi) funkciójának elkülönítésére, s tett javaslatot ennek figyelembevételével e nyelvi elemek történettudományi hasznosítására (2008). 22 E kérdéskörben néhány jellemző példára támaszkodva fontos módszertani javaslatokat is megfogalmazott írásában N. Fodor János (2012: 152-156) és Szentgyörgyi Rudolf (2012) is. 23 Ez a felfogás is befolyásolta azt, hogy etnikai kérdésekben a nyelvészek, történészek egyaránt szívesebben nyúltak a helynevek vallomásához: azok használatában - több más előnyös tulajdonságuk mellett - a divat a klasszikus értelemben nem játszott szerepet.
