Nyelvtudományi Közlemények 109. kötet (2013)
Tanulmányok - Tóth Valéria: Szempontok a források személyjelölő szerkezeteinek értékeléséhez (Notes on the use of onomastic data found in medieval sources) 227
242 Tóth Valéria funkciója van (1960: 137-138). E véleményekhez az alábbi megjegyzéseket fűzhetjük hozzá. A névadás aktusa két aspektusból közelíthető meg: a névadás körülményeit (azaz pragmatikai szempontokat) előtérbe állítva az alapján határozzuk meg az egyes névfajtákat, hogy miként juthat a névviselő hozzájuk; kognitív nézőpontból közelítve pedig a név funkciójára vagyunk figyelemmel (vö. Hoffmann 2008: 10- 11). Névelméleti síkon, rendszertani leírást végezve e szempontok alapján az egyes alapnévfajták jegyei jól megragadhatók és szabályokba, definíciókba foglalhatók, de amint az Árpád-kori oklevelek személyjelölő elemeire, vagyis az egyes konkrét esetekre vonatkozóan kellene - pusztán a források rendelkezésünkre álló szövege alapján - nyilatkoznunk arról, hogy az adott személy milyen körülmények között kapta például a Farkas nevet, s annak az ő esetében milyen jelentéstartalma (motiváltsága) volt, ennek megállapítására vajmi kevés esélyünk nyílik. A források ugyanis az egyes személynévadási aktusok hátteréről, körülményeiről nem (vagy csak nagyon ritkán) adnak hírt.17 Ráadásul a közszói eredetű nevek nem is feltétlenül leíró, sajátosságjelölő elemként kapcsolódtak hozzá az illető személyhez, hanem lehetett ezeknek a névformáknak pusztán azonosító szerepe is, hiszen a személynévrendszer minden korszakában a meglévő elemek a szóbeliségben, a szokásokban élő „névlistaként” is alapul szolgálhattak (referáló funkciójú névként) a névadáshoz.18 A közszóval egybeeső névformák típusa természetesen nemcsak az Arpád-kor időszakára jellemző, hanem ott látjuk a nyomát a kései ómagyar korban is: a családnevek előzményét jelző névszerkezetekben, sőt lényegében ma is elevenen él a ragadványnevek motivációs rendszerében. Meglehetett továbbá az Árpád-kortól időben visszafelé haladva, az ősmagyar korban is, noha ezt adatokkal nem, csupán névrendszertani érvekkel tudjuk alátámasztani. Márpedig az a szemlélet, amely a közszói eredetű névadásnak az ősmagyar korban, illetve az Árpád-korban más jellemzőit emeli ki - azt tudniillik, hogy e nevek közelebb eshettek a közszavakhoz, sőt akár közszói státusúak lehettek -, mint amelyek később jellemzőek voltak rá, nemigen fogadható el (lásd ehhez még Mozga 2013: 162 is). Ugyancsak névelméleti megfontolások alapján kell ellentmondanunk a Demeféle fokozatos névvé válás elképzelésének is. A név a mai felfogásunk szerint az esetek túlnyomó többségében a névadás aktusa által lesz névvé, vagyis „a névadás 17 Egyedisége miatt különösen értékes az az 1292. évi oklevél, amelynek egyik részletéből kiderül, hogy a benne szereplő szolgálóknak az úrnőjük adta idegen eredetű nevüket: „quasdam duas ancillas suas, nomine ipsarum dominarum Anglent et Ven is nominando” (MES 2: 335; idézi Berrár 1950: 68, 1960: 190) 18 Arra, hogy a valamely közszóhoz kapcsolható személynév nincs szükségszerűen összefüggésben a megfelelő köznév jelentésével, többen ugyancsak utaltak a névtani szakirodalomban (lásd pl. Benkő 1948: 44, Kálmán B. 1989: 12).
