Nyelvtudományi Közlemények 109. kötet (2013)
Tanulmányok - Tóth Valéria: Szempontok a források személyjelölő szerkezeteinek értékeléséhez (Notes on the use of onomastic data found in medieval sources) 227
232 Tóth Valéria lyek minél pontosabb rögzítése - jogbiztosító okok folytán - az oklevél-kiállító legalapvetőbb céljai és érdekei közé tartozott.6 3. A források személyjelölő szerkezeteinek értékelésekor nem szabad megfeledkeznünk arról, hogy a források jóvoltából előttünk a névhasználatnak az írásbeli szintje áll (és abból is csupán annyi, amennyi szerencsés vagy szerencsétlen véletlenek folytán ránk maradt), ez pedig nem azonosítható a névhasználat beszélt nyelvi valóságával, annak csupán egy szűk (és az írás közegéhez igazított) részletét tükrözi. Mivel pedig az oklevelek szövegeiben történő rögzítés egyúttal a természetes használati közegüktől eltávolítja, abból kiszakítja a személyneveket, az írástények felszíne mögött rejlő egykorú élőszóbeli névhasználat feltárásához további fogódzókra is szükségünk van. Az írásbeli névhasználat jellegével összefüggően további adatkezelési és -értékelési nehézségekkel is számolnunk kell. Azzal többek között, hogy az egyedi előfordulású adatokból nyilvánvalóan nem lehet reális, megnyugtató következtetéseket levonni (vö. Fehértói 1997b: 428), márpedig ilyenek főleg a korai időszak nyelvemlékeiben szép számmal akadnak. Ezt az elvet (minden bizonnyal kényszerűségből) a történészek - amint azt Kristó Gyula elismeri (1998: 188) - nem képviselték vizsgálataikban következetesen. Visszaköszön ez a probléma a nyelvészek munkáiban is. Benkő Loránd hangsúlyozta például korábban (a fenti alapelvnek is megfelelően), hogy a 950-951-ben készült „De Administrando Imperio”-ban (DAI) fennmaradt néhány személynév (Falicsi, Ezelech, Jutás) nyilván nem szolgáltathat megfelelő információkat az ősmagyar kor személynévadásáról (1950a: 19). Annyit azonban megengedhetünk, hogy a személynévrendszer állományi összetételét nagyvonalakban mégiscsak tükrözheti a kérdéses korszak gyér forrásanyaga is. A névhasználat részleteire irányuló megállapításokkal azonban sokkal óvatosabban kell bánnunk. E tekintetben csakis azzal a véleménnyel érthetünk egyet (az egynevűség elképzelésével szemben), miszerint az a körülmény, hogy a korai nyelvemlékeinkben a személyek általában egy néven (identifikáló szerepű személynéven) jelennek meg, nem több, mint az írásbeliség puszta felszíne, „az élő beszélt nyelvben azonban nagyon régi időktől kezdve jóval »mozgékonyabb« volt a névadási/néwiselési helyzet” (Benkő 2002: 25). Egyes szerencsés esetekben pedig az írásbeliség szintjére is beszüremkedtek egyazon személyre vonatkozóan váltakozó névhasználatot jelző személynevek (i. h.). Azt is fontos tudatosítanunk, hogy az írásbeli közeg magán viselheti az oklevél megszövegezőjének beavatkozását is: a latinizálási eljárások mögött bizonyosan 6 Itt jegyzem meg, hogy a különböző típusú források személynévi adatainak eltérő értékelési lehetőségeiről Slíz Mariann is szólt egy a Magyar Nyelvtudományi Társasaság felolvasó ülésén megtartott előadásában (2012).
