Nyelvtudományi Közlemények 109. kötet (2013)
Tanulmányok - Tóth Valéria: Szempontok a források személyjelölő szerkezeteinek értékeléséhez (Notes on the use of onomastic data found in medieval sources) 227
Szempontok a középkori források személynévi adatainak értékeléséhez 233 az oklevélíró nyelvi lenyomatát kell sejtenünk, de valószínűleg számolhatunk a beavatkozásával más síkokon is.7 Tekintve, hogy az ómagyar kori személynevek előfordulásának közvetlenül elérhető színtere az írásbeliség, a szövegvizsgálatokra az eddigieknél nagyobb hangsúlyt kell fektetnünk. Ez azt jelenti, hogy a személynévi adatokat a „gazdaszöveg” szerves részeként, és nem abból kiemelve célszerű interpretálnunk. Az utóbbi években Benkő Loránd visszatérően figyelmeztetett arra, hogy a „nagy történeti fontosságú tulajdonneveinket tartalmazó, korai szórványemlékeink helyesírását - és persze morfológiáját, szemantikáját, általános onomasztikáját - nem szabad csupán az elvonatkoztatott névanyagra korlátozva, a latin alapszövegtől elszakítva vizsgálni, hanem csak a teljes szövegösszefüggés fényében, különösképpen figyelve a szöveg egészének helyesírására, a »latinos« és »magyaros« írásmódú nevek viszonyára, a neveknek a latin szövegbe való morfológiai beilleszkedésére stb.” (2003: 70). Ilyen eljárással van csupán esélyünk megítélni az egyes nevek kényes filológiai kérdéseit. Ezzel persze nem kívánom a személynévtárak, kompendiumok hasznát, értékét megkérdőjelezni. Ellenkezőleg: a történeti személynévkutatás számos alapkérdése (a nevek tipológiai, névrendszertani vizsgálata) kapcsán ezek hiányában leküzdhetetlen akadályok tornyosulnának a kutatók előtt. Nem véletlen, hogy hosszú évtizedekig (sőt mondhatjuk: évszázadon át) emlegették nyelvészek és történészek egyaránt egy történeti személynévszótárnak - nemcsak a személynév-, de még a helynévkutatások szempontjából is - fájó hiányát (csupán néhány hivatkozás a hosszan folytatható sorból: Melich 1907: 169, Benkő 1949: 118, 247-248, Szabó T. 1940: 82, Kniezsa 1943-1944: 127, Temesi 1980: 242, Hajdú 2003: 333, B. Gergely 2004: 19, Slíz 2006: 171, 179 stb.), amin aztán Fehértói Katalin „Árpád-kori személynévtára” (ASz, 2004), majd az utóbbi években egyre több, ómagyar kori személynévanyagot elénk táró munka (pl. Slíz 2011b, N. Fodor 2010b) változtatott gyökeresen. Akkor azonban, amikor a személynévi adatok nyelv- és történettudományi forrásértékéről esik szó, nem lehet megkerülni a források szövegének (és a névadatok szövegkörnyezetének, illetve a forrás adatainak egymáshoz viszonyított) vizsgálatát. „Egy-egy oklevél vagy elbeszélő forrás magyar nyelvű szórványai ugyanis egymást kölcsönösen megvilágíthatják, akár helyesírási szempontból, vagy a latin és magyar alakok viszonya tekintetében, akár esetleg még névszerkezeti viszonyaikat illetően is” (Hoffmann 2007: 15). Ezért fontos a nyelvi adatokat annak a forrásnak az elemeként is interpretálnunk, amelyben előfordulnak. A latin nyelvű források szövegvizsgálatának fontossága nem új gondolat a nyelvészeti szakirodalomban: a magyar szórványelemek kapcsán a szükebb és tágabb kontextus sokszempontú értékelésének jelentőségére jó 7 E kérdéskör aprólékos feltárásához különösen jó vizsgálati terepet nyújtanak az olyan oklevelek, amelyeknek a hitelesített, megpecsételt példánya mellett a fogalmazványa is fennmaradt (ilyen például a Tihanyi összeírás 1211-ből).
