Nyelvtudományi Közlemények 109. kötet (2013)
Tanulmányok - Tóth Valéria: Szempontok a források személyjelölő szerkezeteinek értékeléséhez (Notes on the use of onomastic data found in medieval sources) 227
Szempontok a középkori források személynévi adatainak értékeléséhez 231 selik, melyek latin nyelvű szövegébe a magyar nyelvű szórványelemek beékelődése részben (birtokjogi érdekek követésével, részben pedig általános európai oklevélírói normákkal (és nyilván több más tényezővel) is összefüggésben állhat. Az oklevelek mellett a szórványemlékek másik típusába az elbeszélő történeti munkák, a geszták és krónikák tartoznak. Ezek nyelvi tekintetben közeli rokonságban vannak az oklevelekkel, hiszen azokhoz hasonlóan szintén latin nyelven íródtak, és nagy számban tartalmaznak szövegükben magyar nyelvi elemeket. Összeköti emellett e műfajokat a szerzőik köre is, akik valamennyien az egyházi értelmiség tagjai voltak, és jobbára azonos műveltséggel, képzettséggel rendelkeztek. Hasonlóság mutatkozik továbbá e műfajok céljai között is: „a történeti munkák egyik fontos célja ugyanis éppúgy a birtokjog igazolása volt az írásbeliség hitelesítő erejével, mint ahogyan az oklevelek ugyanezt a jog eszközeivel valósították meg” (Hoffmann 2009: 23, lásd még Benkő 1998a: 12-13). A rokonság, a hasonló jegyek ellenére azonban - éppen a műfaji eltérésekből adódóan - lényeges különbségek is tapasztalhatók a geszták, krónikák, illetve az okleveles források között. Amíg például az előbbi forrástípusban a névmagyarázatok, a latinizálások kimondottan jellegzetesek, mondhatni hozzá tartoznak e műfaj kellékeihez, névmagyarázatokra az oklevelekben elvétve is alig akadunk, a latinizálási eljárásoknak pedig jól kitapintható, többnyire következetesen alkalmazott szabályai vannak. Eltérések nem csupán a geszták és az oklevelek között jelentkeznek, hanem találunk ilyeneket az oklevelek egyes típusai körében is, elsősorban azok különböző kiállítási céljából adódóan. A jobbágyösszeírások5 személyjelölő szerkezeteinek jellegét például alapjaiban határozza meg az a körülmény, hogy a kiállítóinak a feladata a birtok nagyságának, a telkek és az azokon élő személyek számának rögzítése volt. Az ilyen jellegű forrásokban ezért a személyek maguk alig jönnek számításba, inkább csak a számuknak van jelentősége: így pedig nem meglepő, hogy bennük az egyetlen névvel álló személyjelölések még a 14. század utolsó évtizedében (pl. az 1389. évi összeírásban) is jellegzetesek (Fehértói 1969: 27). Aligha lehet kérdéses, hogy személynév-történeti forrásként az ilyen hátterű nyelvemlékek egészen más módon vehetők figyelembe, mint azok, amelyekben a szemé5 Az összeírások, lajstromok, tizedjegyzékek a szórványemlékek tipizálásakor több munkában is az oklevelektől elválasztva, külön kategóriában szerepelnek, bizonyára nem függetlenül az eltérő általános jellemzőiktől (lásd pl. Benkő 1967a: 40-41, Slíz 2011a: 209, 227). Mások ezeket a forrásokat egységesen az oklevelek között tartják számon (Hoffmann 2009). A diplomatikai szakirodalomban (vö. pl. Érszegi 1986: 12, 1994: 504, Solymosi 2001: 153) olvasható oklevél-definíciók alapján e helyütt én sem tartottam lényegesnek e forrástípusok elkülönített kezelését, noha a fentiekben is jelzett különbségek magyar nyelvi anyaguk értékelésében is feltétlenül figyelembe veendők.
