Nyelvtudományi Közlemények 107. kötet (2010-2011)
Tanulmányok - Honti László: Personae ingratissimae? A 2. személyek jelölése az uráliban (Personae ingratissimae? The marking of second person in Uralic) 7
30 HoNTi László lengs werdgij voor hét enk. gebruikt, terwijl hét oude du (vgl. hd. du \jij}) verdween aan hét eind van de 16e eeuw” (Van Veen-Van der Sijs 1997: 336, vő. még 563).22 Az angol ye ’te; ti’ és a you ’Ön, Önök; te; ti’ és az ezen szócikkben említett egyéb germán névmások hasonló tanulságokkal szolgálnak, „ye ji, ji (arch, and joc., diai.) nőm. pl. of 2nd pers. pron. OE. ge - OFris. ji, OS. gi, ge (Du. gij), OHG. ir (G. ihr), ON. ér (:- *jér), analogically modified forms (after the 1st pers. pron., e. g. OE. ge after we, OHG. ir after wir, ON. ér after vér) of CGerm. *juz:, accented *jüs, repr. by Goth, jus, f. *ju- (with pi. ending); see you, your” (Onions 1998: 1018). „you jü, ju, )ә orig, accusative and dative pi. of the 2nd pers. pron. (see thou); began to be used XV for nom. YE and somewhat earlier (XIV) as a substitute for thee and thou in respectful address to a superior; also from late XVI as an indef. pron., ’one’, ’anyone’” (Onions 1998: 1021). „Аналогическим воздействием объясняется и удивителньное превращение итальянского наречия а ’здесь’ в объектную форму местоимения 1 л. мн. ч. ’нас, нам’. Этот переход объясняется наличием в языке двух омофоничных слов vi ’там’ из лат. ibi и vi ’вас’ из лат. vos. В сознании говорящего эти лексемы были отождествены, и поэтому а ’здесь’ (из лат. ессе hie ’вот это’) по аналогии вытеснило исконное личное местоимение (которое, происходя из лат. nos, по идее, должно было звучать *ш)” (Babaev 2009: 127), vagyis itt nem a szukcesszivitás, hanem a hangtani (vi ’ott’ ~ vi ’titeket’) és a fogalmi rokonság (ci ’minket; nekünk’ ~ vi ’titeket; nektek’) játszott szerepet. - Ezt támogatják az olasz etimológiai szótárak is: a ci a vulgáris latin *hicce ’itt’ (< klasszikus latin „hic ’itt’ + -ce enklitikus partikula”, 12. századi fejleménynek a) folytatója ( így: De Mauro - Mancini 2000: 387; lásd még Cortelazzo-Cortelazzo 2008: 335,1812; Nocentini 2010: 223, 1317; Patota 2010: 349-350); a ci egyúttal a női pl. 1. személyű névmás hangsúlytalan változata is, a női ’nektek’ funkciója is van (Patota 2010: 349); a vi a voi pl. 2. személyű névmás hangsúlytalan változata is, és a voi ’nektek’ funkciója is van (Patota 2010: 2003). A cé ’van, létezik; es gibt, there is’, ci sono ’vannak, léteznek; es gibt, there are’ szinonimája is lehet, ti. a ci pedig a vi használatára hatott: vi é ’van, létezik; es gibt, there is’, vi sono ’vannak, léteznek; es gibt, there are’, például: cera ипа volta un re Volt egyszer egy király’, non vi é nessuno ’nincs ott senki’, de a mutató névmási funkció a latin ibi ’Iá; ott, amott (messzebb)’ adverbiumtól származik (De Mauro - Mancini 2000:2273). Az olasz és a román névmásokról: „Latin illui, illáéi > olasz lui, román lui, ei. - Ez 22 „gij [személyes névmás] ighi (többes számú 2. személy) 1220-12401 vö. gót jüs [ugyanaz], a holland szó vokalizmusa az ik ’én’ függőeseti mij alakja hatásának köszönhető; az eredeti szókezdő; egy sor frank dialektusban g-vé lett, de az ingveónban nem. A középkorban érvényesült domináns brabanti pozíció folytán a gij alak uralkodott az írásbeliségben. De sokáig élt még az előkelő stílusban. A Holland tartomány feltörésével azonban a jij győzedelmeskedett. Eleinte a gij volt a többes számú 2. személy alanyesetű formája: de a gij lassacskán egyes számi formává lett, miközben a régi du (vö. felnémet du [’te’]) a 16. század vége felé kiveszett a nyelvből.”
