Nyelvtudományi Közlemények 105. kötet (2008)

Szemle, ismertetések - Ladányi Mária: Magyar nyelv (The Hungarian Language) (főszerk. Kiefer Ferenc) 417

viszonylatban megjelenő újabb kézikönyvek jellegzetességeire, ill. a kézikönyv fogalmának megváltozott tartalmára hivatkozva - elhárítja. Ennek ellenére ezeket a kérdéseket az új változat kapcsán is érdemes érintenünk. Ami az egységes elméleti háttér hiányát illeti, a legfőbb kérdés az, hogy ennek a könyvnek (vagy általában egy ilyen jellegű könyvnek) az esetében számonkérhető-e egyáltalán a hiányzó egységes nyelvelméleti háttér vagy sem. A jelen, ill. a 2003-as kézikönyv grammatikai fejezeteinek (Siptár Péter hangtani, Kiefer Ferenc alaktani és E. Kiss Katalin mondattani fejezetének) előzményeit jelentő írások először a művelt nagyközönségnek szánt „Új magyar nyelvtan" első kiadásában jelentek meg, 1998-ban. Az „Új magyar nyelvtan" -tematikai egységességének megfelelően - viszonylag egységes, formális nyelvelméleti háttérre épült. A jelen kötet esetében többé-kevésbé ugyanezt a formális felfogást képviselik a kötet első részében a nyelvészet területeiről, a szó faj okról, a szemantikáról és a pragmatikáról szóló új fejezetek is (a szerzők a fejezetcímek sorrendjében: Nádasdy Ádám, Kenései István, Kiefer Ferenc - Gyuris Beáta, Németh T. Enikő), míg a Tolcsvai Nagy Gábor által írt szövegtani fejezet - vizsgálati témájának jellegéhez kötődően is - funkcionális felfogású. Formális felfogásban íródott a harmadik részben található neurolingvisztikai fejezet is (szerző: Bánréti Zoltán). Az összes többi fejezetben a szerzők az általuk bemutatott terület aktuális állása szerinti, az adott területen kidolgozott elméleti és módszertani hátteret hasznosították, amely az érintett kutatási terület jellege szerint jobban vagy kevésbé illeszkedik a nyelvleírási fejezeteket szinte kivétel nélkül jellemző formális szemlélethez. így például a nyelvtechnológiai fejezet (szerzők: Prószéky Gábor - Olaszy Gábor - Váradi Tamás) jellegénél fogva jobban illeszkedik, míg a nyelvjárási és szociolingvisztikai indíttatású fejezetek - így a „Nyelvjárások, regionális nyelvváltozatok" (szerző: Kiss Jenő), „A határon túli magyar nyelvváltozatok" (szerző: Kontra Miklós), „A magyarországi magyar nyelvhasználat variabilitásáról" (szerző: Kontra Miklós), a „Kétnyelvűség és többnyelvűség" (szerző: Borbély Anna), „A magyarországi siketek közössége és a magyarországi jelnyelv" (szerzők: Bartha Csilla-Hattyár Helga-Szabó Mária Helga), a „Nyelvtervezés, nyelvpolitika, nyelvmüvelés" (szerző: Sándor Klára) és a „Nyelv és jog" c. fejezet (szerző Kontra Miklós) - (e kutatások természeténél fogva) nem tudnak illeszkedni a formális szemlélethez, funkcionális nyelvelméleti hátteret igényelnének. Mivel a formális elméleteket a szinkrón leírásra, ill. a nyelvi kompetencia modelljeiként dolgozták ki, értelemszerűen az uralisztikai, ill. nyelvtörténeti témájú fejezetek - így „Az uráli nyelvek tipológiai jellemzése" (szerző: Bakró-Nagy Marianne), „A magyar mint uráli nyelv" (szerző: Sipőcz Katalin), „Az ősmagyar kor" (szerző: Horváth László), „Az ómagyar kor" (szerző: Korompay