Nyelvtudományi Közlemények 105. kötet (2008)

Vitafórum - Schütz István: A múlt nyomasztó öröksége : Gondolatok egy új román monográfiáról (Sala, Marius: De la latină la romănă [A latintól a románig]) (The weight of the past. Thoughts on a new Rumanian monograph) 343

társadalom az állam korában] (1981: 23-47) c. terjedelmes tanulmányában, a címben használt kiabálóan anakronisztikus állam szó ellenére, feltétlenül dicsérendő az az aprólékos munka, amivel a szerző és csapata az antik világ minden elérhető írott emlékét átböngészte, hogy lehetőleg részletes és hiteles képet rajzoljon a dák társadalomról. És azért is meg kell dicsérnünk, hogy tanulmányában „ebből viszont arra lehet következtetni", vagy „ennek alapján feltételezhető", avagy „ezek szerint nyilvánvaló" szavakkal kezdődő mondatok helyett ilyen megállapításokat lehet olvasni: „nem lehet megállapítani", vagy „kevés adatunk van ahhoz, hogy következtetést vonhassunk le belőlük", avagy „ezt a kérdést még tovább kell vizsgálni". Igen, a szerző semmit sem próbál szépíteni, amikor a dák társadalom plebsének a régészeti leletek által is tükrözött nyomorúságos és primitív életkörülményeiről ír. Ami pedig az Al-Dunát illeti, a folyószakasz csak évszázadokkal később, Justinianus korában vált valóban „római" folyóvá, ekkor még a görög Hiszter vagy Iszter néven (vö. Parisztrion, majd később Paradunavon théma), amikor Nea Romé ('Új Róma'), azaz Bizánc hajóhada uralta a folyót a torkolatvidékétől a Vaskapu szorosig. Persze nem ez az első eset ebben a monográfiában, hogy a szerző a római jelző használatával megtéveszti azoknak az olvasóinak a zömét, akiknek ezt a művét szánta, hiszen csak a történész tudja, hogy a bizánci uralkodók és vezető rétegek nemcsak birodalmukat tekintették „Új Rómának", hanem magukat is rómaiaknak nevezték. (A török hódítók éppen Bizáncnak erről a „latinos" nevéről nevezték az elfoglalt balkáni területek nagy részét Ruméliának, a keresztényeket pedig rumiknak (< a bizánci romé, romi 'római', illetve a törökök értelmezése szerint 'keresztény' jelentésű szóból). 3. Dácia Traiana romanizálása A dáciai romanizálás egyik legfontosabb előmozdítója kétségtelenül a megszálló római hadsereg volt, a katonai táborok körül kialakult kereskedőtelepekkel (cannabaé). Tudjuk, számtalan korabeli feljegyzés maradt róla, hogy Dácia Traiana provinciában az aurelianusi kivonulásig két teljes légió állomásozott. Az is vitathatatlan tény, hogy a római légiók teljes létszáma a császárság korában érte el a 6 000 főt. Vajon milyen forrásból merítette Marius Sala a 60 000 római katonát (azaz nem kevesebb mint tíz légiót), akiket szerinte a hódítást követően nyomban Dáciába vezényeltek (Sala 21)? Ugyanezt a kérdést tehetjük fel a szerzőnek a 2. században a provincia 44 római városáról, majd a később (az aurelianusi kivonulást követő időkből) feltárt „több mint 160 dák faluról" szerzett ismereteivel kapcsolatban is (Sala uo.). Sala monográfiájában