Nyelvtudományi Közlemények 105. kötet (2008)

Vitafórum - Schütz István: A múlt nyomasztó öröksége : Gondolatok egy új román monográfiáról (Sala, Marius: De la latină la romănă [A latintól a románig]) (The weight of the past. Thoughts on a new Rumanian monograph) 343

nyelvemlékek nem maradtak fenn. A szerző a francia nyelv történetéből az 5-6. század folyamán a mai Franciaország területére bevándorolt bretonok (kelta etnikum) nyelvét említi meg, mint a gallok nyelvének az unokatestvérét, amelyiknek a segítségével a kutatók megpróbáltak fényt deríteni a bretonnal rokon gall nyelvre, a francia nyelv szubsztrátumára. A román esetében a kutatók az albán nyelvvel próbálkoztak, amit a román nyelv unokatestvérének tekintenek. Az albán nyelvet ugyanis a kutatók többsége (sic!) a trák egyenes leszármazottjának véli, szemben az illír eredetet valló kisebbséggel (?). „... Miközben a dákok elsajátították a latin nyelvet, ez utóbbi bizonyos változásokon ment át, és ezáltal kezdett eltérni a Római Birodalom más provinciáiban beszélt latin nyelvtől. (Sala 18) (Ezt a latin nyelvet a szerző Fischer említett (1985) művére hivatkozva, ettől kezdve csak dunai latinként említi!) A rómaiak által leigázott és a latint elfogadó lakosság nyelvéből a latinba átvett és megőrzött elemek összessége képezi az újlatin nyelvek szubsztrátumát. A román nyelv esetében a szubsztrátum a trako-dák..." Sala tehát először a görög auktorok által említett gétákat azonosítja a dákokkal, aztán a geto-dákokat hirtelen - minden magyarázat nélkül! - trakodákoknak nevezi, és ezektől a trako-dákoktól származtatja az albánokat is, mint a románok „unokatestvéreit"! Később kifejezetten Grigore Brancus román „trako-dakológusra" hivatkozik, aki, felhagyva Iosif I. Russu román epigráfus önkényes szószármaztatásaival (lásd Fehér foltok a Balkánon c. monográfiánk első részét - Schütz 2002), a tudományos követelményeknek megfelelő tárgyilagossággal látott hozzá az albán és a román közös szókincsének elemzéséhez, de többségükben elfogadott etimológiáiról kijelentette, hogy ezeket a szavakat „a dáciai latin nyelvű kolónusok vették át a nyelvi szubsztrátumból és adták át később a maguk latin szókincsével együtt az őslakosságnak" (Bräncus 1983: 186). A képet még zavarosabbá teszi a népvándorlás korabeli etnikumok szerepének sommás összefoglalása. A szerző megállapítja hogy a román nép kialakulásának időszakában „kapcsolatba került a korábbi Dácia provinciában vagy a szomszéd területeken található etnikumokkal" (Sala 19). Ezek közül nem mindegyiknek maradtak nyomai a román nyelvben. „Ismeretes a germán etnikumok esete, amelyek jelenlétére a egykori Dácia területén nyilvánvaló bizonyítékok vannak (akár csak arra hivatkozzunk, hogy létezett egy püspökség is, aminek a vezetője, Wulfila, volt az első, aki a Bibliát az egyik germán nyelvre lefordította) (Sala uo.), de a filológusok egyetlen román szónak a gót eredetében sem tudtak megegyezni (a legtöbben csupán a román nasture 'gomb' < gót nastilo ua. szót fogadják el ilyen eredetűnek). A Dácia kiürítését követő, sokat vitatott évszázadokat érintő fejezet ismertetésénél még részletesebben vissza kell térnünk ennek az időszaknak a