Nyelvtudományi Közlemények 105. kötet (2008)

Vitafórum - Szépe Judit: Rövidzárlat és kisiklások a nyelvi realizáció szintjei között (Huszár Ágnes : A gondolattól a szóig : A beszéd folyamata a nyelvbotlások tükrében) (Short circuit and derailments between the levels oflinguistic realisation) 312

1. „A nyelvbotlás" című fejezet (15-40) a definiálás és az osztályozás problémáit mutatja be. A szerző saját definíciójának megfogalmazásánál felmerül egy igen fontos, ám ritkán hangsúlyozott, szociolingvisztikai kritérium: a beszélő idiolektusához való viszonyítás. A tolarencia 'tolerancia' akkor nyelvbotlás, ha a szót a beszélő mentális lexikonja a standard alaknak megfelelően tartalmazza, de nem az, ha a beszélő a téves formában interiorizálta a szót. Az elkülönítés próbája pedig az érintett beszélő jólformáltsági ítélete az elhangzott változatra vonatkozóan. A definíció másik - közismertebb - pillére a szándéktalanság, amely a művészi, humoros, nyelvi játékbeli deviáns adatokat zárja ki a nyelvbotlások közül, noha ezeknek is igen gyakran nyelvbotlás-müveletek az ihletői. Mindkét kritérium kognitív, vagyis a devianciát létrehozó folyamat szempontjából elkülönítő erejű. A standardhoz képest deviáns, de az idiolektusnak megfelelő alakot a tévesztést nem tartalmazó alakokat létrehozó folyamat eredményezi, míg a botlás lényege szerint műveleti hiba. A szándékosan létrehozott deviancia szintén nem a folyamat „üzemzavara" (16), hanem a mentális lexikonban vagy a szabályok közötti célzott keresés eredménye. A szakirodalom bemutatott nyelvbotlás-tipológiái a tévesztésekben részt vevő elemek, másrészt nyelvi szintek, továbbá szekvenciaszervezési müveletek szerint próbálnak meg rendet vágni a gazdag és változatos adatrengetegben. Ám a kategóriák olykor túl általánosak, máskor pedig saját szempontjaikkal -rosszabb esetben magukkal az adatokkal - kerülnek összeütközésbe. A tévesztéseket a célelem-nyelvbotlás-hibaforrás kategóriákkal leíró értelmezés nem veszi tekintetbe, hogy a hiba forrására vonatkozóan - a ritmikai okokra visszavezethető szekvenciaszervezési folyamatok kivételével - a valódi törlések esetében (tehát a biztosan nem téves lexématalálás eredményeként létrejött alakoknál) még hipotézis sem fogalmazható meg. A Stemberger (1985)-féle leíró jellegű tipizálást illetően pedig meg kell jegyeznünk, hogy a strukturalizmus óta (Saussure 1967, majd Martinet 1973) sem a szemantika, sem a pragmatika, sem a fonetika nem tekinthető nyelvi szintnek.1 (Akkor

sem, ha a tévesz-1 Az

elemekből és az elemek összerendezési szabályaiból álló nyelvi szintek elemei a realizált közlések tagolásából adódó, azonos kritériumok szerint jellemezhető szerkezeti elemek absztrakciói. Rendelkezhetnek olyan tulajdonságokkal, amelyekkel a realizált alakok nem: lehetnek alulspecifikáltak (mint például a többalakú toldalékok) vagy fonológiailag üresek, vagyis szegmentális alakkal nem rendelkezők (mint a nagy PRO, például a főnévi igenév alanya). Valamely elem vagy szabály kizárólag egyetlen nyelvi szinthez rendelhető hozzá. Valamely alsóbb nyelvi szint absztrakt elemein végbemenő rendezési szabályok egy következő, magasabb nyelvi szint absztrakt elemeit eredményezik. A fonetika azért nem nyelvi szint, mert magát a realizációt írja le, nem pedig absztrakt entitásokat. A szemantika pedig azért zárható ki a nyelvi szintek közül, mert nem szerkezetet absztrahál, következésképp absztrakt egységeinek összerendezése sem eredményezi egy következő nyelvi szint szerkezeti elemét. A szemantika inkább dimenziónak tekinthető, amely több (de nem mindegyik) nyelvi szinthez is hozzárendelhető, vö. szójelentés, mondat-