Nyelvtudományi Közlemények 103. kötet (2006)
Tanulmányok - Simoncsics Péter: Karácsony Sándor nyelvészeti nézeteiről és ezek utóéletéről [Sándor Karácsony's views on language and their (almost non-existent) influence on the profession] 106
ce'/jához, előzményeihez, és következményeihez is" (Karácsony 1941: 78). Karácsony Sándor fölfedezése tehát az, hogy minden nyelvi megnyilatkozás mögött ott áll az a „kimondatlan mondat", hogy én itt most szóval tartalak téged, hogy megérts. A vastagon szedett rész e közlés nélkülözhetetlen „magja", ami ebben a formában speciálisan magyar, amennyiben csak a magyarban meglévő implikatívuszban4 áll (amely egytagú paradigma, ahol az ige (V) argumentumai, az egyes szám második személyü tárgy {-LA- 0:Sg2) és az egyes szám első személyü alany (-K S:Sgl) egy morfémakomplexumba vannak sűrítve), de lényegét tekintve az összes eddig ismert emberi nyelvben megvan, azaz nyelvi univerzálé. Ennek a ki-nem-mondott, másképpen: virtuális mondatnak az aktuális mondathoz való viszonyából származtatható az összes nyelvi kategória, úgymint személy, szám, igeidő és -mód stb. Amit Karácsony Sándor a 30-as évek végén fölfedezett, az a nagyvilágban a 60-as évek elején vált ismertté egy oxfordi professzor, J. L. Austin (1911-1960) nevéhez fűződő elmélet, a beszédaktus elmélet (speech-act theory) révén, majd ugyanez a gondolat bukkan föl a generativista John Ross-nál a 70-es évek legelején (Ross 1970). A virtuális és aktuális mondat egymásra vonatkoztatása párhuzamosság. És a párhuzamosság az a nyelvi-stilisztikai közös nevező, amely fedi a gondolatpárhuzamtól kezdve a találós kérdésen, csacsi-pacsin és rímelésen át a mellérendelést is. Itt említem meg, hogy az obi-ugor népköltészet legfontosabb formáló elve szintén a párhuzamosság. A sorok belső felépítésének hierarchiáját, azaz végső soron az alárendelést számos toldalék (képzők, jelek, ragok) biztosítja, az énekelt szövegek előadásakor a párhuzamos soroknak ezek a nyelvtani koherenciát biztosító és jelentéstani egységet teremtő toldalékai olykor el is maradhatnak. Az így előállott szövegek agrammatikusak, a lazán egymás mellé helyezett szavakból hiányzik a nyelvtani „kötőanyag", bár a szórend (SOV) szigorúan kötött. Ez azonban csupán látszat: mögöttük (alattuk) azonban - az előadók és a hallgatóság memóriájában - ott lappanganak grammatikailag jól formált változataik. Itt emlékezem meg Hajdú Péter (1923-2002) mellett másik mesteremről, Robert Austerlitzről (1923-1994), aki az obi ugor verselésről írott monográfiájának (Austerlitz 1958) középpontjába állította a párhuzamosságot, mint stilisztikairetorikai-poétikai eszközt. Az ő esszéjét tanulmányozva jutottam arra a gondo-4 Az implikatívusz paradigmájának azonosítása, s vele együtt az általános és határozott igeragozás paradigmáinak a definálása Robert Austerlitz mesterének, Lötz Jánosnak a nevéhez fűződik (Lötz 1962).
