Nyelvtudományi Közlemények 102. kötet (2005)

VII. Magyar Nyelvtudományi Kongresszus - Zsilinszky Éva: Megjegyzések a magyar igerendszer 17. századi történetéhez [On the history of the 17th century Hungarian verb system] 261

2. Az igealakok között tehát kevés olyan példánk van, amelyről megalapozottan mondhatjuk, hogy a beszélt nyelv vagy éppen a dunántúli nyelvjárás jelensége. Mégis ilyennek tekinthetők azonban a határozott ragozás, kijelentő mód E/3, személyű következő példái: 1620: ky wzthő (510), 1622: wteötteő (524), 1624: tőttő (537) stb., amelyek a teljes állománynak mintegy negyedében (10 példa : 34 ellenpélda) találhatók meg. A jelenség, a labiális illeszkedés egyik eseteként az ómagyar korban csak a Huszita Biblia kódexeiben, közülük is leginkább a BécsiK-ben (vö. E. Abaffy 1992b: 201) mutatható ki. Az újmagyar kori nyelvjárásokban pedig (a birtokos személyjelzés hasonlóan realizálódó alakjaival együtt) nyugat-dunántúli sajátság. Az úriszéki iratokba nyilván Pápa és környéke beszélt nyelvéből került, ahol - az ö-zés más jelenségeivel együtt - a nyelvjárásgyűjtések megindulása óta adatolható (vö. Zsilinszky 1999: 344). 3. A -t jeles múlt általános ragozás T/3, személyben a maradtak : maradtanak típusú alakok közül mindkettő megtalálható, de az utóbbiak vannak többségben; például 1620: uetettenek, szenuettenek (509), 1622: uetkeztenek (532) stb., hasonlóképpen a feltételes múltban; 1620: teőttenek uolna (509), 1622: montenek volna (522). Ellenpéldák: 1620: chelekettek (509), 1621: vetőitek (517), 1622: akartak (522), illetőleg 1620: teőttek uolna (509). - A teljesen feldolgozott legkorábbi 19 periratban 22 hosszabb alakkal 10 rövidebb áll szemben, és a -nakJ-nek ragos változat túlsúlya jellemző a többi perszövegre is. Ami a jelenség diakrón összefüggéseit illeti, az általános ragozás T/3 alakjának -nakf-nek ragja a kései ómagyar korban kezdett a puszta -k rovására a múlt időben is elterjedni. A kódexírók gyakorlatában jól megfigyelhető a jelenség térnyerése, ugyanakkor a Szabács viadalából teljesen hiányzik (vö. E. Abaffy 1992b: 201). A 17. századi grammatikusok közül Szenczi Molnár Albert és Pereszlényi Pál mindkét alakkal számol (CorpGr 185, 484); Komáromi Csipkés utal ugyan a rövid alakok meglétére, de általában a -nakf-nek ragos formát használja (CorpGr 379, 382), Kövesdi Pál nyelvtanában csak a hosszabb alak szerepel (CorpGr 564). Érdekességként megemlíthető, hogy Komáromi Csipkés a hosszabb alakokat tartotta eredetibbnek, a rövideket összevonással vagy elizióval magyarázta (CorpGr 372). 4. Az ún. sajátos ragozású igék közül a létige, valamint az sz-szel bővülő v tövű igék kijelentő mód, általános ragozás E/3, alakjai egyaránt -n személyragosak; 1621: „ez causa az vr ö Nga iobbagia ellen uagion" (514); 1628: „ha mi keresete leszen" (558); 1651: „bizonsagot teszen" (584); 1656: „masua el viszön" (593). Ezek mind a kései ómagyar kor adataiban (vö. E. Abaffy 1992b 193— 197), mind a grammatikákban hasonló alakban találhatók, bár Szenczinél a lesz is előfordul (CorpGr 228); 1. a 2. sz. mellékletet is. Említést érdemel az is, hogy a van alak jelenlegi ismereteink szerint Szenczi 1604-es latin-magyar szótárának Amázones és Gázeus szócikkében jelenik meg legkorábban. - A megy jelen idő E/3, alakjára nincs példa; bár az ige - önmagában és igekötős változataiban is -