Nyelvtudományi Közlemények 102. kötet (2005)

VII. Magyar Nyelvtudományi Kongresszus - Zsilinszky Éva: Megjegyzések a magyar igerendszer 17. századi történetéhez [On the history of the 17th century Hungarian verb system] 261

meglehetősen gyakori a perszövegekben, előfordulásai főként felszólító módúak, illetőleg múlt idejűek. A jön mindkét változatban előfordul; 1622: „haza nem jeő" (524), 1657: ki jün (598). A nincsen : nincs és a sincsen : sincs párokból az úriszéki szövegekben a hosszabb alakok a gyakoribbak (3:2, illetőleg 3:1 arányban), az a markáns különbség azonban, amely E. Abaffy vizsgálatai szerint (vö. 1992b: 196) a hosszabb alakok javára a kései ómagyar kor kódexeiben tapasztalható, a periratokban nem mutatkozik. Példák: 1620: „ninch mit tennyeok" (509) ~ 1622: „egieb szabadsagunk ninchen" (523); 1620: „hathalmok sinchen arra" (509) ~ 1628: „ez második I-naksincz vallásának semmi helie" (562). 5. Bár nem minden alakjára található példa, az adatok azt jelzik, hogy az ikes ragozás teljes épségben megvan a perszövegek nyelvében; 1651: „nem emlékezem rea" (582); 1620: „az mutatódik ki" (509); tartozik (514); 1622: eskwdgiek megh" (525); 1624: „hogy ... karok ne teörtenniek" (538); 1622: „az dominus magistratus nem tartoznék'" (525); „az varas megh nem fogyatkoznék" (531). Az előzményeket tekintve a kései ómagyar kor kódexeiben elsősorban az ikes ragozás terjedése, korábban nem ikes igéknek ikessé válása a jellemző tendencia; a bomlás jeleivel csak elvétve lehet találkozni (vö. E. Abaffy 1992b: 222). A 17. századi nyelvtanokban az ikes ragozásnak külön táblázatban való bemutatásával Molnár Albertnél (vö. CorpGr 207) és Pereszlényinél (vö. CorpGr 497^199) találkozhatunk, Kövesdi Pál kivételével azonban mindegyik nyelvtaníró „szinte maradéktalanul helyesen él vele" (Szathmári 1968: 348). Kövesdi gyönyörködök, eszek, iszok példái, illetőleg az a mód, ahogyan az eszem, iszom változatokat magyarázza (vö. CorpGr 568) arra utalnak, hogy ennek a grammatikusnak a nyelvhasználatából hiányzott az ikes ragozás. Ez megerősíti azt a vélekedést (vö. Szathmári 1968. 348), hogy a középmagyar korban az ikes ragozás visszahúzódása nyugaton kezdődött meg, s onnan terjedt tovább. Ugyancsak Kövesdinéi azonban a szenvedő ragozás táblázataiban megtalálhatók az ikes ragozás személyragjai (CorpGr 570: Szerettettetem, fzerettettetel, -tetik, 571: Olvastattatom, -tol, -tátik). A szenvedő ragozás - természetszerűleg csak az írott nyelv egyes változataiban -talán konzerválta, ám egyszersmind a beszélt nyelvtől ezzel el is szigetelhette az ikes ragozású alakokat. Az ikes ragozás használata a vizsgált korpuszban is gyakran kötődik a szenvedő igealakokhoz; ezek az iratok tényállást ismertető, illetőleg az ítéletet megfogalmazó részleteiben igen számosak; 1621: kiuantatik (519); ki nem bochattatik (525); 1620: „diókon conuincaltassek" (511); 1622: ,,[a hagyaték] elő adassék (527); 1621: „szabadsagh adattatnék... nekj" (518); 1628: „ualaki ... megh hántatnék" (560). Olykor a szöveg megfogalmazója cselekvőként induló mondatot is szenvedő állítmánnyal fejez be; 1674: „Kivannia azért ezen A, hogy a megh Irt bort es tikokat [természetben vagy napi értékén] ezen I-tul megh Ítéltessenek" (635).