Nyelvtudományi Közlemények 102. kötet (2005)
Kiss Lajos Emlékülés - Nyirkos István: Korai jövevényszavaink szervetlen véghangzóiról [On the inorga nic final segments of early Hungarian loanwords] 226
véghangzónak (különösen ha utána dentális hang következett: pl. a tárgyrag -t: pl. bért, tért ~ teret, vér-t; fol-t, öl-t fn.; éj-t; őn-t, szil-t, fagyal-t, [kapuyél-t, balt, más-t, zaj-t, rés-t, kengyel-t, csákány-t, nyes-t, húr-t 'belet', far-t, [láb]szár-t, szőr-t, arasz-t, ravasz-t stb.), nézetem szerint az ingadozás a véghangzótlan és véghangzós alakok között már akkor is természetes lehetett. A kő - köves-, ló -lovas-félék v-je nyilván ß előzményű, de ezek érdekes módon szó belsejében, labiodentális v-vé válva általában megmaradtak, s utánuk a tövéghangzók szereplése is észlelhető. 2.2. Az ősmagyar kor második szakaszában vagy végén, illetve az ómagyar kor elején átvett (ótörök, szláv, német vagy latin) jövevényszavaink mássalhangzóra végződő alakjai többféleképpen alakulhattak. 2.2.1. Az analógia — a tővégi magánhangzók általános eltűnése után — megpróbálta visszaállítani az egykori tővéghangzós alakoknak megfelelő formákat abszolút szóvégen olyan szavakban, amelyek az átvételkor mássalhangzóra végződtek, pl. ótörök eredetű 1075/1124/1217: Borsu hn. (vö. Bors), 1237-1240: Burzu szn. (vö. Borz), 1138/1329: ? Koíu (vö. Kos), 1150 k./13-14. sz.: Saru hn. (vö. TESz sár1 ) stb.; szláv eredetű: 1175/+1124/+1217: ? -halmú, 1150 k./13—14. sz.: -holmu (vö. halom), 1435 k.: falu (vö. szász), 1150 k./l3—14. sz.: Zenu- (vö.: TESz szín1 ) stb.; németből átkerült szavakban: 1200 k.: burgu: ecilb., 1215: Perlu hn. (oXv.perlü < ném.peri); 1138/1329: Villa Sagu hn. stb.; latin: 1138/1329: Лиги (< Ant < Antonius), 1221/1550: В'alu (< В al< Blasius), 1211: Bertu (< Bert < Bartholomeus) stb. (Nyirkosl994: 127-150). Térjünk vissza azonban az imént említett tővégi magánhangzók sorsának vizsgálatára! 2.2.2. A mássalhangzóra végződő ótörök jövevényszavak a magyar végződéseik előtt történetileg nézve álvéghangzót, azaz inetimologikus rövid végmagánhangzót fejlesztettek ki, amelynek nyilván fiziológiai-fonetikai oka volt. Az eddigi kutatások alapján ótörök jövevényszavaink közül - a TESz adatai alapján - legalább 112 esetben állt a szó végén mássalhangzó (pl. bársony, bojtorján, bor, bors, borz, boszorkány, csalán, csat, dél, érdem, görény, gyász, gyékény, gyomor, gyümölcs, idő, kicsiny, kor, kos, köldök, kökény, oroszlán, ökör, sajt, sárkány, sátor, szám, tolmács, tenger, üröm stb., stb.). Ezen szavakban, a magyar végződések előtt a legrégibb időtől kezdve - ahogy erre a források már adatokat nyújtanak - találunk úgynevezett nem etimologikus véghangzókat (kötőhangokat), melyek a magyar nyelv eredeti szókészletében, eredeti tővéghangzóként is megtalálhatók voltak, s úgy látszik, analógiául szolgáltak az idegen eredetű szavak átvétele korában is, a belső rendszertani sajátságoknak megfelelően. Érdekes módon a 112 adat között a -y különösen sokszor: legalább 37 esetben állt szó végén (pl. bölcső, disznó, csepü, dara, gyeplő, író (fn.), komló, orsó, ülő, toklyó, túró, ürü stb.), s az is érdekes, hogy ezekhez egyetlen egyszer
