Nyelvtudományi Közlemények 102. kötet (2005)

Kiss Lajos Emlékülés - Nyirkos István: Korai jövevényszavaink szervetlen véghangzóiról [On the inorga nic final segments of early Hungarian loanwords] 226

volt - amint azt a magyar nyelvtörténetben szinte egyöntetűen feltételezzük -, akkor ennek valamiféle középső nyelvállású ajakkerekítés nélküli hanggá kellett volna válnia. Ilyen hangot azonban még nyomokban sem találunk a forrásokban. Nincs más hátra, mint feltenni, illetve nagyon is megfontolni, sőt elfogadni Gulya János véleményét, aki a legközelebbi rokonnyelveink: a vogul és az osztják nyelv kutatási eredményei alapján megkérdőjelezi, hogy a mai a - á kialakulása a főleg Bárczi (1958: 25, 107, 108) által több ízben tárgyalt módon volt-e lehetséges. Bárczi szerint ugyanis az ősmagyar kor végi á és á magánhangzó az ómagyar kor számos változása - főként az á > a labializálódása, az о > a nyíltabbá válása stb. - során jött létre a labiális a, s alakult ki a magyar (köznyelvi) a > á magánhangzópár. Amint azonban Gulya is említi, Laziczius szerint (1943: 241) a magyar á párja mindig is a labiális a volt. Ez a feltevés - nézetem szerint - nagyon is valószínűnek látszik, mert kézenfekvő magyarázatot ad az a zárulására (> о > и). A zárulás az ősmagyar korban, az ótörök jövevényszavak előtti évszázadokban ugyanis csak úgy volt lehetséges, hogy az ugor eredetű magyar szavak végén nem illabiális, hanem labiális a hang volt (másképp: Kiss -Pusztai 2003: 123). Másrészt ki kell térnünk a zárulás minőségi és időbeli lefolyásának problémájára is. Szilágyi N. Sándor egyik igen jelentős, de Magyarországon alig vagy talán egyáltalán nem ismert koncepciózus tanulmányában (1976: 126-136) annak a nézetének adott hangot, hogy „a tővégi rövid magánhangzók nem egy szakaszban koptak ... le, mint ahogy azt most tudjuk (egy szakaszon természetesen nem azt értve, hogy egyszerre), hanem két szakaszban: először az eredetileg zártabbak, és majd csak azután az eredetileg nyíltabbak, hiszen ezek később érik el a felső nyelvállást, mint az ugyanolyan ütemben fejlődő zártabbak, amelyeknek végig van egy zártsági foknyi előnyük" (uo. 129). Ez a folyamat - tőlem itt nem részletezhető módon - közrejátszott a pótlónyúlás formálásához, az alsó és középső nyelvállású tővéghangzók/kötőhangzók (sár - sar-a -t, kéz - kez-e -t stb.) rendszerszerűségének kialakításához, választ adva az elméleti szempontból fontos miért? kérdésére is (uo. 132). Talán nem teljesen alaptalan feltételezés azonban, hogy a tővégen, de a szóvégen már az ősmagyar kor első felében mindenképpen állhattak mássalhangzók is: pl. a sz, s, l, i,, (j). Miként a nyelvtörténeti adatok fényében látható, a ß, щ és n után már nem (vagy legfeljebb elvétve) állt véghangzó, amit az is bizonyít, hogy ezek szó végén általában diftongizálódtak, szó belsejében pedig két magánhangzó közé kerülve kiestek, tehát aligha arról van szó, hogy ezen hangok végéről a tővégi magánhangzók hamarabb tűntek el, hanem az esetek döntő többségében létük nem is volt feltétlenül kötelező az említett hangtani helyzetben. A mai magyar nyelv sajátságaira gondolva az is feltételezhető továbbá, hogy az /, r (esetleg sz, s, ny, n) után sem mindig kellett állnia