Nyelvtudományi Közlemények 102. kötet (2005)

Kiss Lajos Emlékülés - Nyirkos István: Korai jövevényszavaink szervetlen véghangzóiról [On the inorga nic final segments of early Hungarian loanwords] 226

NYIRKOS ISTVÁN Korai jövevényszavaink szervetlen véghangzóiról 1. A tővégi magánhangzók rendszeres és részletekre is kiterjedő vizsgálata komoly szellemi erőket mozgósított Szinnyeitől Gomboczon, Melichen, Bárczin, Benkőn, D. Barma Katalinon, Papp Istvánon, Bereczkin, Sárosi Zsófián keresztül napjainkig. A jövevényszavakkal kapcsolatos rendszeres etimológiai kutatások eddigi számottevő eredményei - nagyrészt Kiss Lajos érdeméből is különösen a szláv nyelvek tekintetében (1. pl. TESz), a török nyelveket illetően pedig Ligeti Lajos vagy a németet tekintve Mollay Károly kutatásai - talán kínálnak lehetőséget arra, hogy az átadó nyelvi etimonok általuk eddig tisztázott alapformáinak figyelembe vételével legalábbis megpróbáljuk kideríteni, milyen minőségű és időtartamú inetimologikus véghangzók (álvéghangzók, kötőhangzók) jelentek meg a magyarban az ős- és az ómagyar kor első korszakában. Az ilyen jellegű vizsgálódás több nyelvi-nyelvtörténeti jelenséggel kapcsolódik: a hangsúly nyelvtörténeti szerepével, a történetileg hangzónyújtó (pl. szél - szelet, sár - sarat stb.) szótövekkel, az ún. pótlónyúlással, a jövevényszavakkal átvett hosz-szú, hangsúlyos helyzetű magánhangzók kérdésével (pl. ótör. sár, tőzeg; szláv csín, zsír stb.), valamint az analógia rendszerteremtő szerepével stb. 2. A következőkben figyelmünket nagyrészt a honfoglalás előtti ótörök és az ómagyar kor első feléből származó szláv, latin, német jövevényszavaink azon magánhangzóira fordítjuk, amelyek inetimologikusnak, szervetlennek tekinthetők, tehát nem számolhatunk az átadó nyelvből átvett abszolút tővégi vagy szóvégi magánhangzó meglétével. 2.1. Az ősmagyar kor elején finnugor, illetve ugor eredetű szavaink véghangzói még megvoltak. Ezek a következők lehettek: -i,- u, -a, -e ( ?-i, ?-ü). Amint köztudomású, az egykori abszolút tővégi helyzetben levő rövid magánhangzók az ősmagyar kor elején záródási folyamaton mentek keresztül, majd miután szó végén már csak felső nyelvállású rövid magánhangzók voltak, az ősmagyar kor végén megindult a teljes eltűnésük. Itt azonban célszerű egy kis kitérőt tennünk. Egyrészt azért, mert a nyelvtörténeti vizsgálódások nem tisztázták kellően a szóvégi -a, -e sorsát. Ugyanis ha a szóvégi/tővégi -a, -e zártabbá válásával számolunk, akkor kérdéses, hogy milyen hangot várhatunk a kérdéses szavak végén. Ez a változás az -e esetében nem jelent gondot, hiszen minden bizonnyal valamennyi esetben előbb zárt -e-vé (azaz ё-vé) majd -z-vé válásra gondolhatunk, később pedig a teljes eltűnésre. Egy hasonló fejlődési sor felvázolása azonban a mély (vagy vegyes) hangrendű szavakban problematikussá válik, ha a tővégi illabiális -a hangra összpontosítunk, hiszen ha a tővégi -a valóban illabiális