Nyelvtudományi Közlemények 100. kötet (2003)

Tanulmányok - Bakró-Nagy Marianne: Az írástudók felelőssége [The responsibility of the intelligentsia] 46

52 BAKRO-NAGY MARIANNE ugrisztika összes eladdigi vonatkozó eredményét alapul vevő szisztematikus hangmegfelelések sora. Mivel, folytatja a szerző, Janhunennál nagy számú hangszabály vonatkozik kisebb számú etimológiára, az összehasonlító módszer szignifikancia-kritériuma nem tud érvényesülni. Következésképp eldönthetetlen, hogy a korpusz nyelvi kapcsolatokat avagy csak véletlen egybeeséseket képvisel-e. Fentebb, a Bevezetőről szólván már említettem, Marcantonio interpretálhatatlanul használja a „hangszabály" kifejezést. Csak találgatni lehet, hogy „hangtörvény"-t vagy „hangmegfelelés"-t ért-e rajta. Janhunen-kritikáját illetően azonban ez alighanem mindegy, mert érzékelhetően nem érti, mit fednek Janhunen magánhangzó-megfeleltetései. A maga „hangszabályát" kéri számon a rekonstrukciókon, azaz úgy képzeli, hogy az egymással egyeztethető szavakban minden egyes szegmentumnak (mintha környezet vagy környezeti hatás nem is léteznék!) mindig és kivétel nélkül meg kell felelniük egymásnak, méghozzá azonos módon. Ezért marasztalja el tehát Csepregit is (70) például a szókezdő finn p ~ magyar/megfelelésekre fölhozott példákat illetően, mondván, hogy egyrészt az alapnyelvi *p mássalhangzónak a magyarban lehetséges b folytatása is, másrészt meg a finn p, magyar /után következő hangok nem mindegyike egyeztethető egymással szabályosan. így állván a dolog, ezek az etimológiák (nem másokról, mint a magyar fej, fa, fél, fecske szavakról van szó) nem bizonyulhatnak szabályos megfeleléseknek, s így nem szólhatnak uráli eredetük mellett sem. Ez az igény újra és újra megfogalmazódik e fejezetben (olykor egy lapon többször is, pl. „... there have been no systematic attempts to reconstruct this node [ti. a finnugorról van szó] u s i n g conventional m e t h o d s " ( 130); „ [a már említett/? >/változásról szólván] „Although thèse changes are generally embedded within etymologies that are irregulär in other respects, and t h e r e f o r e should be rejected according to a strict application of the Comparative Method ..." (130) stb. - kiemelések tőlem, B.-N. M.), s még később is nem ritkán, minek következtében az olvasó egyrészt kénytelen elgondolkodni, a szerzőnek milyenek a nyelvtörténeti ismeretei (NB! az irodalomjegyzékben ott sorakozik Anttila 1989, Bynon 1977, Hock 1986 s a többi kiváló nyelvtörténeti kézikönyv szerzőjének a neve, de a tőlük tanulhatók meghökkentően kevéssé tükröződnek felfogásában), másrész meg azon, hogy vajon akkor mely nyelvcsalád vagy nyelvek genetikai kapcsolatát tartaná meggyőzőnek. Kétlem ugyanis, hogy lennének olyan rokon nyelvek, amelyek képesek volnának eleget tenni a szerző kívánalmainak. Bár az is lehet - hiszen ismételten is elhangzik a könyvben -, hogy csupán a történeti összehasonlító módszert nem tartja relevánsnak nyelvek rokonsági vagy nem-rokonsági kapcsolatainak megítélésében. Ám ha erről van szó, akkor miért e módszert kéri számon mégis az uralisztikán? Végül tán mondani sem kell, mit érnek azok a „statisztikák" (még visszatérek rájuk), amelyek ilyen alapon készültek (74).