Nyelvtudományi Közlemények 97. kötet (2000)

Tanulmányok - Csúcs Sándor: A permi vokalizmus története [The History of Permic vowel system] 3

A permi vokalizmus története 41 analyzed in terms of other features.)" (Harms 1967: 167) Helyette a lax-tense oppozíciót vezeti be, anélkül, hogy fizikai természetét meghatározná. Mint arra korábban már utaltam, egyik újabb munkájában Rédei is felveti annak lehetőségét, hogy az e, ô, o ~ ç, ô, ç sorok nem nyílásfok, hanem feszesség tekintetében különböztek egymástól, de e feszesség természetét ő is homályban hagyja. Állásfoglalása mindenesetre azt mutatja, hogy nem teljesen biztos a négy nyílásfokú rendszer megvoltában. Mint már az őszürjén rekonstrukciónál utaltam rá, számomra is problematikus a fonológiailag négy nyílásfokú rendszer, de a feszes-laza oppozíció bevezetését sem tudom kételkedés nélkül elfogadni. Ez utóbbit azért nem, mert akárhogyis csűrjük-csavarjuk, rajta keresztül végső soron az időtartam szerinti oppozíció jelenik meg az őspermiben. Ha pedig az előpermíben (finnugor, finnpermi alapnyelv) nem fogadjuk el a hosszú-rövid vagy a teljes-redukált oppozíciót, akkor az őspermiben még kevésbé tehetjük meg ezt. Ráadásul a mai permi magánhangzó-rendszerek felől nézve semmi sem utal arra, hogy az őspermiben ilyen oppozíció lett volna. S a helyzet akkor se jobb, ha Itkonen hosszú magánhangzókat tartalmazó előpermi rendszeréből indulunk ki. Az előpermi hosszúakból ugyanis az esetleges őspermi hosszú magánhangzók szabályos hangváltozások segítségével nem vezethetők le. A négy nyílásfokú rendszer megítélésében lényegében Harmsszal értek egyet: nagyon valószínűnek tartom, hogy a nyelv a fonetikailag negyedik nyílásfok magánhangzóit fonológiailag nem a nyílásfok, hanem más megkülönböztető jegyek segítségével különíti el a többiektől, hogy ezáltal különbözőségüket markánsabbá tegye, s így eredményesebben tölthessék be kommunikatív funkciójukat. Ezt a feltevést a magyar a-á esetében igazolni látszanak Kaisa Häkkinen korábban már említett vizsgálatai. Egy további kifogás lehet az eddigi őspermi rekonstrukciókkal kapcsolatban, hogy azok túl sok magánhangzót tartalmaznak: Itkonené és Rédeié 11-et, Lytkiné 14-et, Harmsé már 15-öt. A permi nyelvek összes nyelvjárását megvizsgálva azt látjuk, hogy azok eredeti szavakban csak 6-8 magánhangzót használnak. Maga ez a tény is kétségessé teszi, hogy lehetett-e egyidőben az őspermi alapnyelvben másfélszer vagy kétszer annyi magánhangzó. (Az összes rekonstruált magánhangzó egymás utáni megvoltát természetesen nem zárhatjuk ki, hiszen az őspermi kor igen hosszú volt, tehát a FP és a PP állapot között több közbeeső rendszer lehetett). Azt sem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy újabban a finnugor alapnyelvben is viszonylag kevés (6-8) magánhangzóval számolnak (1. Hajdú 1981, UEW X). A fentiekhez még az fűzhető hozzá, hogy az őspermi nyelvnek valószínűleg nem is volt szüksége ilyen sok magánhangzóra, hiszen az őspermi kor végén már rendelkezésre állott a gazdag mássalhangzórendszer, azt pedig nincs okunk feltételezni, hogy az őspermi nyelv sokkal redundánsabb rendszer lett volna, mint a finnugor alapnyelv, vagy a mai permi