Nyelvtudományi Közlemények 97. kötet (2000)

Gyarmathi-emlékülés - Constantinovitsné Vladár Zsuzsa: Az Affinitas nyelvtani terminusainak fordításáról [On translating the grammatical terms of Affinitas] 237

240 GYARMATHI-EMLEKULES rási különbségek, nem alakult még ki az irodalmi nyelv és igen kicsi az írástudók száma. Ezért jellemzően külső, nem anyanyelvű szerző írja le őket (pl. a lappot svédek, dánok), ráadásul a leíró anyanyelve és a leírt nyelv más genetikai és tipológiai csoportba tartozik. Ilyen esetekben két torzító hatás is érvényesül: az egyik a leíró anyanyelvének és a leírandó nyelvnek a szerkezeti eltéréséből fakad, a másik a leírásban követett latin grammatika elégtelen voltából. Tanulságos lenne azt is megvizsgálni, hogy a svéd vagy dán szerzők közvetlenül a latin grammatikát követték-e avagy a latin nyelvtan áttételesen, a korabeli svéd vagy dán grammatikán át vált-e mintává. További akadályt jelenthetett, ha a leíró nyelvtudása hiányos volt. Különbségek lehettek aszerint is, hogy melyik dialektikusnak, illetve milyen társadalmi rétegnek a nyelvhasználatára alapozott a leírás. Döntő fontosságúnak az bizonyult, hogy a szerzők hogyan értelmezték és miképpen nevezték meg a finnugor nyelveknek a latin nyelvi modelltől eltérő jelenségeit. Van példa arra, hogy a meglevő latin kategóriákat értelmezték át, pl. az észt grammatikaírók a határozóragokat az ablativus különféle aleseteinek vélték. A magyar grammatikai irodalomban is találkozhatunk hasonló megoldással, pl. Szenczi Molnár Albert 1610-es nyelvtanában. A magyar szerzők azonban jellemzően inkább a meglevő latin kategóriák és az őket jelölő terminusok összekombinálásával próbálkoztak még akkor is, ha világosan látták a latin grammatika elégtelenségét a magyar nyelv leírásában, nem tudván vagy akarván elszakadni tőle. Révai Miklós 1806-ban azt írja az Elaboratior Grammatica első részében: „Mivel már gyermekkorunktól a latin nyelv szabályait isszuk magunkba, ezekkel élünk a mi nyelvünk magyarázatában is... nem éppen annak természete szerint." (latinból ford. C. V. Zs.f A határozóragokról például két dolgot véltek fontosnak elmondani: 1. azt a szerepet töltik be, amit a latinban a praepositiók; 2. a névszó után és vele összekapcsolódva állnak. így válnak érthetővé Gyarmathi suffixa praepositionalia, terminationespraepositionales kifejezései. Saját szövegében ugyanis következetesen eképpen nevezi a határozóragokat, szó szerint: elöljárói toldalékoknak, ül. elöljárói végződéseknek. A finn és lapp nyelvtanok ugyanakkor a határozóragokat valódi eseteknek tartották, és a latin esetrendszert kiterjesztve sokesetes rendszert vettek fel az említett nyelvekben, még az esetek elnevezésben is utánozva a latint: a legfőbb esetfunkció nevéhez fűzték az -ivus esetképzőt, például mutativus, nuncupativus. Nem volt közömbös a leírás metanyelve sem. Maga Gyarmathi is némileg másképp fogalmazott ugyanarról a jelenségről a Nyelvmesterében magyarul 2 Latin eredetiben: „Quia iam a pueritia Latináé linguae praeceptionibus imbuimur; iisdem solemus in nostra quoque explananda ... prorsus non secundum eius indolem."