Nyelvtudományi Közlemények 96. kötet (1998-1999)

Szemle, ismertetések - Tolcsvai Nagy Gábor: A magyar nyelv stilisztikája. [Stilistic description of the Hungarian] 285

288 SZEMLE, ISMERTETÉSEK szerzőt és tudományos példaképeit, azt azonban elismerem, hogy az olvasó (pontosabban: a jó olvasó) is hozzáad valamit önmagából a befogadott műhöz. A jelentést azonban az én „régimódi" felfogásom szerint nem az olvasó adja a szövegnek, hanem az író. Tolcsvai Nagy nem fogalmaz meg új definíciót a stílusról. Amit azonban leír róla, az mind igaz, és árnyalja, finomítja eddigi tudásunkat. Hadd idézzem néhány idevágó megállapítását: „a stílus a megnyilatkozás, a szöveg megformáltságának módja" (50); „a stílus mindig interakcióban jön létre" (51); „A stílus ... a szövegnek, a megnyilatkozásnak értelemösszetevője ['Sinn', szemben a 'Bedeutung'-gai]" (uo.). A stílus: viszonyjelenség, viszonyfogalom (52; ebben N. E. Enkvist és Péter Mihály felfogását követi). A szöveg stílusa a következő kategóriák összejátszatásával hoz létre viszonyrendszert: cselekvés, szituáció, kontextus (= a nyelvi interakció tematikai és konceptuális hálózata) mint pragmatikai tényezők, továbbá maga a szöveg és annak stílusa (53). Egy kissé körben forgónak, tautologikusnak tetszik, hogy a stílust (részben) a stílus hozza létre, de a részletes kifejtés meggyőz az elgondolás helyességéről. A stílus tehát viszonyfogalom, hiszen a nyelvi történés mindig viszonyokban (típus és példány, példány és példány, típus és típus viszonyrendszerében) működik (53). Az egyes szövegtípusok meghatározott normákat képviselnek, s a szövegpéldánynak ezekhez való tartozása (ennek mértéke), illetőleg ezektől való eltérése (ennek mértéke) adja a stílust (60). Ily módon visszaszivárogni látszik a jó öreg eltérés („écart") kategóriája, jóllehet a viszonyítás alapja itt nem az általánosságban vett köznyelv vagy irodalmi nyelv, hanem valamely szövegtípus. A stílus nem dísz, amely a kész szövegre valamilyen célból utólag kerül rá (ebben Tolcsvai Nagy a funkcionális stilisztikának jól ismert, helyesnek bizonyult alapelvét követi). „A stílus ... nem meghatározottan elkülönülő önálló rész, hanem a szöveg minden pontján tapasztalható nyelvi jelenség. ... A stíluselem (az a nyelvi elem, amely valamilyen okból valamilyen stílusértéket hordoz valamely beszélőnek vagy hallgatónak valamely szövegben) megjelenésében lehet bármely nyelvi szintű, érvényessége, értelmi hatóköre [azonban] mindig szövegszintű" (107-108). Vagyis a szerző nem tesz ugyan egyenlőségjelet stílus és szöveg közé, de tisztán látja, hogy a stílusérték (az állandósult, lexikaiizálódott stílusértéknek, bizonyos nyelvi réteghez, csoportnyelvhez, zsargonhoz való tartozásnak az esetét kivéve) „csak szövegben jelenhet meg, valamely cselekvéssel, szituációval, kontextussal, szövegtípussal [az ún. pragmatikai tényezőkkel], valamint az anyanyelvi beszélő nyelvi tudásával viszonyban" (112). A stíluselméleti alapelvek, tételek kapcsán legyen szabad egy részben elvi, részben módszertani észrevételt tennem a régebbi és a mostani stilisztika „összeilleszthetőségéről". A könyv szerzője egy helyütt azt írja, hogy ez a „másfajta" stilisztika nem kapcsolható össze a korábbival, nem tudja adaptálni annak eredményeit (223-224). Szerintem ennek az összekapcsolásnak többnyire nincs