Nyelvtudományi Közlemények 96. kötet (1998-1999)

Szemle, ismertetések - Tolcsvai Nagy Gábor: A magyar nyelv stilisztikája. [Stilistic description of the Hungarian] 285

SZEMLE, ISMERTETÉSEK 289 semmi akadálya. Például az interakciós modell, az „együttműködési alapelv" (42, 126) igen jól összeegyeztethető azzal a fajta stilisztikával, amelyet e sorok írója s a hozzá hasonló „strukturalista-funkcionális" szemléletű kutatók (28) évtizedek óta művelnek. (Persze meglehet, hogy én egy kissé eklektikus, praktikus, sőt pragmatikus vagyok!) 7. Ezután - a recenzió műfajának íratlan szabályai szerint - a recenzens kifogásainak, ellenvetéseinek kell következniük. Nos, vannak ilyenek is, ha nem is nagy számban. íme! 7.1. Mint ez a kötet szerkezetének, arányainak ismertetéséből is kiderülhetett, a könyv címe nincs teljesen összhangban annak tartalmával. „A magyar nyelv stilisztikája" cím alapján az olvasó (még a szakmabeli olvasó is) a magyar nyelv új rendszeres, leíró stilisztikáját várja a műtől (a „vázlat" után magát a „stilisztikát"). Amit valójában kap, az több is, kevesebb is ennél. Több, mert a könyv jó kétharmada a nyelvi stílus általános elméletét nyújtja, mégpedig olyan részletességgel és szervességgel, amilyenre magyar szerzőtől még nem volt példa. Ám kevesebb is, mivel sok minden hiányzik a kötetből, aminek „a magyar nyelv stilisztikájá"-ban benne kellene lennie. Csak találomra: a szófajok, mondatrészek, mondatfajták stílusértéke; a szóalkotás (szóképzés, szóösszetétel stb.) stilisztikája; a nyelvi rétegek, csoportnyelvek, (szak)zsargonok stilisztikai jellemzése; az egyes szövegtípusok (szövegműfajok) stiláris jellemzői; a tulajdonnevek stílusértéke és szépirodalmi funkciói; az írott szöveg külalakjának, tipográfiájának, tördelésének stílushatása (az ún. látható nyelv); stb. Még leginkább „A stílusrétegződés megvalósulási tartományai" (a hangzás, a szó, a mondat, a jelentés tartománya) című alfejezet felel meg ennek a várakozásunknak; ez azonban alig egynegyede az egésznek. Ennélfogva Tolcsvai Nagy Gábornak ez a könyve a régi egyetemi tankönyvet, A magyar stilisztika vázlatát nézetem szerint felváltani nem, csupán kiegészíteni tudja. A fentieket nem úgy értem, hogy az itt felsorolt témaköröknek mind be kellett volna kerülniük ebbe a könyvbe. Ellenkezőleg! Tolcsvai Nagy Gábor stilisztikája úgy jó, úgy arányos, logikus, ahogy a szerző megírta. Vagyis nem a tartalmat kellett volna a címhez igazítani, hanem ez utóbbit a könyv tényleges tartalmához, jellegéhez. Valahogy így: „Bevezetés a stíluselméletbe" vagy „... a nyelvi stílus elméletébe". A legjobb azonban talán ez lett volna: „Tolcsvai Nagy Gábor stilisztikája" (precedens van is rá: „Szerb Antal magyar irodalomtörténete"; igaz, hogy ennek az újabb kiadásokban megváltoztatták a címét). 7.2. A szerző előadásmódja a könyv első felében túl elvont, egyoldalúan deduktív. Példák hiányában a kötetnek ez a része igen nehéz, olykor fárasztó olvasmány, nemhogy a könyvet tankönyvként forgató diák, hanem a szakmailag képzett olvasó számára is. Különösen ott kelne el legalább egy-egy jól megválasztott példa, ahol a stílust mint viszonyjelenséget létrehozó kategóriákat: a cselekvést, a szituációt, a kontextust, a szöveget és a stílust tárgyalja (53 skk.;