Nyelvtudományi Közlemények 93. kötet (1992-1993)

Tanulmányok - Szende Tamás: A szekvencia időszerkezetének torzulása a köznyelvi beszéd ’lazítási folyamataiban’ [From ’Underlying’ to ’Lenited’: On temporal pattern distortion in Hungarian] 3

16 SZENDE TAMÁS melyik az az egy, amelyet a szóalak kritikus helyén a tényleges fonémának lehet tekinteni. Ez a gondolatmenet egyenes úton visszavezet a prágai felfogáshoz: a Weg «-* /we:g/, és amikor nem ennek közvetlen megfelelője, hanem /ve:k/ formában realizálódik, akkor nincs egyébről szó, mint a szó végi helyzet „természetes" neutralizáló hatásáról. Az érvelés ultima rációja pedig: a közlő végső soron /g#/-t akart reprodukálni az alapalakban, csak éppen anyanyelvének struktúrája nem kényszerítette rá, hogy elfojtsa azt a természes beszédképzésben késztetését, hogy a közlésegység végén zöngétlenítést hajtson végre. A természetes fonológia a fonológiai alapalakkal kapcsolatos alapfelfogást, hogy tudniillik azok megegyeznek a közlő 'hangszándékával' (a prágai szóhasználatban: 'Lautabsicht') régi koncepciókból eredezteti. Dressier (1984) forrásként Baudouin de Courtenayt (1895), Donegan-Stampe (1979) pedig Edward Sapirt (1933) nevezi meg. Donegan-Stampe (1979. 164-165) még egy tisztázó mozzanatot is rögzít. A reprezentációk mélysége [= absztrakt voltának fokozata] ugyan esetről esetre változik, de bennük mindenkor csak az tekintendő fonémának, amelyik 'feszítés' [fortition] után is megmarad a realizációban; a többi mindig allofón. A természetes fonológia álláspontját általában egy közlemény és különösen egy szó(alak) fonológiai reprezentációját illetően két kényes ponton nem fogadhatjuk el. (i) A szó(alak)ban előforduló fonéma adott voltát nem a közlő szándéka határozza meg, és nem is az, hogy egy bizonyos helyen tudatában van-e annak, hogy éppen egy bizonyos fonémát realizál-e, hanem — mint erre már Trubetzkoy (1939.39) és nálunk Tamás (1939) rámutatott — annak interszubjektíve kötelező, rögzített, „állandó" jellege (az én megfogalmazásomban, 1. Szende 1980. 64: a fonéma az interszubjektivitás értelmében objektív). A közlő szándékára nem tudunk felépíteni minden összetevőjében egyértelműen definiálható alapalakot, ha a közlő alkalmasint nem tudja, hogy a kámfor <-» [kâ'irjfor] szóban az [m] 'egy [f] előtt labializált /n/-t vagy már lexemikus szinten rögzített /m/-et tartalmaz-e, prágai terminusokkal: hogy [m] az /m/ fonéma realizációja vagy /n/ fonéma kombinatorikus variánsa-e. (ii) Az irányzat feltételezi, hogy — amint Alan Sommerstein (1977. 236) egy cseppet sem ironikusan kritikai áttekintésében megfogalmazza — a lexikonban helyet kapó szegmentumokat is a természetes folyamatok egy úgynevezett paradigmatikus vagy domináns részhalmaza határozza meg. Egy ilyen hipotézisből az következne, hogy egy nyelv lexikonában csak „természetes alakulatok" volnának föllelhetők. Bizonyos adatok ezt a feltételezést egyáltalán nem igazolják (a magyar teremt igető természetes alakja például *terent lenne, mivel a szó végi két mássalhangzó artikulációjának folyama-Nyelvtudományi Közlemények 93. 1992-1993.