Nyelvtudományi Közlemények 93. kötet (1992-1993)

Tanulmányok - Szende Tamás: A szekvencia időszerkezetének torzulása a köznyelvi beszéd ’lazítási folyamataiban’ [From ’Underlying’ to ’Lenited’: On temporal pattern distortion in Hungarian] 3

A SZEKVENCIA IDŐSZERKEZETÉNEK TORZULÁSA 17 tában a nazális mássalhangzó igazodása a í-hez erősen motivált, vö. például Fónagy 1977. 106). A fenti két irányzat azért kapott kiemelt helyet az áttekintésben, mert közvetlenül szólt hozzá az alapalak szegmentális fonológiai architektúrájának kérdéséhez. Ma ezzel kapcsolatosan más a helyzet. 1.4.4. A fonológiában a múlt teljes lezárása a 70-es évek közepén következik be. Ekkor sorra látnak napvilágot az új elméletek, amelyek szinte mindegyike — ha csak a jelenségek egyetlen, mégoly lényeges részhalmazával törődik is, mint például a magánhangzók zártsági/nyíltsági kontrasztja — sietve ellátja magát egy, a különállóság és a legalább átmeneti örökkévalóság biztonságát sugalló epitheton ornansszal: autosegment al, metrical, dependency, partiele, atomic. Ami valóban új bennük, hogy nemlineáris [non-linear] fonológiák. Jelen tárgyunk szempontjából ez főképpen két dolgot jelent: (i) a közleményeket nem az egynemű szegmentumok egyszerű sorozatának fogják fel; és (ii) közvetlen kapcsolatot teremtenek a szegmentális és a szupraszegmentális összetevők között a fonológiai alapalakok leírásában. (Ez a minősítés nem áll a Schane-féle (1984) részecske [partiele] fonológiára, amely csak a magánhangzók rendszerére és történeti változási típusaira ad leírást.) Bár 1976 után is elhangzanak súlyos érvek egyrészt egy autonóm fonemikus szint meglétének állítása (vö. például Goyvaerts 1981. különösen 8, Lass 1984. 62-68), másrészt a klasszikus értelemben vett (jelentéselkülönítő szerepű) fonéma apriorisztkusan adott voltának szükségszerűsége mellett (vö. pl. Schane 1984), az új irányzatok nem törekszenek semmiféle alapalak fonemikusan teljes mélységű és/vagy hiteles leírására. (Itt is egy kivétel: a természetes fonológia mindmáig megőrizte igényét arra, hogy számon tartsa a fonémát minden folyamatleírásának összes kritikus pontján, mégpedig a fonéma azonosító jegyeinek tekintetbevételével egyetemben.) Szigorúan az alapalak tükröztetése szempontjából típusaik a következők, (i) Csak azokkal az empirikusan megalapozható, a nyelvtantól független, alapvető vagy kiegészítő szabályokkal foglalkozik, amelyek a struktúraleírásokat érintik (atomikus fonológia) [Atomic Phonology, vö. Dinnsen 1979], illetőleg csak a (morfofonemikus) alternációk megfelelő kezelését tűzi célul (Leben 1979). (ii) A szóhatárjegyek közötti szegmentumsorokat az ejtési tényezők rendezett együtteseként írják le, de a szegmentumok fonemikus relevanciáját kiiktatják a leírásból. Vagyis a fonéma mint olyan nem kap szerepet a deskripcióban (ilyen például a függőségi fonológia [Dependency Phonology], vö. Anderson-Durand 1986; Davenport-Staun 1986, és az autoszegmentális fonológia [Autosegmental Phonology), vö. Goldsmith 1976, amely utóbbi voltaképpen nem is elmélet: gyakorlatilag a szekvencia hangzási képének ábrázolására korlátozódik), (iii) Bevonják a leírásba a szótagot, az időzítési alapstruktúrát és/vagy a prominenciaviszonyokat (ilyen a Nyelvtudományi Közlemények 93. 1992-1993.