Nyelvtudományi Közlemények 89. kötet (1987-1988)
Szemle – ismertetések - Rédei Károly: Mikko Korhonen: Johdatus lapin kielen historiaan 226
finn *mene-j , duális 1, sz. manàime < őslapp "meng-j-men. A múlt idő *j jele FU eredetű, megfelelői vannak a finnségi nyelvekben, a lappban, mordvinban, cseremiszben, a permi nyelvekben és a magyarban. Ez az időjel etimológiailag összefügghet a deverbalis *j névszóképzővel (finn oppi 'tan, elmélet* < *oppe-j) és esetleg a *-ja/-jä deverbalis névszóképzővel. A másik múltidő-jel az őslapp *-(n)J-, ez csupán a tagadó ige praeteritumában van meg összetett időjel első elemeként (*(n)z> + j) a svéd-lapp nyelvjárásokban: IpD Rör. sg. 1. eccem, L idtjiw < *inz) ejem < * i+ns+e+ j+e+m. Ez a múltidő-jel PU eredetű (-*• észt, lív, mordvin, cseremisz, osztják, vogul, szamojéd). A svéd-lapp tagadó ige múlt idejének affrikáta eleme szabály szerint *rís-re vagy *nc-re vezethető vissza. A többi uráli nyelvben a nazálisnak semmi nyoma sincs, noha Korhonen (267) a többi uráli nyelvre nézve az *ns > á hangfejlődést lehetségesnek tartja. Véleményem szerint inkább E. Itkonennak van igazas aki szerint (FUF 37: 124—133) a gyenge fokú | a PU *i szabályos folytatója, amely analógiásán vált ifjj hangalakúvá az erős fokban (a szabályos £# helyett), ez viszont később átkerült a gemináta sorba: 3*3: ^3 (iJf'jfïm: i%%ii). Az uráli nyelvek igei személyragjai az 1. és 2. személyben — kevés kivételtől eltekintve — személyes névmásokból (*'mV , *tV) keletkeztek, tehát azons eredetűek a megfelelő birtokos személyjelekkel. A finnségi nyelvekben, a lappban és a mordvinban mégis az a lényeges különbség mutatkozik közöttük, hogy a birtokos személyjelek magánhangzóra, az igei személyragok viszont mássalhangzóra végződő morfémákra vezethetők vissza. Ez az eltérés talán a FV kornál régebbi is lehet. A *mi , *ti névmás az agglutináció révén *me , *te alakúvá módosult, minthogy a PU alapnyelvben i az első szótagnál hátrább nem állhatott. Feltehetőleg a FV korban keletkezett a C^Ce szuffixális váltakozás, amely által a szóvégi mássalhangzó-kapcsolatok és a fonotaktikailag lehetetlen szóbelseji mássalhangzó-kapcsolatok létrejötte kiküszöbölődött. A C ugyanis magánhangzó után, a Ce viszont mássalhangzó után jelent meg. A vokális utáni fonetikai helyzet az igeragozásban és a birtokos személyjelezés nominativusában volt meg. Pl.: *kanta-m 'hordok', *kanta -t 'hordasz*, *kota -m 'sátram', *kota -t 'sátrad'. A birtokos személyjelezés egyéb eseteiben az *m, *t az *n koaffixum utáni helyzetben *me, *te hangalakú vált. Pl.: gen.-instr. sg. 1. sz. *kota-n-me, 2. sz. *kota-n-te (267—269). Az igék ktsz. és tbsz, 1. és 2. személyében a névmási tőből keletkezett személyraghoz számjelek kapcsolódtak: ktsz. 1. sz. *-mVn, 2. sz. * -tVn , tbsz. 1. sz. *-mVk, 2. sz. *tVk (269). A 3« személy az 1. és 2. személynél heterogénebb képet mutat. A finnugor nyelvekben a következő alaptípusok vannak, amelyek a lappból is ismertek. 1. puszta igető: lapp 1S& 'van', m. lát, finn meni , lapp manâi 'ment' < korai ősfinn *mene-j. 2. tő + személyes névmási elem: lapp imp. sg. 3« sz. rnannus 'menjen' (< őslapp *men-X-së), zürj. munas 'megy', m. nézi — A Korhonen (269) által említett néze nyilván sajtóhiba: ez a ténylegesen létező alak az alanyi ragozás praeteritum egysz. 3. személyével azons. Az ómagyarban volt a tárgyas igeragozás egysz. 3. személyének e-re végződő formája: XIV. sz. k.: furifcte [ = fùrisztë, ill. füriszte] (KT).
